Páfrányligeti pillanat

    Kétféle elemből (kétféle anyagból, kétféle hajlamból, két habitusból) van összegyúrva az ember, vagy pontosabban szólva kétféleképpen egy – semelyik mai magyar olvasó nem tudja ezt jobban, mint aki Szepesi Attila valamely könyvébe legalább egyszer belelapozva felfedezte (magára ismerve benne): ez is, az is (lehetne) ő is. Egyformán rokonai – s ha nem voltak azok, versei, írásai olvastán azok lesznek – az antik időbeli faunok és nimfák meg a boldogult középkorból a jámbor, tudálékos és átszellemült szerzetesek, a fazekát díszítő egykori földműves és a zeneszó mindegyik poéta lelkületű nomádja. Derű és melankólia hatja át Szepesi Attila írásművészetét.
A Kortárs Kiadónál A béka kertje cím alatt kötetbe gyűjtött rövid írásaival (amelyek előzőleg javarészt a Magyar Nemzet szombati magazinjában jelentek meg), meglehetősen lejáratódó terrénumon, az újságcsinálásén védi a divatos szóval az igényesség jelzőjébe csomagolt nemes veretű írásművészetet, az írástudók hitelét: a nyelvi, stílbeli, tárgyismereti alaposságot, a visszafogottság és a szókimondás vállvetett fegyelmét.
    A megmosolyogtukban is olyannyira kedvelhető kismestereket sem lesajnálva, ám a nagyzási médiamániának még az árnyékától is ódzkodva fogalmazza művelődéstörténeti kuriozitásokat is gazdagon árasztó reflexióit ásványok és leletek, a növényvilág, az állatfajok, az emberi környezet és nem utolsósorban arcok, jellemek, sorsok irigylésre méltó tárházába nyújtva villanásnyi betekintést.
    Nem érdeklik a tények, és térképe borgesi módra pontatlan – győzögeti az olvasót, aki azonban kilesheti moccanatlanságát a meglátogatott soproni házban, amelyben a leíró, aki valaha itt otthonos volt, már csak visszatérő vendég, olyképpen idegen tehát, hogy „hiába tud sokkalta többet a házról, mint a mai lakók”. Többlettudásából nem lesz verdikt a védtelen világ felett. Elvégre a mindentudó is mindenhatását félretéve szövetségese a teremtetteknek és teremtményeknek, benne velünk gyarlókkal.
    Sokkalta több az, amit a világról Szepesi Attila tud, mint gyanútlan felélői, nemtörődöm herdálói, még sincs benne fölény és megvetés. Mert vannak „… elszánt lelkek, akik állítják, hogy ami volt, nem tűnhet egészen semmivé. Megmarad a levegő hullámaiban, a kövek horpadásain, a málló göröngyökben és a tovafutó vadvizekben…” A „szellemmel való megajándékozottság”, bizonyos megragadottság, isteni adomány segíti a való világ alázatos, burjánzó nevesítésében, melynek értelme két fontos szóban összegződik, s ez a természetben élés és az összetartozás érzése. A modern ember – mint írja – elveszítette fogékonyságát a mikrovilágok kisugárzására és a spirituális ajándékokra. „De ha időről időre megkísértik, az idő múlásával tán újra fogékony lesz az antik szellemi tradíció iránt, s az évszakok örvénylése a ciklikus idő örömével, a tájak mikrovilágainak felismerése a szakrális tér élményével ajándékozza meg…” „Valamiképp felismeri az összetört világ egységét, élőlényeinek közös eredetét. Rokonának tekinti a lombot és a pocsolyában hemzsegő ebihalakat.”
    Mint magában a szűkre szabott életidőben megtörténhet, e kurtára fogott szöveges kalandozások terében is világok nyílnak világokra valahol a beregszászi Őrhegy és az Adria közt, hollandiai diákkvártélyoktól a régi honi bányavidékekig és az alföldi homokig. Írásai minden fordulójából utak vezetnek tovább: az erdélyi sárkánygyíkok említéséről eszünkbe juthat egy korai nagy kutatójuk, a különös sorsú Nopcsa báró, a másik nagy utazó, Telegdi Zsigmond megidézéséről, akinek megütötte a fülét a toponimák összecsengése, felködlik bennük az argonautákéra rímelő legenda a Csicsó és a Fiume feletti Cicarija névösszefüggéséről, a cipszer után a Kotzbek nevű tatár ősök felemlegetésekor az is, hogy a szlovén partizán és jeles katolikus költő, gondolkodó, Edvard Kocbek is e név viselője. Valamiféle előidő vagy előidők nagy mozgalmassága gomolyog és merevedik ki egyetlen, a tér korlátait és az időhatárokat átszakítva egybemásolódó áhítatteljes pillanattá a szalamandra völgyének véletlen megtalált páfrányligetében, amely érintetlen maradt az időben.
    Csak ilyen határtalan alázatban terem annyi igazi konokság, amely feljogosíthatja a jegyzetek íróját a Tóth Menyhért festészete kapcsán Fülep Lajos nyomán megfogalmazott magvas megállapításra: „Az egyén, aki a maga karcsú, vigasztalan ösvényét rója, törvényszerűen távolabbra jut, mint a csoportlélek részese. Mert csoportlélek valójában nincs. És ha esetleg úgy látszik, mintha volna, érdektelen. Ha öt ember azt állítja, ugyanúgy lát, érez, hall, ott sejthetően az érzékszervekkel van baj. A művész számára különben is fölösleges fényűzés a lélek, ha egyéni, ha csoportos. Neki az egyetemes szellemből kell részesülnie.” Ebből eredhet az a magamegadó bölcsesség, mellyel a címadó novellában nyugtázza: a hasadékból előcammogó béka méltán érez bennünket, embereket, minden limlomunkkal, fölöslegesnek a kertben.

Bognár Antal