A posztakadémikus tudomány

Előző számunkban bemutattuk a Védegyletet, pontosabban a jövő nemzedékek képviseletéért folytatott küzdelmüket. A reformkori szó felidézhet bennünk egy másik kifejezést, az akkoriban igen elterjedt önképzőköröket. Nem véletlen tehát, hogy az egymástól való tanulás és az együtt gondolkodás jegyében a Védegylet nyílt, úgynevezett tanulóköröket szervez. Február folyamán Fehér Márta tudományfilozófust látták vendégül. Az alábbi jegyzet ott készült.

    A posztakadémikus tudomány kifejezés John Zyman neves kortárs tudományfilozófustól származik, aki a műszaki- és természettudományok ’70-es évektől datálható új fázisát nevezte el így. Hogy megértsük, hogyan alakult ki a mai értelemben vett természettudományos tudás, ugorjunk vissza az időben az alapok létrejöttéig, egészen a XVII. századig. Ekkor a tudósok tehetős úriemberek voltak, akik passzióból foglalkoztak felfedezéssel. Saját pénzükből fedezték a kutatásaikat, ügyes mesteremberekkel műszereket csináltattak. Teljes szabadságot élveztek, hiszen azt kutattak, amit akartak, ami érdekelte őket, ugyanakkor anyagilag senkitől sem függtek, csak maguktól. Ezt a preakadémikus fázist a XVIII. század közepétől felváltotta az akadémikus korszak. Akadémiák, egyetemek szerveződtek, melyek a kutatások központjai lettek. A tudós immár apanázst kap az államtól, és hivatásként éli meg a munkáját. Olyan ember, aki az emberiség tudásának gyarapításával a közjót szolgálja.
    Mára ez alapjaiban megváltozott. A XX. században tulajdonképpen nincsen szabad tudós. Kutatásainak finanszírozását tekintve függ valamilyen államtól, költségvetéstől, netán magánalapítványtól, támogató cégtől. Másrészt nem élvez szabadságot abban sem, hogy mit kutasson. A felsőoktatás ma szolgáltatást nyújt a hallgatóknak, s azt, hogy a hallgató mit „rendeljen meg”, a cégek „rendelik meg”. Az egyetemek funkcionális tudást állítanak elő, hogy olyan embereket képezzenek, akik el tudnak helyezkedni az iparban. A tudás megszerzése immár nem a köz javát szolgálja, sőt, a korábban mindenki által elérhető új felfedezések, vívmányok ma titkosíthatók és pénzért adhatók. A gondolkodásmód legszélsőségesebb megjelenése a hollandiai Tvente Egyetem, mely egyenesen a „vállalkozó egyetemként” hirdeti és azonosítja magát. Az iparból vett analógia gyűrűzik be az oktatásba akkor is, amikor annak teljesítményméréséről és minőségbiztosításáról beszélnek.
    Nézzük meg a kérdést az etika oldaláról! A tudománnyal kapcsolatos etika axiómáit Murton a következőképpen foglalta össze:
    1) kommunisztikus – a tudás nem kisajátítható, meg kell osztani mindenkivel
    2) univerzalisztikus – az egyes szakterületek eredményei, mint egy kirakójáték építőkövei, összességében egy egységes világképet alakítanak ki
    3) önzetlen – a tudós magáért a tudásért dolgozik, megvesztegethetetlen ember
    4) eredeti – új ismeretekre törekszik
    5) szkeptikus – mindvégig kételkedik, amíg a feltételezést nem igazolják vagy cáfolják meg
    Ezzel szemben Zyman 1995-ben a következő új normákat fogalmazza meg:
    1) privát – a tudás immár nem kommunisztikus, hanem egyéni jellegű
    2) lokális – nem lehet a kirakójáték kockáit összeilleszteni, s elvileg nem lehet tetten érni az inkonzisztenciát
    3) érdek vezérelte – a tudós többé nem önzetlen, hanem pénzért dolgozó „szakmunkás”
    4) antiszkeptikus – abban az értelemben, hogy a szkepticizmus elfojtására törekszik
    Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az összes murtoni norma érvényét vesztette. Félreértés ne essék, Zyman nem örömódát zeng, hanem a változást rezignáltan konstatálja.
    A legnagyobb, eddig megoldatlan probléma az univerzalisztikus-lokális átállás hatására jelentkezik. Gondolkodásunk meghatározója a tudományos világkép – tulajdonképpen az „elveszett” vallás szerepét tölti be. Az, hogy a tudományt a világképigény és ennek kielégítésének hiánya jellemzi, avval a következménnyel jár, hogy egyre több ember éli meg az elveszettség érzését. A lelki egészségünk szenved csorbát, neurotikus metafizikai szorongás lép fel. Ez nyilvánvalóan nem úgy jelentkezik sokakban, hogy ha rákérdezünk, akkor azt feleli, hogy „metafizikailag szorongok”. Hanem úgy, hogy egyre kevesebb dolgot ért a világból, egyre kevésbé tudja felfogni, hogy mi miért történik az életében.

Pencz Levente