Németh Péter Mikola
Az „északi géniusz” szülötte
Felvezető gondolatok egy készülő tanulmányhoz
Mért ültette Isten édenébe
A tudásnak széles ágú fáját?
A fa terjed s lassanként elölte
Árnya a kertnek minden virágát.
Megszakadt a mindenség gyűrűje,
Melyben Isten, ember együtt éltek,
S a nagy űrt tán át sem tudja szállni
Isten gondja és emberremények.
(Madách: Hit és tudás – részlet)
Madách Imre Hit és tudás című versében szinte esszenciálisan, sűrítetten ott bolyong az az örökös kétely, amit „Úrverte ajándékként”, mint a tudományokban megsemmisülő, a természetben egyre inkább felerősödő, a spiritualitásban el-elhalványuló világérzést Hamvas Béla a világegész metafizikus diagnózisaként a XX. század asztalára tett, mellyel minden idők kultúrája szembesülni kényszerül.
Horvát Károly közléséből tudjuk, Lónyay Menyhérttel folytatott fiatalkori levelezésében Madách Imre a Bibliát hasonlítgatja össze a hinduk és perzsák szent könyveivel. Kiemelt fontosságúvá válik ez a megállapítás akkor, amikor felvezető gondolatainkban arra teszünk kísérletet, hogy a madáchi életművet belehelyezzük a Hamvas Béla-i egyetemes világképbe.
„Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét és a helyet a géniuszról ismeri fel.” – írja Hamvas Béla Az öt géniusz című kultúrfilozófiai művében. Miért is történt volna ez másképp Madách Imrével? Ő, felmenői ágán a Hamvas Béla szerint a Kárpát-medencére kiterjesztett, a történelmi Magyarország területén érvényesülő géniuszok közül – délnyugat, nyugat, észak, Alföld, Erdély – a harmadikat, az északit választotta. A helyet, ahol Madách született, 1823. január 21-én, Alsó-Sztregovának hívják. Ősi családi birtok a csesztvei és a sztregovai föld. Ez utóbbi a korabeli dokumentumok szerint, már a középkortól a Madáchoké.
Ha képzeletünkben, földrajzi elhelyezkedése szerint kívánjuk körbejárni, körülírni Sztregovát, Madách születése helyét, akkor a régi és új térképeket egymásra vetítve, arra a megállapításra juthatunk, hogy a helyszín Felső-Magyarországon, a Felvidéken van, azon a helyen, ahol a Sztregova és Kakatka patak szeszélyes, tavaszi, nyári esőzésektől zavaros vize az Ipoly folyócska felé siet. Ez a két vízfolyás észak felől, a hegyek erősen kékeszöld, olykor ködbe vesző karéja alól bukkan ki, s a dimbes-dombos vidéken át, kanyargós folyással, mintha nehezen tudna megválni Alsó- és Felső-Sztregova szeretett völgyétől, üde zöld rétségek vadvirágos szőnyegén átrohanva köti össze az itt élőket: tótokat, magyarokat, cigányokat az Ipoly-táji hazában, az Ipoly menti kultúrkörrel.
Ha közigazgatási szempontból akarjuk meghatározni Sztregova múltját és jelenét, akkor azt kell megállapítanunk, hogy egykor szervesen tartozott a történelmi Nógrád megyéhez. Ma Dolná Strehova, ahogy a jelenlegi neve is mutatja, szlovákiai falu, strandjáról ismert fürdőhely. Közigazgatási szempontból a Velky Krtís városához, a Nagykürtösi Járáshoz és a 2001-ben megalakult Banská Bystricai (Besztercebányai) Kerülethez tartozó térség.
Ha pedig képzeletünket még tovább szálazzuk, s kultúrtörténeti szempontból közelítjük Madách bölcsője színhelyét, akkor azt kívánatos figyelembe vennünk, hogy a falu a Palócföld felső határára esik.
„Mindig a határ területek a fontosak” – állítja Hamvas. S most nem politikai határvonalakról beszélünk, hanem a hely szelleme szerintiekről. Csak itt van lehetőség, egy ilyen sztregovai művelődéstörténeti holdudvarban, észak és az Alföld géniuszainak határmezsgyéjén, kettős kisugárzásában arra, hogy a mindennapi, drámai lét ellenállását le lehessen legyőzni, és így, ezekből a szorongató élethelyzetekből fakad a megedzett spiritualitás, az az ideális lelki és szellemi erő, amely képes választ adni az élet olykor megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségeire. Vagyis „a zseniális emberi is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés”.
A Madáchok sztregovai létére ez hatványozottan igaz, mert valóban az egymást keresztező hatástényezők jellemezték életüket: a természetközelség és bizonyos értelemben vett gyakorlatiatlanság, az abból adódó kiszolgáltatottság, a közvetlen környezethez fűződő laza szociális kapcsolatok, a melankólia, a proviciális életrend. S ezért évszázadokon át, a család életében szellemtörténeti szempontból is meghatározó az a tényező, hogy ők az ősi Palócföld szülöttei az „északi géniusz” határán. Azt persze, hogy a palócok földje, Palócia, „Görbeország” eredendően hol volt, hol nem volt, azt a beleszületetteknek legalább annyira nehéz meghatározniuk, mint ama tudós, néprajzban és nyelvészetben is jártas „szent kívülállóknak”. A pontos meghatározás már csak azért sem könnyű, mert: „ Dombországot, a palócok földjét nem jelöli térkép” – olvasom épp a minap Szepesi Attila Erdőmaszkok című esszékötetében. Vagy ha mégis, akkor az úgy néz ki, mint Manga János néprajzkutatóé, aki több bizonytalan szigetet bekarikázva Balassagyarmattól csaknem Miskolcig, Rimaszombattól Egerig jelöli ki a palócság helyét a történelmi Magyarország térképén. Tóth Imre pedig, az Ipoly menti palóc tájszótár szerzője a palóc nyelvjárások közepét, az északi magyar nyelvterületen a közép-palócnak tartott nyelvjárás elterjedtségét a Vágtól a Hernádig terjedő Szenc–Cegléd–Kassa háromszögben jelöli ki.
Ezek persze még a jobbik esetek, mert bizonyossággal ma is csak annyit állíthatunk, a mi szeretett Palócországunkról, hogy volt és van. A középpontját illetően – a Cserhát és Mátra vidéke – egyetértenek a kutatók, de a széleit tekintve nincs egyetértés – erről is Szepesi A nagy palóc árnyéka című írásából szerezhetünk tudomást. Némelyek a hat történelmi megyét (Gömör, Nógrád, Heves, Bars, Hont, Borsod) vették számításba, illetve a mai Észak-Heves, Észak-Borsod, Észak-Pest megyéket. Más, szintén nagy lelkű feljegyzések a Rákospataktól és Dunakeszitől a Hernád völgyéig, a Nagyalföld északi peremétől Selmecbányáig minden földet „lepalócoztak”.
Nem is volna ebben semmi szégyenkezni való, hiszen a maga palócságát, jellegzetes tájszólását, népviseletét ország-világ előtt bárki, aki palóc, büszkén vállalhatja, olyan sokszínű, olyan egyedülállóan archaikus, ahogy arról Balogh Károly, Madách unokaöccse visszaemlékezéseiben a sztregovai népről megállapíthatta: „… a falu lakossága levetette már a magasabb felvidéki tótság jellegét. Nem viselte a csak gyomorig érő rövid inget, a széles rézcsatos bőrövet (tüszőt) s a nagykarimájú kalapot. Asszonyaik viselete is inkább az Ipoly menti palócság viseletét közelítette meg. Szerették a fiatalok az ünneplőhöz a cifra arany főkötőt, a széles ingvállat (oplecko), az élénkszínű, de a magyarokénál hosszabb viganót, tarka fejkendőt. A férfiak nyáron a gyolcs, télen a halina (durva posztó) öltözethez, barna bőr ködmenhez (kozuch) általában bocskort, téli időben patkós csizmát is, a nők csizmát (de sosem pirosat) viseltek.”
A „jó palócok” és a „félig-meddig palócok” is szívesen hivatkoznak szokásaikra, de attól még sajnos nem tudatosult bennük, s nem is tudják, hogy mettől meddig terjed az ő birodalmuk, s hogy ők maguk mitől azok, akik. Mitől olyan alaktalanok és lelkileg mégis mélyek, naivan rajongók, mitől olyan hitesek, vallásosak és mégis babonásak? Azért is, válaszolhatnánk minderre Hamvas Béla-i életfilozófiával, mert ők tipikusan azok, akik menthetetlenül az „északi géniusz” szülöttei. Akkor tehát ennek a filozófiának, a palócság önismerete szolgálatában, azt a kitételét nem árt tudatosítanunk, hogy „Északnak nincs tartása, nincs iránya, nincs alakja és ezen felül minderről nem is tud. Ehelyett van benne valami ártatlanság és szűziesség, negatív esetekben fejletlenség és korlátoltság. Északon az ember legnagyobb mélysége a naiv rajongás.”
De kik valójában a palócok, ezek a szívükben naivan rajongó, lelkületükben mély és érzékeny emberek? Parasztok, akik jellegzetes tájnyelvet beszélnek? Földművesek, akik szót csak tótul értenek? Esetleg teljesen elmagyarosodott szlovákok? Vagy félig elszlovákosodott magyarok? Kunok vagy kabarok?
Az eddig leírtakból is kitűnik, hogy ők ugyan pontosan érzékelik a maguk különösségét, ami a jellegzetes tájnyelvükben, népviseletükben, viselkedésükben, szokásaikban él, de mindazonáltal nem képesek megfogalmazni életminőségük mélyebb, metafizikus összefüggéseit, azt, hogy mitől is olyanok, amilyenek: lelki, testi épségükben. És ennek minden bizonnyal történelmi okai vannak. Északon nincs hagyomány. Minden egyszerre él, kivételesen és véletlenül, ahogy minderről Hamvas is vélekedik. Társadalmi és történeti tradíció a mese különös változata és az irrealitás. A gazdaság ugyanolyan anarchikus, mint az életrend. Tervszerűség éppúgy nincs, mint történet vagy hagyomány. Az emberi képzelet és természeti szükség a két termelőerő.
A Felvidék az ott lakók számára regionális hely. Természetes, hogy minden itt élő ember lényén saját régiójának bélyege a legerősebb. Még csak nem is az a nehézség, hogy a többi négy géniuszról egész egyszerűen nem szerez tudomást, és azt, mint önmagával egyenrangút nem hajlandó felismerni, hanem az, hogy a többi archetípussal görcsösen szemben áll, és pedig ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mintha az idegen származású lenne.
Mindebben van valami fátumszerű s eleve elrendeltetett, miként azt az ismét idézett Balogh Károly: Gyermekkorom emlékei című visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, abból a fejezetből, amit a korabeli Sztregováról A falu népe címmel írt, hogy „A Nógrád megye északi részében fekvő falu lutheránus lakosságának nyelve abban az időben általában tót volt, valami kevés reám is ragadt belőle, a szentbeszédet is e nyelven tartották templomukban. A katolikus elemet családunkon kívül a mesteremberek, a belső cselédség s a cigányok (a falu zenészei) képviselték. Ezek már felében magyarok voltak, ezért a szentbeszédet is felváltva a magyar és tót nyelven tartotta a lelkész.”
Egy ilyen kettős nyelvközösségben joggal gondolhatnánk, hogy Madách Imre természetesen megtanulta a szlovák nyelvet, de nem így történt. Fabriczy Pálné, született Madách Jolántól, a legidősebb, akkor még a testvérek közül utolsóként életben lévő Madách-lánytól tudhatta meg a szélesebb közvélemény a költő születése századik évfordulóján Wallentínyi Dezső tollából, a Prágai Magyar Hírlap hasábjain a tényt, a következők szerint:
– Nem maradt tőle valami szlovák feljegyzés, vagy írás ?
– Nem. Egy sor sem.
– De beszélni beszélt szlovákul?
– Nem. Egy szót nem tudott atyám tótul. Otthon mindig német volt a társalgási nyelv.
S valóban, életrajzi tényként kezelhetjük Horvát Károly közlése alapján, hogy Madách Imre magyar anyanyelvén kívül latin, francia és német nyelven írt és olvasott. Ezért, csak kitérésként, tanulságképp érdemes megemlíteni, a szlovák irodalomtörténet-írásnak azt a mind a mai napig létező erőszakos óhaját, miszerint Az ember tragédiája halhatatlan drámaíróját szlovák nemzeti költőként kívánja a világirodalomban feltüntetni, szerepeltetni. Most így, a tények ismeretében, még inkább látható, hogy ez a „kísérlet” már a XX. században is eleve lehetetlen vállalkozásnak számított.
Mindazonáltal, az azonban az életben többnyire mégiscsak úgy képzelhető el, ahogy azt Hamvas Béla tapasztalatra építő elmefuttatásaiból tudni lehet, hogy az ember megszületik, és környezetének nyelvéhez, szokásaihoz, öltözködéséhez, táplálkozásához és törvényéhez hasonul. Belenő a helybe.
A legtöbb embernek helyneve van, mint, ahogy a Madáchoknak is az van. Példának okáért, ilyen földrajzi nevekkel azonosak az Alföldi, a Csallóközy, a Bőzsöny, az Erdély, a Felföldi, a Gyarmati, a Rimay stb. vezetéknevek. Vagy a helységnevekkel megegyező Abházy, Almássy, Eperjes, Garammikolai, Honti, Ivády, Ipoly, Majthényi, Krasznahorkay, Rimaszombathy, Trencsény családnevek például.
Ez a jel és a jegy rajtuk megmondja, hogy ki honnan jött. A géniusz, a lángelme a hely szelleme nevét viseli és viszont. Talán kevesek előtt ismert, hogy a sztregovai völgy fölé emelkedő Liszecnek 699 m-es sziklakúpját Madách-tetőnek nevezik. Ugyanakkor Madách Imre családfakutatásából tudhatjuk, hogy a XIII. századig visszavezetett családi nemességét egy bizonyos Radon de Oszlán nevén jegyezték, akinek az egyik fia a keresztségben a Madách nevet kapta. Az ő keresztnevéből lett a későbbiekben a Madách családi név. A név pedig valami – a földrajzi és családi név egyként az –, amit nem lehet másképpen mondani. Varázslat, amely olyasmit nyit meg, amit másképpen nem lehet. Mert a helynek nemcsak fizikai állapota, fizikája van, ahogy Hamvas Béla mondja , hanem metafizikája is. És a hely nemcsak látvány, hanem jóval több annál. A helynek szelleme van: genius locija. Ezért nem határozható meg csak úgy, sokkal inkább lerajzolható, vagy körülírható. Ez azért is van így, mert a helynek Arca van. Ám a hely, mint olyan, sohasem definiálható, ezért a helynek nincs tudománya, ellenben van költészete, művészete és mítosza.
Hamvas szerint észak jellegzetes költője a Rimaszombatban született Tompa Mihály. Ugyanakkor Petőfi költészetét idealista volta, lelkesültsége, naiv rajongása okán, főként tájleíró lírája alapján meglepetésszerűen nem alföldinek, hanem úgyszintén felvidékinek, tipikusan északinak minősíti. Miközben, az észak géniuszában született alsó-sztregovai Madách Imréről említést sem tesz. Nyilván azért nem, mert jó oka van rá. Madách drámaköltészete nem nevezhető tipikusan északinak, még akkor sem, ha bizonyos elemeiben az. S akkor sem, ha személyiségjegyei épp mutatnak is némi rokonságot Tompáéval (melankólia, érzékenység). Általános érvénnyel, a tipológiaépítés kedvéért sem mondható el ugyanaz Madáchról, mint ami Tompáról, hogy „Néhol wordsworthi – isteni értékű hang –, de metafizikai mélység nélkül.” Ha valaki metafizikai mélységekre szállt filozófiai alapokon a műteremtésben, az épp Az ember tragédiája írója volt. Ugyanakkor a kor szellemének megfelelően vallásos költők mindketten, de hogy Madách vallásossága konvencionális lett volna, mint ahogy Hamvas szerint Tompáé az volt, nem valószínű. Hogy miért nem, annak a személyesen túl minden bizonnyal hitéleti okai is voltak, vannak, hiszen a Madáchok a Rimayakkal való rokonságban – Rimay Jánosról, a költőről van szó –, a XVI–XVII. század fordulóján protestáltak és áttértek az evangélikus hitre. Mintha mindez azért történt volna meg velük, hogy később sorsukban megtisztulva Madách Sándor, a költő nagyapja , akit Migazzi Kristóf váci püspök gyámsága szerint kitaníttatott, visszavezethesse megtért családját a római katolikus anyaszentegyházba.
Hiszen északon egyetlen szociális realitás a család. Olyan, amilyen évszázadokon át a Madáchék családja is lehetett. Ezért természetszerűen a ház az „északi géniuszában” mindig fontosabb, mint máshol, teszem azt délnyugaton, nyugaton vagy épp az Alföldön. Mert az északi kiszolgáltatottságban nemcsak otthon, nemcsak fészek, hanem menedék is, „mentsvár”. Gondoljunk csak Kossuth Lajos titkárának, Rákóczy Jánosnak rejtegetésére, ami miatt 1852-ben a császári hatóság Madáchot letartóztatja, s a pozsonyi vízikaszárnyába zárják. De legyünk belátóak, ezekre a „mentsvárakra”, szellemi védvárakra a XX. században is legalább annyira szüksége volt a szellem embereinek északon, odaát a Felvidéken, Szlovákiában a kisebbségi sorsban, mint ahogy hajdanán szüksége volt a börtönviselt, a rendőri felügyelet szégyene elől menekülő, az elvált, a porig alázott Madách Imrének. Aki 1854-ben gyermekeivel együtt haza is költözik a „sztregovai mentsvárba”, a meleg családi fészekbe édesanyjához, Kesseleőkeői Majtényi Annához, a kiszolgáltatottságában is biztonságosabb életet remélve.
„A Madáchok ősi kastélyának az idők viharaitól kormosult falai előtt állunk – így mutatja be az öreg kastélyt Balogh Károly. A kapu fölé illesztett kőlap latin felirata az épületnek több százados múltjáról beszél.
1430-ban már a Madáchok lakták, 1552-ben a török rombolta el, jelenlegi alakját Madách Sándor idejében nyerte, 1899-ben. A régi bástyaszerű körfalazat saroktornyaival, lőréseivel harcias időkre vall.
A látogatók léptei alatt tompán dübörgő tölgyfalépcsőzet kőbalusztrádjával az emelet nyitott, boltíves tornácára vezet. Erre nyílnak a szobák ajtai.” Itt van az „Oroszlánbarlang” Madách Imre dolgozószobája, ahol, élete művében olvasva tudni lehet, óriási szellemi erőfeszítések árán, roppant mélységekből hívta életre emberiségkölteményeit. Aki járt már Alsó-Sztregován a Madách-féle várkastélyban, az kellő szenzibilitással nemcsak megfigyelhette, de meg is érezhette annak erejét, hogy ez az erődítményszerű épület vastag, fehérre meszelt falaival valóságos szellemi védvár, ahol a tudomány és irodalom ereje és szeretete, kisugárzása legalább olyan régi, mint maga a család s maga az épület. A két költőt (Gáspár és János), egy orvostudományi írót, szintén Gáspár nevezetűt, a két kiváló törvényhozót (János és László) és egy nagyszabású jogtudóst számba véve, nem is olyan nehéz ezt belátni.
A Madách család számára a világmindenség közepe, szíve Sztregova. Minden és mindenki innen indult el életútjára, s szinte minden és mindenki ide tért vissza: élni és meghalni. Szakrális kör ez a Madáchok életében, mint ahogy Madách Imréében is az. Talán ösztönösen is érezhették ők, hogy az, aki „északi géniusz” szülötte, az teljes értékű közösségben csak a középponthoz képest létezhet.
Bár ugyanakkor észak géniuszának mégis legfőbb ellentmondásossága, hogy minden irányban nyitott, ez jó, ám nincs biztos középpontja, úgy, mint nyugatnak Párizs, vagy mint délnek Róma és Athén. Észak tehát középponttalan.
Persze nehogy azt gondoljuk, hogy a nyugati vagy déli költészet. művészet vagy zene önmagában, önállóan is létezik, mert fókusza, középpontja van. Mindez jelentőséget csak akkor nyerhet és nyer, figyelmeztet Hamvas, ha kapcsolódik legalább egyetlen másik géniusszal. Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni. És ez az egyensúly az, ami történeti emlékezetünk szerint még senkiben sem valósult meg. Mert a magyart főképpen az teszi azzá ami, hogy felvidéki és alföldi és nyugati egyszerre, mint Kemény Zsigmond, és alföldi és nyugati és erdélyi, mint Arany János. És felföldi, alföldi, erdélyi, nyugati és délnyugati egyszerre, mint Madách? Meglehet.
Forrásként használt irodalom
Hamvas Béla: Az öt géniusz (Életünk könyvek, Szombathely, 1988)
Horváth Károly: Madách Imre (A Mikszáth Kiadó Irodalmi Könyvsorozata 2., Horpács )
Szepesi Attila: Erdőmaszkok (Kertek 2000, Budapest)
Tóth Imre: Ipoly menti palóc tájszótár (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1987)
Balogh Károly: Gyermekkorom emlékei (Madách Irodalmi Társaság, Budapest, 1996)
Hamvas Béla: Scientia Sacra (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988)
A Madách Irodalmi Társaság IX. Madách Szimpóziumán Balassagyarmaton, 2001. október 5-én elhangzott előadás átírt változata.