Madáchok, ősök, tragédiák

„Hol lelek meg egy-egy régi képet…”

                                                (Madách Imre)

    I. Három templom képe és három „portré”, azaz három részlet egy freskóról. Mindegyik Madáchcsal, a Madách ősökkel van összefüggésben. Zolnay László kalauzolásából tudom – akinek írásaihoz készültek a mellékelt képek –, hogy ezek az összefüggések és kapcsolatok mifélék. Magyarázatul őt idézzük röviden. (Írása az Ars Hungarica 1978/2-es számában jelent meg.)
    „III. Endre király 1300. augusztus 17-én Cserény [Čerin] területét … hadi érdemeiért adományozta Kürtüsi vagy Oszlári Madách-Zubratha ispán fiának, Kürtösi Pál comesnak. Noha Madách fia Pálnak Nógrádban, Turócban, Liptóban is volt tetemes jószága (Liptóban Ludrova), 1300-ban szerzett birtokán, Cserényben telepedett meg. Itt épített kúriát és templomot. Amíg … a kisebb birtokokat öröklő ivadékok Zólyom vármegyében maradtak, addig Madách Pálnak fia: Oszlári Lökös vagy Lőrinc mester ispán … Nagy Lajos királynak aule miles-e lett, utóbb délre költözött a megyéből … Fiai Nagy Lajos királynak apródjai voltak. Öccsétől, ifjabb Páltól (Madách fiának, id. Pálnak ötödik fiától) a Sztregovai Madáchok nemzetsége származott le. Ez a két testvér azonban – Lökös aule miles és ifj. Pál – megvált cserényi jószágaitól és Hont, illetve Nógrád megyébe települt vissza. Lajos király 1379. november 29-én Zólyomban kelt donációjával Oszlári Lökös fiainak adja a Nógrád megyei Sáp (Nógrádsáp) birtokot is.
    Az elmondottakat úgy foglalhatnám össze: a cserényi templomot Madách fia Pál építtette 1300–1332 között. A freskón felbukkanó lovagalak talán e Pál fia Lőrinc [Lükös] comes, Nagy Lajos aule milese.”
    Ezután térjünk vissza a képekhez. A három fekete-fehér fotón a Madách ősök birtokain alapított három templom képe látható. A színes freskórészletek – amelyek az 1370 körüli időre datálhatók – a Zólyom megyei Cserény templomának falképeit mutatják: az Utolsó ítélet egy részletét, Szent László király gyalogos alakja mellett egy apródot, valamint a Feltámadás jelenetén az angyal mellett látható főalakot. Ezek közül valamelyik – ha igaz a föltételezés! – az egyik Madách ős arcvonását rejti. Vajon a három közül melyik inkább? Zolnay Lászlót idézem: „A mecénás, a donátor személyét két alkalommal is látni véljük. Az északi oldalon ugyanis a magyar szentkirályok egyikének – tán Szent Lászlónak – gyalogos alakja mellett megjelenik a templom alapítónak vagy a freskók készíttetőjének alakja is. Világi ruházatú lovag. Sőt – úgy tűnik –, mintha a Feltámadás jelenetén is ugyanőt látnánk. Itt testére feszülő, térdig érő fegyverkabátban, dereka alatt vastag övvel, tűhegyes sarukban végződő harisnyanadrágban, apródhajzattal jelenik meg. Imára kulcsolt kézzel fordul az arkangyalhoz. A donátor elhelyezése annyira centrális és kiemelt, hogy festői hangsúlyt vélünk ebben az ábrázolásban is. (A koronás alakot, a királyt lényegesen kisebb léptékben s szerényebb koloritással érzékelteti a festő, immáron belépőfélben a mennyország – Péter őrizte – kapujába.)”
    De vajon nem inkább az Utolsó ítélet részletén látható, kiemelten (főhelyen) szereplő bajuszos alak Madách őse, aki barettel fején a Pokol kapuja előtt összekulcsolt kézzel áll, talán rimánkodik, könyörög? Hogy erre gondolunk, annak elsősorban a bajusz, Madách Imrére oly jellemző bajusz az oka.
    II. Egy kis falusi könyvtárban mindig megállok egy fából faragott szobor előtt, amely Madách Imrét ábrázolja. Készítője egy nyugdíjas vendéglős (autodidakta tehát), aki többek között Csokonait is, Petőfit is kifaragta – elég sok képet is festett –, de ez a legsikerültebb műve. Olyannyira, hogy ezt érzem az eddig látott Madách-szobrok legjobbjának: Vilt Tibor és Vígh Tamás szobrával vetekedik Bokodi Lajos faragványa.
    Pedig Vilt Tibornak a Margitszigeten lévő Madách-emlékműve (1972-ben került a helyére) szinte iskolát teremtett a magyar köztéri szobrászatban. Vilt Tibor „…romantikus lendülettel az ihlet pillanatát igyekszik megragadni. A költőnek azt a testi funkcióját, amely valószínűleg soha nem létezett. Lehet, hogy a Múzsa van előtte, de lehet – s ez legalább olyan valószínű –, hogy saját művével találkozik e pillanatban (persze ez végül is ugyanaz).”
    Vígh Tamás Madácha messziről és föntről néz le ránk: a Trégédia és a tragédiák, egyéni drámák után. Mögötte a Mű és az Élet, előtte mi: figyelő, vigyázó szemmel. Szája néma, de mondani akar valamit fontosat.
    E két szoborhoz képest nagyon is statikus Bokodi Lajos faragványa. Egy gondosan megmunkált, csiszolt fa, amiből csak az orr emelkedik ki. Erre esik először a pillantásunk: nem véletlenül, hisz pontosan középen van, a fönt-lent, a bal-jobb szimmetria tengelyében. Aztán a bajuszt látjuk, amely uralja szinte az egészet. Gyökérre, foggyökérre emlékeztet. A szájat nem látni. Aztán a hatalmas felületű homlokon állapodik meg szemünk: ezen is különlegessége okán. Mert szögletes, egyenesen lesimított, mint egy asztallap. A ráncokat mi képzeljük oda, akárcsak a szemet, amelynek csak a helye van meg. Mégis, így és ezáltal érezzük, hogy lát! És egyenesen néz, messzire. Ez a Madách az űrjelenet utáni Madách, aki az eszkimójeleneten gondolkodik: a végén, a befejezésén. A gondolattal teli költő társunkká válik, akitől e szobor láttán először elhúzódunk, hogy aztán véglegesen nagyon megszeressük.
    De nem így vagyunk-e a Tragédiával?
    III. Az ember tragédiája nagyon sokáig magányosan élt bennem, de gyanítom, nemcsak én voltam így! E kezdő mondat máris sejteti, hogy mind ez ideig így volt, de e mű most már társra, s talán társszellemre is akadt. Aki melléje társult bennem, az a franciák jól ismert költője és drámaírója, az 1955-ben meghalt Paul Claudel. Először csak egy-egy idézetre figyeltem fel, amikor drámáit olvastam. Amikor ezeket aláhúztam, tudtam, de nem jutott eszembe, hogy hol hallottam, olvastam hasonló sorokat, mondatokat. Aztán néhány nap múlva ugrott be Madách műve: ott találhatók a megfelelések, párhuzamok, hasonlóságok. De van más hasonlóság is köztük: Claudel minden drámája egy költői látomásának foglalata, tele monológokkal – költeményekkel, zsoltárokkal, himnuszokkal –, hasonlóan Az ember tragédiájához. Mindketten a Mindenséget próbálták megmérni s „versbe fogni”, miközben arra is kerestek választ, hogy az univerzumban mi az ember szerepe, feladata, milyen „nagy” az ember, s milyen, ha elhagyja a hitét. „Vedd az egész világot” – hirdeti Claudel Dante-ódájában, s ez akár a Tragédia mottója is lehetne. Most pedig a fentiek bizonyítására álljon itt néhány idézet Claudel drámáiból, illetve a Tragédiából:

    „Ellent nem mond és nem dacoskodik, gondolkodó, akár a föld / amely minden hangot befogad, / S ami rossz, benne nem ver gyökeret, / a jó meg úgy nő benne, öntudatlanul, / mert a szívében táplálékra lel.”
    Angyali üdvözlet: „Ha vétkezél, fiadban bünhődöl, / Köszvényedet őbenne folytatod, / Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz: / Évmilliókra lesz tulajdonod.”

    „Az égieké legyen az ég, a földieknek hagyjuk meg a földet.”
    Angyali üdvözlet: „Térj vissza, a földön naggyá lehetsz, / Míg, hogyha a mindenség gyűrűjéből / Léted kitéped, el nem tűri Isten…”

    „A virág múló életű, de nem az öröm, amelyet egy percen át adott, / Nem múló dolgok közül való, nincs kezdete és vége sincs.”
    Angyali üdvözlet: „Ah, vége, vége: mily badar beszéd! / Hiszen minden perc nem vég s kezdet is? / – /»Vagyok« – bolond szó. Voltál és leszesz. / Örök levés és enyészet minden élet.”

    „Nem a legénység megy tovább, / a szél visz mindnyájunkat előre.”
    Kolumbusz Kristóf könyve: „Nem az idő halad: mi változunk…”

    „A világ szenvedése végtelen. / Mert kegyetlen dolog szenvedni és nem tudni, miért. / – / Aminek el kell pusztulnia, az beteg. / És mindaz, aminek nem kell elpusztulnia, az szenvedő. / Boldog aki szenved, és tudja, hogy szenvedésének célja van. / Feladatom már véget ért.”
    Angyali üdvözlet: „Élek megint. – Érzem, szenvedek, / De szenvedésem is édes nekem…” / – / „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga,” / – / „Ébredj hát Ádám! Álmod véget ért”

    Mintha vitatkoznának, úgy felelnek egymásnak ezek az idézetek. Hogy inkább különbözőek, mintsem hasonlóak? Lehet. Ez a Tragédia és Claudel drámájának végkifejlete miatt van. Innen látni, hogy Madáchban a reménytelenség sokkal nagyobb, mint Claudelben. Így a végső kérdésekre adandó válasz is sokkal nehezebb.
    Befejezésként csak annyit, hogy másként látom a Tragédiát Claudel hatására. És másként akkor is, amikor a cserényi freskókat nézem. Az ok egyszerű: e falképek közül a Feltámadás vagy az Utolsó ítélet képe számomra olyan, akár egy új – vagy egy régi – Tragédiának kezdő vagy befejező jelenete: Így kezdődik az első jelenet, olvasom ezt a nem létező sort, s ezért azt is látom, hogy felgördül a függöny, s elkezdődik valami, urak s asszonyságok.

Móser Zoltán