„Bokodi Lajos faragványa gondosan megmunkált, csiszolt fa, amiből csak az orr emelkedik ki. Erre esik először a pillantásunk: nem véletlenül, hisz pontosan középen van, a fönt-lent, a bal-jobb szimmetria tengelyében. Aztán a bajuszt látjuk, amely uralja szinte az egészet. Gyökérre, foggyökérre emlékeztet. A szájat nem látni. Aztán a hatalmas felületű homlokon állapodik meg szemünk: ezen is különlegessége okán. Mert szögletes, egyenesen lesimított, mint egy asztallap. A ráncokat mi képzeljük oda, akárcsak a szemet, amelynek csak a helye van meg. Mégis, így és ezáltal érezzük, hogy lát! És egyenesen néz, messzire. Ez a Madách az űrjelenet utáni Madách, aki az eszkimójeleneten gondolkodik: a végén, a befejezésén. A gondolattal teli költő társunkká válik, akitől e szobor láttán először elhúzódunk, hogy aztán véglegesen nagyon megszeressük.” (Móser Zoltán)

„A szovjet hatalmi viszonyok széljárása szerint alakuló 1954–1956-os időszaknak két zajos színházi sikere volt Pesten. A Csárdáskirálynő Békeffy–Kellér féle átdolgozása a Fővárosi Operettszínházban, amit 1954 novemberében mutattak be, s a hét év szünet után színre kerülő Az ember tragédiája a Nemzeti Színházban. Utóbbinak 1955 januárjában volt a premierje. »…Hát tudod, ez a mi Csárdáskirálynőnk« – mondta Major Tamás Az ember tragédiája 1955-ös nemzeti színházi felújításával kapcsolatban. Az anekdota humora azon alapul, hogy két presztízsében összemérhetetlen művet kapcsol össze. Hogy hasonlítható nemzeti drámánk a csábos muzsikájú orfeumoperetthez, ami pusztán műfaja miatt is a nézői és teátrumi igénytelenség szinonimája volt esztétikában és kritikában, már 1945 előtt is! Hát még 1949 után, mikor az eszmei mondanivalót elhanyagoló, bűnös elandalodásra és pajzán gondolatokra sarkalló, nálunk oly népszerű operettek az üldözendő polgári ízlés zárványai lettek, amiket feledésre ítélt az államosított színházak vezérkara.
    Pedig e Major által viccből összekapcsolt produkciókat feltáratlan kötelékek sokasága fűzi össze. Olyan rokonság van köztük, amit a politikusok, akik végül is engedélyezték bemutatásukat, aligha érzékeltek. Kellően meg is döbbentek hát a Csárdáskirálynőt és Az ember tragédiáját fogadó »divathisztérián«.” (Heltai Gyöngyi tanulmányából)

2002. március – IV. évfolyam 2. szám
Madách-érintők

Égalj

Vác

Előtér

Kerényi Ferenc • „…e küzdés maga”

Madách-érintők

Heltai Gyöngyi • Egy anekdota margójára

Praznovszky Mihály • Madách és a siker súlya

Király Nina • Az emberiség vagy az ember tragédiája?

Erdődi Gábor • Teremtés koronája • Krétai ösvény • Rettenet

Vass Tibor • Előbb-utóbb pölö a targé dia

Tárlat

Móser Zoltán felvételei

Móser Zoltán • Madáchok, ősök, tragédiák

Madách-érintők

Bolberitz Pál • Lucifer, a démon

Mihalik Béla • „Küzdj és bízva bízzál!”

Dörgő Tibor • Kötéltánc – iránytűvel

Nagy Gábor • A télben, a völgyben: Alsósztregova

Németh Péter Mikola • Az „északi géniusz” szülötte

Georgi Krumov • A Tragédia fordítása közben

Molnár András • A megértés határai

Berek

Pencz Levente • A posztakadémikus tudomány

Nádasdy Nikolits Andrea • A Nádasdy dekádja

Ortutay Tamás • A jó élet tudománya

Bognár Antal • Páfrányligeti pillanat

(Szepesi Attila • A béka kertje)

E számunk megjelentetését a Nemzeti Színház Részvénytársaság
és Vác Város Önkormányzata támogatta.

Berek rovatunk támogatója: