Georgi Krumov

A Tragédia fordítása közben

Meggondolatlan töredékek

    REMÉNY és kétely, bizalom és kiábrándulás, elmélkedés és hathatóság, eszményiség és fonákság – ezek lennének a Tragédia, a madáchi kardvirág simogató-maró levélkéi? Mert néha az az érzésem, hogy Madách nem tollal, hanem kardvirág hegyével írta nagy művet, Az ember tragédiáját. Maga az ember is az, maga a világ úgyszintén – gyönyörű, mint egy virág, gyilkos, mint egy kard. Tudós emberek kereshetik – és meg is találhatják – ugyanazt a hajtóerőt a virág leveledzésében is, a kard suhintásában is, hiszen mindkettő annak a kezében van, aki nem bocsátotta meg Ádám és Éva bűnét, kiűzte őket, az emberiséget és vele együtt az emberséget a paradicsomból. Istennek meg kellett értenie – és ezt nem Lucifer tárta elé –, hogy tudás nélkül az ember még a paradicsomban sem élne, s a paradicsomon kívül gyakran éppen a tudása miatt kell megbuknia, kudarcot vallani, elvágódni a csalódás kínjában. Madáchnak szándéka sincs Istenádámmá emelni Emberádámot, s nem hinném, hogy saját keserveit panaszolta el a Tragédiában. Az embert nem emeli föl sem a kard, sem a virág. Isten sem, s ha mégis – akkor is a csalóka remény erejével, a következő csalódásig. A Tragédia elemzői ezt másképpen fogalmazták meg – ha nem is említenek kardvirágot, hiszen ott van valami megfogalmazhatóbb: „az 1848 előtti nemzedék idealizmusa” és „mindaz a kétely, ami a népek tavaszának forradalmi hulláma után Európában és Magyarországon a tudomány, a filozófia, a politika és művészet tudatformáiban kibontakozott.” (Kerényi Ferenc).
    TULAJDONKÉPPEN mit fordítok? Versekbe foglalt kardvirágot vagy az odabűvölt hegeli dialektikát? Maradok a kardnál és virágnál. Sikerült-e átmentenem a nyelvi korlátok ellenére Madách belső hitelességét? Nem szótári hűséggel, hanem a madáchi felszín alatti hánykódás szavaival is próbálom megértetni a fordított sorok között: vállalja-e Madách az általa leírt világot, világképet még akkor is, ha Ádámja nem? Még ha nyilvánvalóan az olvasott válasz nemleges is, de a megvilágítatlan történelemben villogó, de csak életmentő, de csak túlélést (a végén azt sem) biztosító remény a vezérfonal, nem az egymást érő kijózanodások szétbomlasztó tanácstalansága, az ösztönzés és tagadás. Ehhez is kétszeres hűségre van szükség: a madáchi–aranyi nyelvhez és a bolgár nyelv mai, nem archaizáló kifejezőerejéhez való hűségre.
    ÁDÁM álma, ábrándozása – és Madách jelképteremtő, álmatlan éjszakái fellebbentik, felvonultatják lelki szemünk előtt a fejlődés néhány világmegváltoztató évszázadát, de folytonosan sugalmazzák a forróbb kérdést: ember és erkölcs változik-e a századok során? Az Úr felfogása tökéletes, miért is változna, ő is lesüllyedne a sárga földre, Lucifer maga módján úgyszintén, Ádám viszont mintha élénkebbé, hitelesebbé tenné a századok hozományát, ha megtörné a monoton egybevágóságot, de Madách nem ad erre lehetőséget: fejlődésünk felületes, nem lényegi, ha az ember lenne – nála – az élet lényege, vagy ahogy mi mondjuk: sója. Ez is benne van a sorok közti szuggesztióban, akár észrevesszük, akár nem. Ezt hogyan kellene, lehetne „fordítani”? Szinonimákkal talán, ahogy leggyakrabban próbálgatjuk? Eltérek egy együgyű példa erejéig, a legszűkebb szavak egyikével, amit szerencsére Madáchnál nem találunk. Sótartó és sószóró a szótárak szerint ugyanaz, az utóbbi mégis aktivitást, változást sugalmaz, az előbbi csak passzivitást. Az utóbbi szórja a sót, az előbbi csak tartja. S az élet sója, az ember, ízesíti-e az Úr akaratát, vagy csalárdságok fuvallata útján lehetetlenségekbe szórja el, szórja szét saját illúzióival együtt. Nem, megkönnyíti a munkánkat az, hogy ilyen „leltári” szavakat nemigen találunk a Tragédiában, lehet, hogy Arany irtotta ki őket. Velük orra bukhat nemcsak az író, a fordító is. Az is szerencse, hogy nem kell keresni „bolgár” szerkezeteket, amelyek kifejezhetik a magyar eredetit. Így kép és tükörkép között nincs ellentét, és nyugodtabban fordíthatunk nem szavakat, értelmet.
    ALIG PÁR HÓNAPPAL a Tragédia befejezése után Madách belevág az újabb munkájába, a Mózesbe. Csodálatos ez a műve is, jó volna lefordítani, útjára indítani nálunk is. A Mózesről olvasom: „A Mózes-dráma nagy eszmei értéke, hogy egy döntő fontosságú történelmi időben a végletekig való elszántságra, bátorságra, a nemzeti és szabadságeszmények iránti rendíthetetlen hűségre és mindenféle ingadozással való szembefordulásra neveli a nemzetet, oly erővel, mint egyetlen irodalmi mű sem ebben az időben.” (Horváth Károly). Ugyanezt lehetne mondani a Tragédiáról is, a két mű közölnivalójáról, állagáról, létben maradni jogosultságáról, csak más módon. Nem azért, mert ott van a végén a fából kikalapált varázsige: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”
    Ez nem elég, ne is legyen. Mert itt a tizennegyedik szín, a mű valódi vége, ahol a „Hóval és jéggel borított, hegyes, fátlan vidék” a világ képletes küszöbe, ami után csak a semmi jöhet, a vég. Mózes után viszont jön a jövő. Még Kánaán nélkül is.
    MADÁCH minden strófájában-gondolatában az igazságosságra törekszik, ki is jelenti azt, a realitás vérfoltjai közepette az elmúlás megrázó, kiábrándító szöveg- és képgyűjteményévé téve a Tragédiát. Van rá bátorsága. (Mögötte mintha Lucifer súgná: pusztítunk, de hasznosan. Ez volt, s ez is lesz a dögnyúzó zsarnokok „felsőbbrendű” szólama.) S ezt – a nemcsak irodalmi, filozofikus magatartást megtanulhatták, megtanulták (tőle is) sokan az utódai közül, bármilyen műfajban alkottak. (Például Nagy Lajos, akit még össze sem lehetne hasonlítani Madáchcsal, írja: „A szándékom nem volt más, mint megmutatni az embert, való jelenségek összefüggéseit, a társadalmat, korom problémáit és konfliktusait – milyen céllal? Mondjuk szerényen így: az igazságos változtatásért küzdve.” (A lázadó ember). Furcsa? Akkor is, amikor Nagy Lajost – említhetek másakat is – fordítattam, Madáchra kellett gondolnom. A Tragédia, de a Mózes is, Madách kettős ekéje húzta maga után a legmélyebb, legtermékenyebb irodalmi, világnézeti, emberszemléleti barázdát a magyar tollak pompázatos sűrűjében. Valahogy így tanulhatták meg többen, konkrétan és ösztönösen, nem félregereblyézni a kényszertörténelem, az emberi gyarlóság szemétjét, az ember testi-lelki szánalmasságát, s nem eltakarni tetszetős álarccal sem arcot, sem arculatot, sem vigyort, sem mogorvaságot. A Tragédia mégiscsak a fejlődés munkaruhás hétköznapjait lebbenti elénk függetlenül attól, hogy egy ünnepélyesen lángoló szeszélyvilágban visz bennünket a költő-gondolkodó hatalmas egyénisége. Még Illés Endrét olvasva-fordítva is Madách jut eszembe, s nem csupán ezekből a szavakból: „Az író a világot csak hétköznapjaiban fedezheti fel.” S csak sajnálhatom, hogy Madách nem írt még egy jelenetet: Jézus és Pilátus párbeszédét, eszmei összecsapását. S csak egyvalami bosszant: néha Ádámból mintha egy „túlélőt” faragna, egy keserves „életművészt”, aki képes megúszni szárazon mindent, mert néha mintha nem ember lenne maga Ádám sem. Stendhal írta: „Szeretem az erőt. De abból az erőből, amit szeretek, a hangya ugyanannyit mutathat, mint az elefánt.” Tévedett? A hangya sokkal többet mutat, mint az elefánt, de nem vesszük sem észre, sem figyelembe. Madáchnak ritka szerencséje volt: őt Arany, a költőóriás, a hangyaelefánt vette észre, s utána már csak az egész világ. Nem tudom, van-e fontosabb Madáchnál, mint ő maga, Sőtér István szerint: „Madáchnak nem a programja, nem a gondolati része a fontos – hanem a vágya és az indulata, mellyel a múlt harcainak eredményeit és a jövő biztosítékait a tagadás, a demoralizálódás kezétől vissza akarja szerezni.” Sajnos az Úr nem illeti őt az áldás engedelmével, benedikció nélkül Lucifer az, aki kegyetlenül körbesétáltatja az ösztönök sekélységéből az ösztönök mélyébe az ember tragédiáját, még a megmerevedett illemszabályokat sem hagyva illúzióul. S Madách, a történelmi lépésszámláló, az erkölcsfejlődés vagy torzulás bematistája számlálja – vele együtt a megdöbbentett olvasó is – a megtett történelmi utat. Tanulságul.