Heltai Gyöngyi

Egy anekdota margójára¹

„…hát tudod, ez a mi Csárdáskirálynőnk.”

                    (Major Tamás Az ember tragédiája 1955-ös
                    nemzeti színházi felújításával kapcsolatban²)

    A szovjet hatalmi viszonyok széljárása szerint alakuló 1954–1956-os időszaknak két zajos színházi sikere volt Pesten. A Csárdáskirálynő Békeffy–Kellér féle átdolgozása a Fővárosi Operettszínházban, amit 1954 novemberében mutattak be, s a hét év szünet után színre kerülő Az ember tragédiája a Nemzeti Színházban. Utóbbinak 1955 januárjában volt a premierje. A címbeli bonmot humora azon alapul, hogy két presztízsében összemérhetetlen művet kapcsol össze. Hogy hasonlítható nemzeti drámánk a csábos muzsikájú orfeumoperetthez, ami pusztán műfaja miatt is a nézői és teátrumi igénytelenség szinonimája volt esztétikában és kritikában, már 1945 előtt is! Hát még 1949 után, mikor az eszmei mondanivalót elhanyagoló, bűnös elandalodásra és pajzán gondolatokra sarkalló, nálunk oly népszerű operettek az üldözendő polgári ízlés zárványai lettek, amiket feledésre ítélt az államosított színházak vezérkara.
    Pedig e Major által viccből összekapcsolt produkciókat feltáratlan kötelékek sokasága fűzi össze. Olyan rokonság van köztük, amit a politikusok, akik végül is engedélyezték bemutatásukat, aligha érzékeltek. Kellően meg is döbbentek hát a Csárdáskirálynőt és Az ember tragédiáját fogadó „divathisztérián”. E cikkben e befogadói reakciók hasonlóságának okait vizsgálom, ismeretlen levéltári dokumentumokat idézve, s elsősorban Az ember tragédiája felújítására koncentrálva. De nemcsak közlöm – adott esetben teljes terjedelmükben – e betiltott előadással foglalkozó, Népművelési minisztériumi és MDP-dokumentumokat, kontextualizálni is igyekszem azokat. A jelentések, értekezleti jegyzőkönyvek – a Tragédia felújításának dilemmájával kapcsolatos – megállapításait összekötöm tehát a Rákosi-kor kultúrában is érvényesülő kommunikációs elképzelésének kritikai vizsgálatával: a kommunikációs csatorna két végpontjára, az üzenet megformálására és a befogadásra koncentrálva. Végül, a két produkció példátlan párhuzamos sikerének értelmezésébe bevonom a „kulturális emlékezet” paradigma néhány, e téma esetében feltétlenül releváns vonatkozását; elsősorban e színházi legendák viszonyát a Szovjetunióból áttelepített szocialista realista kánonhoz. Célom nem előadás-elemzés vagy rekonstrukció. Az ember tragédiája e híres felújításának dramaturgiai, kritikai, színpadi értelmezési vitáira már csak azért sem utalok, mivel azzal bőséges irodalom foglalkozik. Magyar Bálint³, Molnár Gál Péter⁴, Koltai Tamás⁵ kortárs emlékezésekre, korabeli cikkekre és tanulmányokra támaszkodva elemezte a produkciót s a betiltáshoz vezető botrányt.
    Nem ismertek azonban az 1955-ös bemutatót megelőző és követő, „Szigorúan titkos” minősítésű MDP KV és Népművelési minisztériumi iratok, melyek egyikére Gáspár Margit, a Fővárosi Operettszínház 1949–1956 közötti igazgatója utalt a Színházban publikált, e dolgozat kérdésfelvetését inspiráló alábbi memoárrészletében⁶.
    …Valamikor 1953-ban… Létezett egy úgynevezett Népművelési Kollégium, amelyiken mindig Révai elnökölt, és ezen akkor éppen a színházak 1953–54-es műsorát vitattuk meg. Az volt a szokás, hogy az igazgatók sorban ismertették a maguk tervét, és ehhez a többiek is hozzászólhattak. És miután Major Tamás ismertette a Nemzeti műsorát, én szót kértem és azt mondtam: nem értem, miért nem adja végre elő a Nemzeti Az ember tragédiáját, és hozzátettem: meggyőződésem, ha más nyelven íródik, már rég lefordítottuk volna, és játszanánk. Mire Major, mintha kígyó marta volna meg, felpattant és tiltakozott; elmondta mindazt, amit akkoriban a Tragédiáról szokás volt elmondani. Révai ekkor közbeszólt, és olyasmit mondott, hogy két lehetőség van: vagy tényleg eljátsszuk a Tragédiát, vagy várunk tíz-húsz évig, és akkor már senki sem hiányolná. Mire én kijelentettem, hogy de igenis hiányolnák, mert ez egy remekmű, ami ha elássák, akkor is feltámad. No, erre kitört a Major és köztem egy negyedórás vita, amit Révai először nagyon élvezett, de aztán elunta, és lezárta a vitát, mondván: hívjanak össze a Tragédia ügyében egy irodalomtudósokból és más szakemberekből álló bizottságot, és aztán rendezzenek egy vitát, amire majd bennünket kettőnket is meghívnak. Telt-múlt az idő, hamarosan jött a Nagy Imre-időszak, és a Nemzeti nagy csinnadrattával műsorra tűzte Az ember tragédiáját. Mostanában olvastam Major visszaemlékezéseit, ahol azt írja, hogy ő „kiverekedte” a bemutatót. Én csak azt mondhatom, hogy akkor ősszel összefutottunk, és gúnyosan megkérdeztem: na, Tamás, hogy is van ez a Tragédiával? Ő pedig – mert roppant szellemes ember volt, az kétségtelen – széttárta azt a hosszú karját, és azt mondta: hát tudod, ez a mi Csárdáskirálynőnk.
    Major említett memoárja⁷ tényleg nem árul el sokat Az ember tragédiája 1955-ös bemutatásában játszott szerepével, illetve a bemutatót ellenző korábbi – Nemzeti Színház igazgatói és pártbennfentesi – pozíciójával kapcsolatban. Nem utal Gáspárral folytatott vitájára sem. Az ötvenes években nagy hatalmú színházi ember a felújításban végül sokféle szerepet vitt, ő volt az előadás – Gellért Endre és Marton Endre mellett – harmadik rendezője, sőt az egyik szereposztásban Lucifert is játszotta. Major így emlékszik⁸:
    A Tragédia bemutatásának története nagyon érdekes, ebben minden benne van. Mikor mi fölvetettük, az első válasz egy szörnyű elképedés. Hogy képzeljük ezt? A színházi főosztály vezetője, Kende István fantasztikus módon ügyelt a világnézetre. Jelentéseket kellett írni, hogy ez a jelenet miért ilyen, meg ehhez hasonlókat. Amikor meghallotta, hogy a Tragédiát akarjuk bemutatni, üvöltözött, hogy ez rettenetes. Akkor aztán beszéltünk Révaival. Azt tudom, hogy nekem mindig érveket kellett kitalálnom, mert olyanokat hoztak fel Madáchcsal szemben, hogy pesszimista, meg a magyar Faust, és ezekre az érvekre kellett válaszolni. Hosszú, hosszú hónapokon keresztül válaszoltunk például arra, hogy mi az, hogy pesszimista. (…) Így aztán nagyon, nagyon nehezen be lehetett mutatni, azzal a feltétellel, hogy ez az optimista kicsengés jöjjön ki, de ne csak ráaggatott függelékként. (…) Ehhez hasonló viták után nekikezdhettünk az előadásnak. Közben ellenőriztek, beültek a nézőtérre, eljöttek a főpróbára, de általában soha nem hangzott el kifogás. Talán egyetlenegy, most elfelejtettem a nevét annak a hölgynek, aki azóta irodalomtörténész lett, de akkor a pártközpontban dolgozott, megfogott minket a szünetben és azt kérdezte: „Ki öltöztette munkásruhába Ádámot és Lucifert Londonban?” De máskülönben meg voltak elégedve.
    A levéltári források vizsgálata előtt villantsuk fel az anekdota főszereplőinek korabeli státusát. A korszak színház- és művelődéspolitikája elveinek és gyakorlatának alakításában döntő volt a PB-tag, művelődésügyi miniszter Révai József szerepe, aki azonban 1955-ben, a bemutató idején már mindkét posztjától megvált. (Nem tudni persze, hogy az új miniszter, Darvas József árnyékában mennyire volt jelen az 1953–1956-os korszak döntéseiben.) Az illegális kommunista kapcsolataival mindig dicsekvő Major Tamásnak a Nemzeti Színház igazgatásán messze túlterjedő hatalmáról az 1945 utáni magyar színházi életben sokat írtak. Hívei⁹ és ellenfelei¹⁰ is boncolgatták ellentmondásos szerepét. Nem kísérte ekkora figyelem az utókor részéről Gáspár Margitot, a Fővárosi Operettszínház 1949–1956 közötti igazgatóját, akinek önéletrajzi regénye¹¹ tanúsága szerint szintén volt kapcsolata az illegális kommunista párttal, s aki – elit polgári miliőben felnőtt író, újságíró, színpadi szerző létére – a szovjet szocialista realista operett honi változatának egyik fő konstruktőre lett. Gáspár tehát egy hatalmi és anyagi támogatással bíró, modern baloldali zenés színházi műfaji kísérlet irányítója volt, hithű kommunista értelmiségi, a korabeli színházi döntéshozatali fórumok (Népművelési Kollégium, Színház- és Filmművészeti Szövetség) buzgó és aktív tagja. Már az sem véletlen tehát, hogy e két „veszélyes darab”, a Csárdáskirálynő és Az ember tragédiája szocialista színházi újrakontextualizálását, újbóli színpadra engedését e megbízhatónak tartott, „színházi vonalon” a legbelső hatalmi körhöz tartozó igazgatóknak engedélyezték. Egy vidéki direktor akkoriban nemcsak hogy nem merte volna Révai előtt fejtegetni Az ember tragédiája bemutatásának szükségességét, de – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – meg sem hívták a Népművelési Kollégium színházi műsorterveket tárgyaló értekezleteire.
    I. Az üzenet kódolásának nehézségei. Gáspár és Major vitájának nyomát a Népművelési Kollégiumi értekezletek Magyar Országos Levéltárban őrzött anyagában kutattam, tisztában lévén a visszaemlékezések, anekdoták szubjektivitásával, esetleges pontatlanságával. (Ez azonban nem lehetetleníti el felhasználásukat egy, a színházi viszonyra koncentráló – színház, közönség, hatalom kapcsolatában manifesztálódó – kulturális probléma elemzésekor.) A Gáspár által említett 1953-as színházi témájú kollégiumi értekezletek anyagát átvizsgálva ki is jelenthettem volna, hogy az egykori igazgatónőt elragadta a fantáziája vagy megcsalta az emlékezete, hisz rendeztek ugyan abban az évben is a színházak műsortervét megvitató értekezletet, de e – nyilvánvaló politikai okok miatt 1953. június 30-ról július 14-re halasztott – kollégiumon már Darvas József elnökölt. A Nagy Imre-féle új kormányprogram meghirdetése utánra halasztott ülés jegyzőkönyvében és egyéb dokumentumaiban nem találjuk nyomát a Major–Gáspár vitának (bár mindketten részt vettek az értekezleten), annak sem, hogy Révai bármit is határozott volna Az ember tragédiájával kapcsolatban, sőt, a jegyzőkönyv szerint a frissen leváltott miniszter részt sem vett az ominózus gyűlésen.
    Átnézve azonban a színházi tárgyú kollégiumi értekezletek anyagát, kiderült, hogy Az ember tragédiája színrevitelének dilemmája 1949, az államosítás óta többször felmerült a színházi irányítás eme felső fórumán. Az előterjesztésekben s jegyzőkönyvekben ekkoriban zsolozsmaként ismételgették az új műsorpolitika három alappillérét (munkás- és paraszttémájú kortárs magyar, szovjet és népi demokratikus darabok), e darabokat tervutasítással s egyéb adminisztrációs intézkedésekkel színpadra is parancsolták. De az „új hagyományt” propagáló színpadi művek mérsékelt sikere azt is bizonyította, hogy a kiépülő pártállam diktatórikus közegében sem lehet a közönség „elvárás-horizontját” a kívánt irányba és sebességgel átalakítani. Az agresszíven végrehajtott utópisztikus modernizációval kapcsolatos halk kételyek csak „Szigorúan bizalmas” körben – még a szakmai nyilvánosság nagy részét is kizárva – kerültek felszínre, például a Népművelési Kollégium Révai elnöklete alatt zajló ülésein. Itt mérlegelték a színházak államosítása után a nemzeti klasszikus drámák és a magyar operettek irányába alkalmazandó kommunista stratégiát és taktikát. (Utóbbi esetben a teljesen új szövegű és világképű szovjet exportot vagy a hazai fejlesztésű magyar munkás-paraszt operettet javasolták pótlékként.) A klasszikusokra vonatkozóan már az 1950. február 14-i értekezlet jegyzőkönyvében megállapították:
    A klasszikus magyar darabokat színre kell hozni. Dramatizálni kell a klasszikus regényekből, azonban a dramatizálásoknál nemcsak a klasszikus hagyományt kell feleleveníteni, hanem részint egyes jelenetek aláhúzásával, más jelenetek háttérbe szorításával korszerűvé is kell tenni¹².
    Eme agitatív, kisajátító dramaturgiai attitűd kezdettől nyilvánvaló, ugyanúgy, mint a propaganda műfajjá áthangszerelni kívánt operettek esetében. Ekkor még nem említik Az ember tragédiáját, melyet utoljára 1947 szeptemberében újított fel a Nemzeti, e Both Béla-féle rendezésből 89 előadást produkálva.
    Az 1950. június 4-i kollégiumi ülésen, még mindig az államosítással egylényegű szovjetizálás erőszakos modernizációs lázában égve, első napirendi pontként „A jövő színházi évad előkészítését” tárgyalták. Ekkor a „fenyegető” évfordulók miatt tértek vissza a magyar klasszikus drámákra, újólag a propagandisztikus indíttatású dramaturgiai beavatkozást és rendezői értelmezést kötve ki a jegyzőkönyvben a színre állítás feltételéül:
    A klasszikus darabok előadásánál azt kell figyelembe venni, hogy ezeken a darabokon változtatni lehet. Ezek a változtatások elsősorban egyes részek kihagyásával, más részeknek az előadásban való aláhúzásával történjenek elsősorban, az átírással óvatosan kell bánni, de attól sem szabad visszariadni, különösen akkor, hogyha klasszikusok regényeit dramatizáljuk. Katonánál a hozzáírás lehetetlen, azonban a Bánk bán előadását úgy kell rendezni, hogy abban Katona reformkori kettősségéből a haladó, pozitív vonásokat aláhúzzuk, a negatívokat, a megalkuvó részeket elkenjük. A Kisfaludy és Vörösmarty-évfordulókat nem kell színházaink vonalán megünnepelni, ezt majd az irodalom vonalán megtesszük¹³.
    Már közvetlenül Az ember tragédiáját érinti az 1951. augusztus 7-i kollégiumi értekezlet, melynek iratai az MDP Agit. prop. osztály anyagai között is fellelhetők¹⁴. Minden bizonnyal itt esett meg az anekdotában szereplő Gáspár–Major vita, bár annak szövegét, részletes ismertetését nem, csak rá vonatkozó homályos utalásokat találtam a jegyzőkönyvben s a minden bizonnyal Révai által diktált határozatokban. A „Színházak műsorterve az 1951–52-es színházi évadra” című előterjesztésben, melynek előadója Kende István volt, Gáspár felvetésével egyezően tényleg nem szerepelt Az ember tragédiája sem a Nemzeti az évi, sem távlati bemutató tervei között. Műsorterve ekkor olyan, néha csak körülírt „új magyar darabokból” állt, mint: „Sándor Kálmán 1919-es tárgyú darabja, Veres Péter: Próbatétel c. novellája dramatizálása, Szabó Pál: Új föld, Barna-Szabó: Csatornázás a Borzason, Mándi Éva a békeharcról ír darabot”¹⁵.
    Gáspár Majorral folytatott hosszú és éles vitájára csak a jegyzőkönyv alábbi mondata utal:
    …A Kollégium megállapítja, hogy a tervezet nem tartalmazza azokat a darabokat, amelyekről a vita során az igazgatók beszéltek.¹⁶
    S hogy az igazgatók tényleg arról beszéltek, amire Gáspár visszaemlékezésében utalt, az a jegyzőkönyv hatos számú megjegyzéséből derül ki, mely szerint:
    Madách: „Ember tragédiája” problémáit az Irodalomtörténeti Társulat vitassa meg, nem nyilvános vita keretében¹⁷. (Vö: p. 2.)
    I. 1. Kommunikációs elképzelés. Kérdésfeltevésünk szempontjából lényeges, hogy a jegyzőkönyv nem említi Révai ama állítólagos megjegyzését, mely reális alternatívának tűnhetett a korláttalan kommunista modernizációs láz, utópista mindenhatósági hit közepette: miszerint „két lehetőség van: vagy tényleg eljátsszuk a Tragédiát, vagy várunk tíz-húsz évig, és akkor már senki sem hiányolná”.¹⁸ Eme elképzelés szerint a szovjet típusú társadalmi berendezkedés s a szocialista realista kultúra uralkodóvá tétele egy-két évtized év alatt képes lenne kimosni a nemzeti kulturális emlékezetből a magyar klasszikusokat: képes lenne átkódolni ízlést, mentalitást, hagyományt.
    De a (most már bizonyítottan) Révai utasítására elindított, bizonytalan perspektívájú „Ember tragédiája diskurzus” többé nem a kulturális emlékezetből való kitörlés céljából, inkább a dráma és az előadás „üzenetének” előzetes kidolgozása céljából kezdődött. A szocialista realizmus honi apostolai ugyanis egy utóbb tévesnek bizonyuló kommunikációs hipotézisből indultak ki. Nevezetesen: a hatalmi központ által jóváhagyott tudományos, esztétikai értelmezés előzetes kimunkálása garantálja, hogy a befogadók e prefabrikált, marxista–leninista olvasatot teszik majd magukévá. Feltételezték azt is, hogy az előadásban e racionális üzenet változatlan formában ér célba, s döntő módon határozza meg a nézői olvasatot.
    Az, hogy a kommunista művelődéspolitikusok negligálták a befogadói tevékenységet a jelentésteremtésben, tulajdonképpen szinkronban volt a negyvenes-ötvenes évek uralkodó kommunikáció-felfogásával. Ez a háborúban formálódott, s a minél nagyobb mennyiségű üzenet minél pontosabb továbbítására, nem pedig a művészi kommunikáció értelmezésére formálódott. E Shannon és Weaver elképzeléséhez kapcsolható felfogás abban is rokon a marxista gyakorlattal, hogy nemcsak a pontos és hatékony kommunikáció módjait kereste, hanem annak legoptimálisabb eljárásait is, hogy egyik ember miként hat(hat) a másik viselkedésére vagy felfogására. E koncepció szerint minden „félreértés”: az üzenet kódolásában vagy a csatornában bekövetkező hiba, „zaj”. Szemantikai zajnak tekintették például a kommunikációs folyamat során fellépő, a feladó által nem szándékolt, a befogadást befolyásoló jelentéstorzulást. Weaverék legfőbb törekvése voltaképpen e zaj kiküszöbölése volt. A kommunikációs modellek történetét áttekintő Fiske¹⁹ fő kritikája eme, a kommunista kultúramodell kommunikációs gyakorlatára hasonlító elképzeléssel szemben, hogy a jelentést kizárólag az üzenetben tételezi, így nem fordít figyelmet a kulturális faktorokra.
    A harmincas évek sztálini diktatúrájában kimunkált zsdanovi szocialista realizmus koncepciót Magyarországra áttelepítő Révai-féle program sem volt tekintettel sem a színházi kommunikáció komplex és művészi jellegére, sem a közönség befogadói tevékenységére, amit pedig meghatározott a nézők 1945 előtti nyelvi, kulturális, mentális hagyománya. Pontosabban, ha Révai tisztában volt is e faktorok jelentőségével, politika-esztétikai gyakorlatát demonstratíven épp ezekkel – tulajdonképpen a kulturális emlékezettel – szemben határozta meg, a színházat „csak azért is” propagandaeszköznek tekintve. Nemigen vetve számot avval, hogy az előadásban kommunikált üzenet jellege (aktuálpolitikai agitáció) s a média (korábban a fogyasztói kultúrát szolgáló színházi gyakorlat) inkompatibilitása önmagában is meggátolhatja a feladó szándékával pontosan megegyező üzenet hatékony kommunikálását. Ha tehát a néző visszautasítottax vagy átértelmezte az üzenetet, akkor sem e kommunikációs modell pusztán racionalitásra épülő, mechanikus jellegét kérdőjelezték meg, hanem a kódolás vagy a közvetítés hibáit kutatták agresszív következetességgel.
    Tévesnek bizonyult a Rákosi-korszak kultúrpolitikájának ama feltételezése is, hogy a rendező akkortájt felfedezett előadás-meghatározó kompetenciájának célja egy elsősorban racionális elemekből építkező, egyértelműen dekódolható politikai-ideológiai üzenet nézőkhöz való közvetítése lenne. (Tény ugyanakkor, hogy a Magyarországon megkésetten, Hevesi Sándor, Németh Antal munkássága ellenére csak az államosítás után teret nyerő rendezői színházi felfogás – fura módon – eme diktatórikus kommunikációs szándék „melléktermékeként” honosodott meg nálunk – ha mindjárt erősen redukált felfogásban is.)
    Az ember tragédiájához visszatérve, a kollégium döntéshozói abból indultak ki, ha a marxista értelmezésére szorított esztéták kimunkálják az új – az államraisont nem veszélyeztető – olvasatot, s ha a rendező garantálja annak előadásba oltását, akkor a közönség „automatikusan” el- és befogadja azt. Következésképpen, a nemzeti dráma is besorolódik az új világnézet egyedülálló helyességét bizonyító példák sorába. E voluntarista felfogás szerint Az ember tragédiájának csak akkor van létjogosultsága a színpadon, ha lehetséges az új, kreált hagyományba illesztése. Eme optimista forgatókönyv megvalósulását leginkább a falanszterjelenet feltételezett szocializmusellenessége és a dráma állítólagos pesszimizmusa veszélyeztette; tudósokat és rendezőket tehát elsősorban e kockázatok elkerülésére mozgósították. A többszörösen redukcionalista kommunikáció-felfogás figyelmen kívül hagyta tehát a befogadói aktivitást, amit Az ember tragédiája esetében erősen motivált a drámai költemény s a játéktradíció nemzeti kulturális emlékezetbe ivódottsága, a szöveg költői potenciálja, a színész személyiségek hatása, valamint a Nemzeti és a dráma hagyományos kapcsolata.
    A színház 1953/54 és 1954/55-ös klasszikus tervei közé felvette Az ember tragédiáját. Az 1952. június 3-i kollégiumi értekezleten azonban Révai – a Madách-évforduló ellenére – úgy ítélte meg, hogy a mű „eszmei tisztázása” még nem érte el a kellő mértéket, így a jegyzőkönyv tanúsága szerint elveti a felújítás lehetőségét.
    Az évfordulókra vonatkozóan a Móricz, Szigligeti és Madách-évfordulók érintik közelebbről a színházakat. Nem feltétlenül szükséges mind a három szerzőtől valamennyi színháznak előadni valamit. Elegendő lesz például, ha színházaink a „Sári bíró”-val és a „Rokonok”-kal, továbbá az Ifjúsági Színház a „Légy jó mindhalálig” című darabokkal ünneplik Móriczot. Szigligeti darabjai közül elég, ha egy szerepel az Ifjúsági Színháznál és vidéken a „Csikós”. Madách: „Ember tragédiája” c. darabjának előadása megoldhatatlan feladat, esetleg a „Civilizátort” elő lehet adni²⁰.
    Az 1953. július 14-én tartott értekezlet, bár Az ember tragédiája nem kerül szóba, azért érdemel figyelmet, mert jelzi, hogy a „színházi fronton” is a kül- és belpolitikai helyzetváltozáshoz való azonnali, taktikai alkalmazkodás dívott. A korábbi, 1953. március 24-i ülésen még Révai elnökölt, július 14-én már Darvas József az új miniszter s a kollégium új elnöke. Az eredetileg június 30-ra tervezett értekezlet elmaradt, minden bizonnyal a Rákosit június 13–14-én ért szovjet kritikák, a június 27–28-i KV-ülés, majd a július 4-én Nagy Imre, az új miniszterelnök által ismertetett új irányvonal és kormányprogram okozta adminisztratív zavar miatt. A még valószínűleg a fordulat előtt készített előterjesztést ugyanaz a minisztériumi főosztályvezető, Kende István vezeti elő, akire Benedek András, a Nemzeti dramaturgja így emlékezik:
    … szobáját a szokott képek díszítették, íróasztalát pedig Révai arcképe. Köztudomásúlag nem kedvelte a Nemzeti Színházát, s Gellért egyszer a nyilvánosság előtt a szemébe mondta, hogy egymás iránt érzett ellenszenvünk kölcsönös²¹.
    Talán nem meglepő, mintha mi sem történt volna, beszámolójában Kende továbbra is a színházi repertoár távlati tematikus tervezését sürgeti, s a korábban vázolt kommunikációs stratégia talaján állva az alábbi statisztikák szerint „értékeli” a színházak 1953/54. évi műsortervét.
    Budapesten 29 új magyar darab, ebből 17 mai témával, 12 múltbeli témával foglalkozik. 20 szovjet darab kerül műsorra, 13 mai és 7 múltbeli téma. Népi demokratikus darabok közül 1 mai és 1 múltbeli szerepel a műsorban. Haladó nyugati író 1 művét mutatják be. Klasszikusok közül 13 magyar, 4 orosz és 17 egyéb szerepel a műsorban.²²
    A minisztériumi főosztályvezető továbbra is a színházak komikusan totális központi irányítását sürgeti, dacosan szembefordulva a most éppen a szovjetek által forszírozott enyhüléssel:
    Döntően azonban még ma is az írók spontán szándéka befolyásolja a műsor kialakulását. Ezen a téren feltétlenül segítséget jelentene az össz-állami tématerv létrehozása, ami íróinkat általában is orientálná a fontosabb témák felé²³.
    De az értekezlet jegyzőkönyvét már az új miniszter hangolta. Jó példája ez az eddig követett művészeti irányvonal változatlanul hagyási szándéka mellett az új politikai helyzethez való alkalmazkodásnak:
    Az új kormányprogramm (sic!) a színházak műsortervében alapvető fordulatot nem jelent. Jelenti a már kitűzött feladatok jobb, színvonalasabb elvégzését. Ugyanakkor az új kormányprogramm sok érdekes problémát vet fel pl. az imperializmus a krelikarizmus (sic!) elleni harc, a tszcs-ben való bentmaradás, vagy kilépés kérdése, stb. Az előbbi kérdésekkel való foglalkozásnak politikusabbnak, nagyobb nevelő hatásúnak kell lennie. A színházigazgatók feladata, hogy minden egyes darabnál és a darabokon belül is az egyes kérdések kihangsúlyozásánál az új politikai helyzetet vegyék figyelembe²⁴. (Kiemelés tőlem, H. GY.)
    A Nemzeti műsortervében, az előző évi elutasítást követően nem szerepel Az ember tragédiája, viszont a Fővárosi Operettszínház programjában ekkor bukkan fel először Kálmán 1949 óta nem játszott Csárdáskirálynője: „Kálmán Imre: Zsuzsi kisasszony, vagy Csárdáskirálynő. Az operett feldolgozása teljesen új szöveggel²⁵”. Az Operettszínház műsortervét általában nem kísérte olyan vita, mint a Nemzetiét. Gáspár nemcsak az új követelményrendszer szerint jól átírható operetteket szemelte ki, hanem – korábbi színpadi szerzői és fordítói gyakorlatára támaszkodva – rögtön szállította is ötleteihez a dramaturgiai koncepciót. Kanavászait aztán a két háború közti korszak bulvárszerzőinek „kiválasztottjai”, legtöbbször Békeffy és Kellér öntötték hatékony, szórakoztató, de tanulságokban is bővelkedő operettformába. Gáspár, amellett hogy a modern baloldali zenés színház megteremtéséért dolgozó korrekt, társulatát mindig védő igazgatónő volt, rendelkezett egy a kor funkcionáriusai által nagyra értékelt képességgel: ami nem volt más, mint a változó politikai igények és irányok felismerése, és az azokhoz való utasítás nélküli idomulás. Ő sem sejthette azonban, hogy a Csárdáskirálynő újra megjelenése a munkás-, paraszt-, katona- valamint szovjet és román operettek színpadán – a teljesen új szövegébe bulvárkomédiai eszköztárral bekódolt osztálykritika ellenére – micsoda nézői forradalmat fog kiváltani, s hogy az 1954. november 12-i premier után rendőröket kell majd kivezényelni minden pénztárnyitáshoz. Az átírás és rendezés finom propagandaüzenete mellett elementáris erővel hatott a nézői „fülekbe már régen belemászott” muzsika, s tomboló lelkesedést váltottak ki a hagyományos szerepkörükhöz visszatérő operettsztárok: Honthy, Feleky.
    Az enyhülés tartósnak bizonyulásával az 1954. június 18-án tartott kollégiumi ülésen megint téma Az ember tragédiája bemutatásának dilemmája. A döntéshozatal jellegének és körének változását mutatja, hogy több vidéki színigazgatót is meghívtak. A műsortervet azért még mindig Kende István ismerteti. A Nemzeti által javasolt bemutatók között most Az ember tragédiája áll az első helyen. Az előterjesztő megjegyzése a Madách-művel kapcsolatban ambivalens:
    Bemutatását komolyan mérlegelni kell, több érv szól mellette is ellene is. Igen sok múlik a rendezői értelmezésen. Ha bemutatjuk, pénzügyi okokból bemutatóját az évad 1955-re eső részére javasoljuk²⁶.
    A Népművelési Minisztérium színházi osztálya nem támogatja tehát határozottan a bemutatót, de elismeri, hogy azt a megváltozott politikai erőviszonyok esetleg kikényszeríthetik. Érdekes, hogy 1954 júniusában a Madách színház tervében is szerepelt Az ember tragédiája (vagy Móricz Pacsirtaszója). Mellette azonban Kende megjegyzése eloszlatja az új kormányprogram hatására túlzottan szuverén műsortervet dédelgető ambíciókat:
    Az ember tragédiáját – ha előadjuk – a Nemzeti Színház adja elő. A Pacsirtaszó előadását javasoljuk²⁷.
    A bizonytalan mélységű politikai irányváltást jelzi, hogy a jegyzőkönyvbe, tehát a vita konklúziójaként, egy, a beterjesztésnél nagyvonalúbb megfogalmazás kerül.
    Nemzeti Színház: (…) Madách: Az ember tragédiájának bemutatása. El kell készíteni: esetleg irodalomtörténészek bevonásával – a rendezői értelmezést, különösen a legkényesebb pontokra vonatkozólag (pl. falanszterjelenet stb., s a minisztérium vezetősége ennek alapján dönti el véglegesen a bemutatást, ami különben szükségesnek látszik).²⁸
    A megjegyzés mögött húzódó politikai szándék bizonytalanságát jelzi, hogy Darvas miniszter tollal átjavította a jegyzőkönyv első változatát, s abból leginkább a Tragédia bemutatását egyértelműen támogató mondatokat húzott ki. Kimaradt a jegyzőkönyv végleges változatából:
    A vita során Major elvtárs fölvetette és a Kollégium magáévá tette, hogy bővíteni kell a klasszikus előadások körét. Nem helyes, hogy fiatalságunkat 6-8 klasszikus bemutatásával akarjuk fölnevelni²⁹.
    Szintén kihúzva: Dicsérendő, hogy éppen a Nemzeti Színház tűzi műsorába Madách: Ember tragédiája bemutatását³⁰.
    Eddig egy kockázatosnak ítélt dráma és előadás „üzenete” megkonstruálási taktikáit vizsgáltuk, vagyis a pártállami ideológia színházi érvényesítésének eszköztárát. Ennek stádiumai Az ember tragédiája esetében a következők voltak: 1. A felújítás, illetve a könyv új kiadásának tiltása, ami mögött a Révai által jelzett kulturális emlékezetből való „kitörlés” szándéka munkált, 2. Kisajátító célzatú dramaturgiai beavatkozás: a szöveg átrendezése, kihagyások, 3. A tiltás feloldásának feltételeként egy a művet a szocialista realista kánonnal összeegyeztető marxista irodalomtudományi értelmezés kimunkálása, 4. A pártideológiát támogató, de legalábbis nem opponáló rendezői értelmezés előzetes kidolgozása.
    II. Szemantikai zaj a kommunikációs csatornában: „Az ember tragédiája” megnézése divatőrületté „vált”³¹. Az ember tragédiáját Gellért Endre, Major Tamás és Marton Endre rendezésében 1955. január 7-én mutatták be. Ezzel szinte egy időben, a hatalma visszanyeréséért küzdő „Rákosi-csapat” megkezdte harcát az elementáris közönségérdeklődés visszaszorítására. A januári és februári 16-16 előadás jelezte: a befogadói reakció túlnő azon, amit a „jobboldali” törekvéseket demonstratíven leszerelni kívánó kör elviselt volna. Számukra e „reakciós” nézői attitűd már gyászosan ismerős volt: a Csárdáskirálynő átírt változatának 1954. november 12-i fővárosi operettszínházi premierjét követően 1955. január 15-én már az ötvenedik előadást tartották, miközben a közönség ostromolta a pénztárat³².
    A Madách-mű kiváltotta zavart jelzi a Népművelési Kollégium január 25-i ülése is, mely a Nemzetivel foglalkozott. (Más színházak tevékenységének nem szenteltek külön tanácskozást.) Major a „Nemzeti Színház munkájának elvi és gyakorlati kérdései” címet viselő beszámolója január 14-én, egy héttel a felújítás premierje után íródott. Sem ő, sem a január 19-ére dátumozott minisztériumi előterjesztés készítője nem utalt rá, hogy e speciális ülés összehívásának oka Az ember tragédiája kiváltotta nézői reakció lett volna. (Lehetett persze a háttérben a kiváló pártkapcsolatokkal rendelkező, kiszámíthatatlan Major és a statisztikákat és tématerveket dédelgető Kende István színházi főosztályvezető közti rossz viszony feloldásának szándéka is.) Tény, a színházi főosztály előterjesztése alapvetően dicséri a Nemzetit, s az eredmények közé sorolja még a Madách-felújítást is.
    Az előadások művészi színvonala a Nemzeti Színházban az elmúlt két évad alatt állandóan emelkedő tendenciát mutat. Egyik nagy bemutató követi a másikat. (Vihar, Othello, Úri muri, Az ember tragédiája)³³
    Nehezményezi ugyanakkor a tervszerűtlen előadás-előkészítést, a minisztérium irányába kritikus társulati légkört, az anarchisztikus szellemet. Helyteleníti, hogy pont a példának szánt Nemzeti nem tartja be az új, szocialista tradíciót legitimáló rituális formákat (önelemzés, önkritika, a centrum parancsainak kérdés nélküli elfogadása):
    (…) Ugyanakkor olyan produkciók vártak és a mai napig is várnak értékelésre, mint a Vihar, a Buborékok, Othello, Úri muri és ebben az évadban Az ember tragédiája és a Képzelt beteg³⁴.
    Beszámolójában Major a klasszikusokkal elért sikereiket azzal „menti”, hogy törekvésüket a hivatalos kultúrpolitika célként deklarált műveltségterjesztő ambíciójához köti.
    Kisebb-nagyobb zökkenőkkel sikerült a Bánk bánt, a Buborékokat, Az ember tragédiáját olyan sikerre vinni, hogy eddig soha nem látott sorozatban tudjuk játszani ezeket a darabokat.³⁵
    Nem mentegetőzik Az ember tragédiája s általában a klasszikusok iránt mutatkozó nagy – a hivatalnak nem feltétlenül kényelmes – nézői érdeklődés miatt sem. Érzékelteti, hogy a kissé szabadabb Nagy Imre-korszakban háttérbe szorultak a szovjet modellből áttelepített darabtípusok, mivel oly erőssé vált a klasszikusok, a nyugati polgári drámák és a hagyományos magyar operettek iránti közönségigény.
    A közönség érdeklődése a klasszikus darabok iránt nem elszigetelt jelenség a színházi területen, hiszen a könyvek iránt való érdeklődés, stb. mutatja, hogy egyéb művészeti ágban is vannak hasonló jelenségek. Mi a klasszikusokat nagy nevelő hatású daraboknak tartjuk a közönség nívója és színészeink igényessége tekintetében egyaránt. Kultúrforradalmunk egyik legnagyobb eredményének azt az igénynövekedést tartjuk, amely még akkor is fennáll, ha egyéb területeken a szórakoztató színház, maszek stb. ezt a nívóemelkedést komolyan veszélyezteti is³⁶.
    A klasszikusok meg nem kérdőjelezhető, nívótlannak nem nevezhető sikerére hivatkozva Major – az értekezleten szokásos ideológiaközpontú diskurzust elhagyva – nagyobb anyagi támogatást kér a színháznak, s túlfellépti díj bevezetését sürgeti a Nemzeti színészeinek.
    Bessenyei például Az ember tragédiája második előadását orvosi felügyelettel játszotta végig, mert a kimerültségtől szívrohamot kapott, és alig bírta az előadást befejezni. Az a tény, hogy a színészek ilyen mértékben futnak mellékkereset után, az együttes munkáját komolyan veszélyezteti³⁷.
    De több pénzt kér díszletre, s javasolja a Nemzeti bevételi előirányzatának csökkentését is:
    A színház munkájának tervezésével kapcsolatban az a javaslatunk, hogy a költségvetéseket sokkal élőbben, a műsor figyelembevételével állapítsák meg, mert nem lehet olyan kiadásokat megállapítani Az ember tragédiája, a Dózsa és az Anya évadjában, mint mondjuk a Tűzkeresztség, az Ukrajna mezőin és a Buborékok szezonjában³⁸.
    E siker utáni magabiztosságot tükröző színházi igénylista után, már a következő, színházzal foglalkozó kollégiumi ülés jelzi az új KV-határozathoz alkalmazkodó, másféle minisztériumi hangnemet; a baloldali fordulatnak tehát Az ember tragédiája felújítására is közvetlen hatása volt. Az 1955. július 15-i értekezletet a „jobboldali elhajlás elleni” határozott fellépés szándéka hatja át. A kortárs magyar, szovjet és népi demokratikus darabok számának növelésével s a hagyományos operettek radikális csökkentésével a következő évi műsortervben kommunikálni kívánják, hogy az 1953–54-es időszak relatív engedékenysége a színház frontján is véget ért, s újra az agitatív funkció kerül előtérbe. Eme üzenet része Az ember tragédiája betiltása, mely e Sztálin halála utáni periódusban már nem valósítható meg olyan simán – szakmát és közönséget elnémítva –, mint 1950–51-ben, a diktatúra aranykorában. Már e megváltozott hangnemet demonstrálja a Dr. Ibos Ferenc által előterjesztett műsortervi javaslat, mely a Nemzeti Színházra vonatkozóan a következő megállapításokat teszi:
    Nemzeti Színház: A műsorterv jónak mondható. A repertoárt részben szűkíteni kell, részben ki kell egészíteni számunkra politikailag és eszmeileg fontos darabokkal, pl. „Feledhetetlen 1919”, „Viharos alkonyat”, „Vihar”, „Senki városa”, Háy Gyula „Varró Gáspár igazsága” című darabját segíteni kell ahhoz, hogy színre kerüljön. A Nemzeti Színháznak a Katona József Színházban feltétlenül be kell mutatni valamelyik Nazim Hikmet-darabot. A jövő színházi évadban „Az ember tragédiájá-t” négy alkalommal lehet műsorra tűzni.³⁹
    Az előadás iránti érdeklődést figyelembe véve az engedélyezett négy előadás lényegében a Tragédia betiltását jelentette.
    Az enyhülés két éve alatt immár a vidéki színházakban is elharapódzott operettlázat a hivatal szerint meg kell szüntetni, mivel a műfaj kispolgári – tehát üldözendő.
    … Színházaink – különösen az évad első felében – elsősorban a közönség kispolgári rétegeinek igényeit elégítették ki s igazi népnevelő funkciójuk háttérbe szorult… Komoly problémaként jelentkezett ebben az évben a sokat emlegetett operett-dömping, mely a színház népnevelő szerepét gyengítette, a kispolgári reminiszcenciákat pedig erősítette. Arról is szólnunk kell, hogy színházaink egyes szerzőket meglepő módon felfedeznek és előtérbe állítanak (Molnár Ferenc) – s ez egyes darabokra is vonatkozik, másokat viszont elhanyagolnak. Jellemző például, hogy míg tavaly Csárdáskirálynő láz volt, az idén mintha Mária főhadnagy láz lenne⁴⁰…
    Figyelemre méltó, hogy a politikai támadás egyszerre indult meg a háború előtti kozmopolita bulvárműfajok (Kálmán, Molnár) és a nemzeti klasszikus Madách ellen, mindkét – kulturális emlékezetbe ivódott – hagyománytípus radikális visszaszorítását célozva.
    II. 1. „…a prolikat ez nem érdekli” (Rákosi Mátyás Az ember tragédiájáról⁴¹) A betiltással kapcsolatos levéltári dokumentumok beláttatnak ama küzdelembe is, amit Rákosi vívott a már egyszer elvesztett totális hatalomért. Visszaemlékezések tanúskodnak róla: számára mind Az ember tragédiája, mind a Csárdáskirálynő felújítása kapcsolódott e harchoz, s szimbolikus jelentőséggel bírt. Mindkét „rehabilitálást” elfogadhatatlannak, politikai céljaival összeegyeztethetetlennek tartotta. E darabok – eltérő kulturális mezőbe tartozásuk ellenére – valami olyat reprezentáltak az 1945 előtti magyar hagyományból, amit nem tudott elviselni, s erről a két előadás megtekintésekor tanúsított, feltűnően hasonló magatartása is árulkodott. Rákosit nem az értelmezés érdekelte: számára már e darabok színre kerülése is rossz üzenet volt. Arra csak közvetett utalást találtam, hogy Az ember tragédiája betiltását ő rendelte volna el, ugyanakkor Molnár Gál Péter felidézi a darab megtekintésekor tanúsított viselkedését, ami nem hagy kétséget az előadás iránti érzelmei felől. (Megjegyzendő, hogy Rákosi eme látogatása egybeeshetett az ezután tárgyalandó pártközponti jelentések keletkezési idejével.)
    Egyik előadásra maga Rákosi Mátyás jött ellenőrizni, hogy mi is történik a nemzet első színházában. Páholyában Major Tamással foglalt helyet, akinek hátrafordulva magyarázta folytonosan kifogásait. Az igazgató tapintatosan figyelmeztette, hogy talán inkább az előadást nézze, mire Rákosi fölpattant, mondván, hogy kívülről tudja a szöveget, és bármelyik szerepét el tudná játszani. Már a második kép után berendelte Martont a színházba, és a magas látogató ekkor már a szalonban tiltakozott a darab műsoron tartása és bemutatása ellen, ordított, csapkodott, arra hivatkozott a többi között, hogy a művet már Babits Mihály is elítélte és azt mondta, hogy „a prolikat ez nem érdekli”. Közben kint folyt az előadás és Rákosi szavai alatt behallatszott a szalonba a színpadon énekelt Marseillaise. A színháztörténeti és történelmi jelenet leglényegesebb mondata a következő volt: „Maguknak csak az a szerencséjük, nem szeretek művészt börtönben látni.”⁴²
    E produkció elképesztő sikere nyilvánvalóvá tette számára, hogy finoman szólva kudarcot vallott az ambiciózus terv: a lakosság gyors „átállítása” a szovjet típusú kulturális diétára. Különösen dühíthette, hogy még a szocializmus révén színházhoz jutó vidékiek, falusiak is részt kívánnak venni eme általa negligálandónak ítélt mű és előadás kultuszában. Hisz – logikája szerint – nekik a munkás-paraszt témájú magyar, népi demokratikus és szovjet darabok előadásain kellene tolongani. Ehelyett – állítólagos kifejezését kölcsönvéve – még a „prolik” is látni akarták Az ember tragédiáját. Arról, hogy Rákosi eme azonnal megszüntetendő jobboldali elhajlást kinek a számlájára írta, szintén tanúskodik Molnár Gál Péter rendezői életutakat vizsgáló kötete:
    Nem véletlen, hogy Rákosi a már említett beszélgetés során azzal vádolta meg a rendezőket, hogy „magukat is teljesen megbolondította ez a Nagy Imre”⁴³.
    Rákosi Az Ember tragédiájához hasonló elemi felháborodással reagált az ugyancsak a Nagy Imre-korszakban, 1954-ben színre kerülő Csárdáskirálynő átdolgozásra is. Szirtes György operettszínházi üzemigazgató könyvéből kiderül, Rákosit nem vigasztalta az operett „teljesen új szövege”, itt is dührohamot kapott, mikor 1956 februárjában megtekintette az előadást. Gáspár Margit távollétében Szirtes György fogadta, aki így emlékezik a találkozásra:
    Nem kellett törnöm a fejem, hogy hogyan fog a beszélgetés kezdődni, mert Rákosi – belépése pillanatától dúltan és haragosan – jóformán üvöltözött velem, hogy miért kap az Operett Színház állami dotációt ahelyett, hogy nagy hasznot hozna.
    –    Maguk nem tudják, hogy ezen a helyen volt a Somossy mulató, és hogy a mulatóból milyen gazdag lett a tulajdonos! Ebből tanuljanak! – mondta nekem, amikor lihegve belevetette magát egy fotelbe. (…) A szünetben, amikor Rákosi kijött a páholyból, ott folytatta, ahol az előadás előtt abbahagyta. Most azonban Kendére (a Népművelési Minisztérium főosztályvezetője, akit Rákosi látogatásának hírére behívtak a színházba – H. Gy.) öntötte minden haragját, aki próbált ugyan magyarázkodni, de nem jutott szóhoz, pedig kitűnő beszédkészségű, művelt ember volt, ám nem Rákosival szemben. Az előadás végén Rákosi ugyanolyan feldúlt állapotban volt, mint egész este. Amikor kezet fogott Kendével, nem szólt egy szót sem. Keményen nézett rám, amikor a kezét nyújtotta és figyelmeztetően szólt: – Somossy mulató…Tanuljanak meg konzumálni. ⁴⁴
    S hogy mennyire komolyan vette Az ember tragédiája elleni harcot, azt éppen az újbóli hatalomba kerülésével egy időben indított betiltási procedúra dokumentumai mutatják, melyeket a Magyar Országos Levéltárban, az MDP Tudományos és Kulturális osztályának iratai közt őriznek. (Az alapvetően az Az ember tragédiája felújítására vonatkozó dokumentumokat teljes terjedelmükben közlöm.)
    II. 2. „…nyilván a júniusi kormányprogramm (sic!) »visszacsinálásáról« van szó”⁴⁵ 1955. március 2-i dátummal, tehát a március 2–4-i, Nagy Imre elleni KV-üléssel egy időben íródott a Nemzeti Színház párttitkárának jelentése az előadásról. Pongrácz Gabrielláról az MDP Tudományos és Kulturális osztályának egyéb feljegyzéseiben az olvasható, hogy inkább a színház, mint a párt érdekeit képviseli, s le kell váltani. Levelében érdemes megfigyelni, hogy épp a pártzsargon paneljeit „kisajátítva” harcol szívósan a betiltás ellen.
    Feljegyzés⁴⁶ Szilágyi Albert elvtárs részére a Nemzeti Színház „Az ember tragédiája” előadásával kapcsolatban
    Az ember tragédiája azóta, hogy Paulay Ede 1883-ban bemutatta, a magyar színpadnak kimagaslóan legnagyobb sikerű darabja lett. Hetven év alatt, mintegy hétszázszor került színre, ami évi 10 átlagot jelent. A felszabadulás után az 1947–48-as évadban felújítva 90-szer játszottuk. Az azóta eltelt 7 év folyamán népünk kulturális felemelkedése következtében az érdeklődés olyan mérvű lett, hogy amikor az idei felújításra a jóváhagyást megkaptuk, nyilvánvalónak tartottuk, hogy több száz előadással tudjuk csak levezetni a közönség érdeklődését.
    A január 6-i bemutató után 2 hónap alatt 33-szor játszottuk a darabot, ami igen sok volt ahhoz képest, hogy a Nemzeti Színház feladata a repertoár ápolása, viszont úgyszólván semminek bizonyult a közönség mérhetetlen arányú érdeklődéséhez viszonyítva. Az érdeklődésre jellemző, hogy február 9-én amikor a márciusi előadásokra az előjegyzést fel kellett volna venni, egy nap alatt mintegy 400 üzem 50. 000 jegyigénylést nyújtott be. Ebből semmit sem tudtunk teljesíteni, tekintettel arra, hogy a márciusi műsortervben a darab csupán három ízben szerepel, akkor is bérlők részére. A színház postájában naponta 8-10 levél érkezik, melyet (sic!) vidéki feladói két jegytől 1. 000 jegyig igénylik a legkülönbözőbb mennyiségeket. Csak mutatóban soroljuk fel néhány levél feladásának a helyét: Tápiósáp, Esztergom, Füzfő, Dorog, Seregélyes, Nagyatád, Jászfényszaru, Békéscsaba, Ujszász, Kocsér, Jászberény, Kisbér, Tab, Szeged, Siófok, Hőgyész, Kiskőrös, Martonvásár, Győr, Debrecen, Érd, Monor, Enese, Kisújszállás, Elek, Veszprém, stb. stb. Ezekre a levelekre sajnos sablonos elhárító választ kell küldenünk, valamint el kell utasítanunk a vidékről személyesen jelentkezőket is. A legutóbb is Aszódról járt itt a tanács egyik dolgozója, aki elmondta, hogy tizedszer jött Tragédia jegyért, s végül is a pártszervezethez fordult, mert nem akart tizedszer is üres kézzel visszamenni elvtársaihoz. Elmondta, hogy már úgy is az a vélemény alakult ki, hogy a pestiek nem törődnek a faluval, azt tartják, hogy ráér még a paraszt a kultúrára. Ez a motívum egyébként számos levélben is felmerült.
    Jelenleg az a helyzet, hogy a színházban reggeltől estig, pillanatnyi szünet nélkül jelentkeznek azok a magánosok és szervek, akik jegyeket igényelnek. Ez alól nem kivétel sem a Népművelési Minisztérium, sem a pártapparátus, ahonnan naponta kapunk igényléseket. Ugyanez vonatkozik külfölddel érintkező szerveinkre is, Kultúrkapcsolatok Intézete, Külügyminisztérium, Magyar Tudományos Akadémia, stb. melyek külföldi vendégeiket naponta kívánják elhozni Az ember tragédiája előadására, valamint a diplomáciai testület tagjai sem, bármelyik államhoz tartozzanak is.
    Nem túlzás az az állításunk, hogy ebben a pillanatban legalább egy millió ember kívánja megnézni Az ember tragédiáját, ami a Nemzeti Színház 1. 200-as befogadóképességét tekintve csak 8-900 előadás során lenne lehetséges. A fentiekből is látszik, hogy itt nem egy egyszerű színházi sikerről van szó, amilyet a mai fejlett kultúrélet mellett sűrűn lehet tapasztalni, akár az Othelló, vagy a Pygmalion esetében, hanem olyan országos megmozdulásról, amit talán nem lenne helyes figyelmen kívül hagyni.
    Az ember tragédiája új előadásának előkészületei során természetesen sokszor felmerült előttünk mindaz az akadály, ami ezzel együtt jár. Madách Imre világnézetének érthető korlátai épp oly ismeretesek voltak előttünk, mint a bel- és külföldi reakcióknak elszántsága, amivel Az ember tragédiája távollétét népünk ellen használta ki és amivel az új bemutatóból is a maga részére akart tőkét kovácsolni. Az a hét év, amíg Az ember tragédiája sem a színpadunkon, sem a könyvpiacon új kiadásban nem szerepelt, alkalom volt arra, hogy a reakció népünknek ezt a kincsét igyekezzék saját szája íze szerint valónak feltüntetni. Amikor most az új előadás terve köztudomásúvá vált, rendkívüli méreteket öltöttek a falmelletti híresztelések, amelyek a darab megcsonkításáról és átírásáról fantáziáltak. Ide tartozott az a híresztelés is, hogy hiába tervezzük a darab bemutatását, úgy sem fog a bemutatóra sor kerülni, illetve a bemutató után az, hogy hiába mutattuk be, úgyis le kell venni a műsorról. Úgy gondoljuk, megengedhetetlen, hogy végül is a reakciónak legyen igaza.
    Ezeknek a felelőtlen híreszteléseknek a darab bemutatója vetett véget egy csapásra. Madách művének értelmezése a mi előadásunkban annyira világos volt, hogy a közönség minden rétege általában elragadtatással nyilatkozott az előadásról és a jóhiszemű tömegeknek eszükbe sem jut, hogy bármilyen vonatkozást találjanak benne a tendenciózus híresztelésekre. Az elmúlt évben az egyik gimnázium diákjai műkedvelő előadásban hozták színre a darabot. Az akkori közönség a falanszter jelenet után bár nem tüntetően, de mégis indokolatlanul hosszabb ideig tapsolt. Jóleső érzéssel állapíthattuk meg, hogy a mi előadásainkon a tapsok a madáchi műnek és a mi értelmezésünknek szólnak és semmiféle belemagyarázott tendenciát nem támogatnak. A csonkítatlanul hagyott jelenetek megfelelő értékelést kapnak és senkiben sem merült fel a falanszter jelenetre vonatkozólag reakciós belemagyarázás, ami már csak azért is helytelen lett volna, mert a falanszter jelenet megtévesztő neve mögött nem a szocializmus elképzelései rejlenek, hanem Mórus Tamás és Fourier gondolatai, – melyekkel a tíz év alatt pártpropagandánk révén az emberek jó része is megismerkedett.
    Mi Az ember tragédiáját avval adtuk elő, hogy az nem pesszimista, hanem optimista mű. Az eddig tendenciózusan kihagyott részek beállításával ezt a mondanivalót sikerült úgy érzékeltetnünk, hogy a közönség nem lehangoltan távozik a színházból, hanem azzal a lelkesültséggel, amely diadalmaskodni képes az emberi élet során minden pillanatban felbukkanó akadályokon. Bárki tapasztalhatja ezt, aki az előadás után a távozó közönséggel teszi meg az utat villamosokon hazafelé. Az ember tragédiája szívéhez nőtt minden magyar embernek és ez az előadás alkalmas volt arra, hogy összezsugorítsa és elhallgattassa a reakció táborát, viszont bizakodóvá tegye mindazokat, akik eddig saját maguknak sem tudtak konkrét választ adni a Tragédia háttérbe szorítására. A Nemzeti Színház dolgozóinak az a véleménye, hogy a Tragédiának a műsorról való levétele éppen ezt a nagy többségű, az egész országban megmozdult jó szándékú tömeget tenné ismét bizonytalanná, lehangolttá, sőt pesszimistává, hiszen martalékul dobná őket a reakciósok feléledő „ugye megmondtam” – propagandájának. Olyan véleményt is hallottunk, hogy a betiltás igazolná a falanszter-jelenetet.
    Az emberiség haladó halhatatlanjai közé tartozik Goethe, a német nép büszkesége. Nem tudjuk elképzelni, hogy német színpadon ne kapjon helyet a Faust, holott az, haladó vonásai ellenére is, erősen elmarad világnézetileg Az ember tragédiája mögött. A Faust a magányos ember, az individualista ember szimbóluma lett. A kétkedő, saját feje után járó embertípust „fausti ember”-nek nevezik, de ennek ellenére is a Faust, mint az emberi szellem óriási alkotása előremutató, lendítő erejű, tehát jogosan büszkesége a szocialista társadalomnak is. Érdekes, hogy a Faust, bár opera formában, akadálytalanul kerül színre magyar színpadon is.
    Nem rég tudtuk meg, hogy egy angol filmvállalat filmet készít Madách művéből. Szerintünk mérhetetlen kár lett volna, ha a film megjelenése megelőzi a mi bemutatónkat. Ebben az esetben ismét a jó szándékú tömegek váltak volna bizonytalanná, nem tudván, hogy vajon Az ember tragédiáját a reakciós művek közé kell-e sorolni. A film későbbi megjelenése most már sokkal kevésbé lesz hatásos, mert hiszen a mű nálunk is teret kapott.
    A Nemzeti Színház művészeinek az a véleménye, hogy a madáchi koncepciónak, ellentmondásosságában nem lehet úgy elvenni az élét, hogy nem magyarázzuk, nem tanítjuk klasszikusainkat, hanem levesszük a műsorról. Ezzel szemben végtelenül hiányoljuk, hogy az esztétikusok (sic!) nem éltek alapos, mély marxista elemzéssel. Lukács Györgynek, vagy más elvtársnak a tanulmánya igen sokat segített volna és segítene mind a művészeknek, mind azoknak a százezreknek, akiknek marxista befolyásolására nagy szükség volna s akiknek meg lehetne ma magyarázni Madách, a mű és a kor ellenmondásait. Ezzel szemben pont az ellenkezője történt. A megjelent kritikák után egyik napról a másikra a sajtó egy szót, egy fényképet nem közölt a Tragédiáról. Az a vélemény alakult ki, hogy a betiltás nem az erőnket mutatná – nem olyan éretlen a mi népünk, hogy félteni kellene Madáchtól.
    Természetesen nem tartanánk helyesnek, hogy Az ember tragédiája akár a színház repertoárját, akár a bemutatásra váró új magyar darabokat elnyomja. Azonban nem is erről van szó. A tapasztalat szerint, ha valamelyik színházban az egyik darabnak nagy sikere van, az fellendíti a többi darabok látogatottságát is. Az ember tragédiája február hónapban tizenhétszer került színre, ami soknak tűnhetik fel, viszont ugyanebben a hónapban az egyébként nem népszerű három egyfelvonásos két táblás ház előtt került színre. Szerintünk a jegyvásárló közönség hangulata egészen más a többi darab irányában is. A soron következő bemutatónk Sándor Kálmán: A senki városa c. felszabadulási tárgyú darabja. A jegyeladás tapasztalatai szerint sokkal inkább el lehetne adni rá a jegyeket, ha ugyanakkor a Tragédiára is tudnánk jegyet adni, mint a jelen esetben, amikor a fent említett, egy nap alatt beérkezett 50.000 jegyigénylőnek azt kell tudomására hoznunk, hogy a kért Ember tragédiájához nem tudunk jegyet adni, ellenben rendelkezésünkre állnak jegyek A senki városa előadására. Amennyiben Az ember tragédiája nem kerül le teljesen a műsorról, hanem havonta minimálisan számítva 6-8 alkalommal színre kerülhetne, akkor hangulatilag meg tudnánk oldani, hogy a többi darabok propagandájában Az ember tragédiájának hiánya nem keltene visszahatást. Azt meg tudjuk magyarázni, hogy egy repertoár színházban egy darab ennél többször nem kerülhet színre, de az előadások teljes beszüntetése pont az ellenkező hatást, felháborodást idézne elő.
    Nem említettük név szerint, hogy a művészek közül kinek mi a véleménye a Tragédia műsorról való levételével kapcsolatban, inkább summázva írtuk le, annál is inkább, mert a fentiek bármelyikével akár egyenként, akár egészében valamennyien egyetértenek és hangoztatják is.
    Budapest, 1955. márc. 2.
    A Nemzeti Színház pártszervezete
    Pongrácz Gabriella
    Bosszantó lehetett, hogy a színházi párttitkár épp a hangoztatott művelődéspolitikai lózungokkal érvel a betiltás ellen: az ápolandó magyar hagyományt, a vidékiek, falusiak, a kommunisták és a vezetők (az új uralkodó osztály) érdeklődését hozva fel indoklásul, „országos megmozdulásként” aposztrofálva az előadás iránti lelkesedést. A kor elitkultúrát preferáló retorikájából merít a klasszikusokra, itt Goethe Faustjára való legitimáló hivatkozás. De van gazdasági, takarékossági érve is: a Tragédia sikere növelné az új magyar darabok jegybevételét is. A színen hagyás szerinte nemcsak taktikai okból – a reakció elhallgattatása céljából – helyes, úgy látja, a politika által közvetíteni kívánt üzenet (az optimista kicsengés) is megvalósult a felújításban. A „klasszikus Rákosi-korhoz” képest megváltozott politikai helyzetet jelzi, hogy a pártitkár a politikai széljárás megváltozása ellenére sem fordul a színház ellen.
    Az ügy fontosságát mutatja az MDP Tudományos és Kulturális osztálya munkatársának másnapi feljegyzése, mely szintén a betiltás lehetséges következményeivel foglalkozik. Ő az intézkedés színházi fogadtatását vizsgálja, nem hallgatva el, hogy a szakma, illetve annak vezető testülete, a Színházművészeti Szövetség sem kíván visszatérni az 1950–1951-re jellemző diktátumpolitikához. A szövetség irányítói, bár tisztában voltak „érdekvédelmi” szervezeteik formális jellegével, a betiltás hírére felrúgták a konszenzust, s az áldemokrácia eszközeit felhasználva beleszólást kértek. Még a kommunista hatalom mellett elkötelezett színházi vezetők sem vállalták tehát többé a régi-új irányvonalhoz való szó nélküli idomulást.
    Feljegyzés „Az ember tragédiája” előadásával kapcsolatos jelenségekről⁴⁷.
    Budapest, 1955. március 3.
    Színházi körökben rendkívül nagy izgalmat váltott ki az a hír, hogy „Az ember tragédiája” előadásait betiltották.
    A Színház és Filmművészeti Szövetség Intézőbizottsági ülésén megkérdezték a jelenlevő Gellért Endrétől, hogy mi igaz a híresztelésből, erre azt a választ adta: nincs felhatalmazása információadásra és maga is igen kevéssé értesült erről a kérdésről. Az Intézőbizottság felkérte Szilágyi Bea szövetségi titkárt, hogy Darvas elvtárstól kérjen információt. Darvas elvtárs fogadta Szilágyi Beát, azonban félreérthetetlenül éreztette, hogy nem kíván erről az ügyről beszélni, s mindössze annyit mondott, hogy „Az ember tragédiája” előadásával kapcsolatban nem adhat információt. A Szövetség vezetősége és tagsága azóta többször hangoztatja, hogy az Ember tragédiája előadása nemcsak a Nemzeti Színház ügye, hanem az egész magyar színjátszásé. Tudni akarják, hogy milyen hibát követtek el az előadással kapcsolatban. Szeretnék elmondani a véleményüket, mielőtt a párt és állami szervek véglegesen döntenének az előadás betiltásáról.
    A Nemzeti Színház és más színházak művészei tudják, hogy sok huza-vona volt az előadás engedélyezése körül, sőt később Darvas elvtárs rendezői elképzelést kért előzetesen. Andics elvtársnő látta a főpróbát. De végül mégis engedélyezték.
    Nem tudják megérteni, mi okozta a változást. Beszélgetésekben minduntalan felvetődik az a feltevés, hogy nyilván a júniusi kormányprogramm (sic!) „visszacsinálásáról” van szó. Egyesek olyan következtetésre is jutnak, hogy ezek szerint a „Nórát”, a „Néma leventét”, stb. is le fogják venni a műsorról. A kialakult bizonytalanságnak vannak távolabbi következményei is. A művészek újra kezdik „sóhivatalnak” nevezni a Szövetséget és a Népművelési Minisztériumot, mert azt látják, hogy két kultúrpolitikai szerv véleménye egyáltalán meghallgatásra sem kerül a színházak elvi kérdéseiben, sőt magyarázatot sem tudnak fűzni a „felsőbb” intézkedésekhez.
    Újra felvetődik a művészek közötti beszélgetésben, hogy a szó és a tett a gyakorlatban elválik egymástól. Amikor általában beszélünk kultúrpolitikáról mást mondunk, mint akkor, amikor konkrét eseményeket ítélünk meg. Ezekben a beszélgetésekben sokszor felvetik az elvtársak, hogy remélik, hogy a Központi Vezetőség ülése tisztázni fogja a kultúrpolitikára vonatkoztatva is, hogy tovább megyünk-e a júniusi úton vagy új politika következik, mert egyes intézkedésekből azt látják, hogy máris letértünk arról.
    A nagyközönség egyelőre még nem tud „Az ember tragédiája” betiltásáról. Egyelőre még ostrom alatt tartják a jegypénztárakat, sőt vidéken /pl. Pécs, Eger, stb./ Ibusz különvonatokat akarnak szervezni az előadás megtekintésére. Nem kétséges, hogy az a hír, hogy az előadást egyszer s mindenkorra leveszik a műsorról, a közönségben is visszatetszést szülne.
    A közönség érdeklődésére jellemző adatokat sorol fel feljegyzésében a Nemzeti Színház pártszervezetének titkára, melyet mellékelve elküldök.
    Budapest, 1955. március 3.
    Szilágyi Albert
    A szövetség kommunista vezetői sem restek tehát a korabeli retorikát a visszarendeződés ellen fordítani, tisztségükre hivatkozva még a politikai irányvonal-változásra is rákérdeznek, s érezhetően nem szimpatikus számukra a „júniusi kormányprogram visszacsinálása”. A betiltás szándékát – a kor egyértelmű üzenetekre épített kommunikációs technikáját immár átlátó szakma – ugyanolyan szimbolikus gesztusként értelmezte, s korlátozott eszköztárát felhasználva utasította vissza, mint amilyennek Rákosi szánta azt. E metakommunikáció szintjén Az ember tragédiája betiltása az értelmezés baloldali jellegével megelégedő kompromisszumpolitikától, a redukált művészi szabadság engedélyezésétől való visszahátrálást jelentette.
    A témával foglalkozó következő irat még ugyanaznap, tehát 1955. március 3-án keletkezett, s Szilágyi előbbi feljegyzéséhez volt csatolva. Ez nyíltabban utal arra, amit már a két előző feljegyzés is sugallt: a darab betiltásának híre veszélyt is jelenthet a hatalom számára.
    Andics Elvtársnőnek!⁴⁸
    1955. III. 3.
    Szilágyi elvtárs feljegyzését azzal egészítem ki, hogy a nagyközönség tud a leállításról – egyre többen tudnak róla és egyre többet beszélnek róla. A reakció igen aktívan szónokol. A becsületes párttagok nemcsak a színész-világban tájékozatlanok, hanem általában. Azt mondják, hogy a leállítás a reakció rémhíre.
    Általában az a vélemény alakult ki, hogy csökkentsük a minimumra az előadások számát (havi 2-3), csak ne vegyük le a műsorról.
    Kézírásos feljegyzések is vannak az iraton: pl. „Lássa Rákosi elvtárs!”, aztán: „Véleményem szerint az lenne a helyes döntés, ha havonta 2-3 előadást engedélyeznénk.”
    Bíró Lívia osztályvezető, az MDP Budapesti Pártbizottság Kulturális és Köznevelési osztályáról mellékelte leveléhez az alább közölt jelentést a Központi Vezetőség Tudományos és Kulturális osztályára. Ez főleg nemzeti színházi belső információkat tartalmaz, de újfent hangsúlyozza a műsorról levétel negatív következményeit. Itt olvashatunk először a betiltás módjáról, nevezetesen, hogy a döntést közvetlenül a Nemzeti pártszervezetével közölték, minden felsőbb fórumot kihagyva.
    Budapesti Pártbizottság
    Kulturális és Köznevelési Osztály
    Feljegyzés „Az ember tragédiája” betiltásáról⁴⁹
    Szigorúan bizalmas!
    Készült 3 példányban.
    Budapest, 1955. március 5.
    Az elmúlt hét közepétől nagy „szenzációként” terjedt el különböző rétegekben a darab betiltásáról szóló hír. A művészeti körökben nagy megdöbbenéssel fogadták a betiltás hírét. A betiltás politikai következményeként a jóérzésű, becsületes művészek egy táborba kerültek az ellenséges elemekkel, akiknek ez alkalmat adott rendszerünk mocskolására. Egyes helyeken Darvas elvtársat szidják, és kapcsolatba hozzák az intézkedést a „Túllicitálás” című cikkével, mondván, hogy „lám itt van most a baloldali elhajlás”. A XIII. és XIV. Kerületi PB. filozófiai tanulására (sic!) beosztott művészek azt hangoztatják, hogy nem érdemes tanulni, mert egészen mást tanítunk, mint ami a gyakorlatban történik, csak beszélünk a művészeti szabadságról, de az nincs meg. Az ellenséges elemek egyik szélesen elterjedt érve „mégiscsak Madáchnak van igaza, a szocializmus fallangszter (sic!) rendszer.” Mások, így Fazekas Anna elvtársnő, a színház vezetését okolják, azért a „baklövésért, hogy lehettek ilyen hülyék, ilyen fegyvert adni a reakció kezébe”. A színházat jegyekért ostromló közönség felháborodva fogadja, hogy a színház pénztáránál nem lehet vásárolni jegyeket, mert a Népművelési Minisztérium utasítása szerint a márciusban megtartandó 3 előadást, az áprilisi 2 előadást és a májusi 1 előadást csak a bérletezők (sic!) nézhetik meg.
    A közönség érdeklődése rendkívül felcsigázott, nemcsak Budapesten, hanem az egész országban. Levelek sokasága van a Nemzeti Színház igazgatóságánál az ország különböző helyeiről, így Eger, Salgótarján, Debrecen /1000-es különvonatot akarnak indítani/ Kiskunlacháza, Celldömölk, stb. Az emberek normális érdeklődését jóval meghaladó „tömeghisztéria” kialakulásához hozzájárult, hogy a Népművelési Minisztérium és a Nemzeti Színház között hosszan húzódó vita a bemutatás körül, nem maradt belső ügy. Hozzájárult az is, hogy folyóirataink, heti és napilapjaink a legnagyobb színházi eseményként üdvözölték a bemutatót és szokatlan terjedelemben foglalkoztak vele. Végül, nem utolsó sorban hozzájárult az ellenséges elemek hírverése és vita provokálása, „Biztos meghamisítják Madáchot, a fallangszter (sic!) jelenetet elsikkasztják.” Így alakult ki véleményünk szerint a kispolgári elemektől kiindulva, hogy „Az ember tragédiája” megnézése „divat őrületté” vált.
    A színházon belül a művészek értetlenül állnak a betiltás tényével szemben. Egy részük megjegyzéseket fűz az intézkedéshez, Major–Gellért–Marton–Szörényi stb., más részük, pl. Maklári, Bihari, stb. legyint és nem szól semmit. Akik beszélnek, a következő véleményeket mondják: „Nem értem, ilyen gyenge a mi rendszerünk, eddig azt hittem, hogy sokkal erősebbek vagyunk”, „Korda Sándor Londonban filmet csinál a Tragédiából, milyen jó fegyvert adunk az imperialisták kezébe, nálunk betiltják, nem lehet Madáchot játszani, de a szabad világban lehet”, „miért nem írja meg a Szabad nép nyíltan, hogy miért tiltják be a darabot.” – „Ez éppen olyan, mintha a németek Goethe ’Faust’-ját betiltanák, de ők ezt nyilván nem teszik.” – „A könyveket miért nem rakjuk máglyára.” „Lebecsülik nálunk az embereket, azt hiszik, hogy nem tudnak különbséget tenni Madách műve és az életünk között.”
    Ezek a vélemények természetesen nem maradnak a színházon belül, hanem széles körökben terjednek. A BPB. Kulturális és Köznevelési Osztálya a művészeti pártszervezettől tudta meg a betiltó intézkedést, erről előzetes vagy egyidejű tájékoztatást a Központi Vezetőség illetékes osztálya nem adott. Szilágyi elvtárs, aki ennek a területnek a referense, maga is a művészektől értesült a betiltásról. Így az intézkedéssel és annak módjával nem értünk egyet. Madách „Az ember tragédiája” c. műve kétségtelenül nem az a darab, amely kultúrforradalmunk segítője lenne. Megtekintése nem növeli az emberekben a szocialista világnézetet. A mű alapjában és végső kicsengésében pesszimista, amin a rendezők és művészek – minden erőfeszítésük ellenére – sem tudtak változtatni. Azonban ez a darab a magyar nép és az emberiség egyik kiemelkedő kulturális értéke, melyet iskoláinkban s egyetemeinken tanítunk. A mű ismerete hozzátartozik az általános műveltséghez, minden ellentmondása, idealista szemlélete mellett is nagy művészi értékei vannak. Nem tartjuk helyesnek a szériában való játszását, aminek következtében számunkra hasznosabb darabok kiszorultak a műsorról, de azt sem tartanánk helyesnek, hogy a mű előadását teljesen betiltsuk.
    Ezért javasoljuk:
    A tömegek óriási érdeklődésére való tekintettel az idén, (ápr. máj. jún.) havi háromszori előadásban (havonta 3. 600 néző) és az elkövetkezendő évadban havonta egyszeri-kétszeri előadásban műsoron tartani. Szükségesnek tartjuk, hogy a Szabad Nép marxista értékelést adjon a műről, hogy a pártszervezeteink fel tudják venni a harcot a különböző híresztelések és a „divat” ellen.
    Nem tudjuk, a névtelen jelentésíró honnan szerezte információit, de érvelése, példái hasonlítanak a Nemzeti Színház párttitkáráéhoz. Feltűnő, hogy éppen e – leginkább a hangulatjelentések műfajába sorolható – iratban bukkan fel a műalkotás magas művészi és megkérdőjelezhető ideológiai értékének dilemmája, s hogy a szerző az esztétikai kvalitást immár elégséges indoknak tartja a (korlátozott) színen tartáshoz.
    A Nemzeti Színház „nem vihette el szárazon” az általa okozott galibát, még ha mindent a felújítást 1951 óta fontolgató pártszervek engedélyével tett is. 1955. május 27-én feljegyzés készült gazdasági helyzetéről, melyben megállapítják, hogy „gazdasági vezetése tervszerűtlen, fegyelmezetlen⁵⁰”. Majd a színházi műsortervek állandó minisztériumi előterjesztője, Kende István ír 1955. május 12-i dátummal hosszú beszámolót Rákosinak „Színházi életünk, elsősorban a Nemzeti Színház helyzetéről”. A Nemzeti légkörét pártellenesnek, erősen polgárinak tartja, s Az ember tragédiájának nemcsak betiltását helyesli, de még e döntés támogatását is követeli a színháztól, melynek feladata – álláspontja szerint – a párt mindenkori pozíciójának erősítése. Ebből az iratból derül ki legvilágosabban, hogy az előadás betiltása mögött Rákosi állt.
    Így még a helyes intézkedéseket is bürokratikus kényszerintézkedésnek tudták beállítani, és növelni ezzel a meglévő pártellenes hangulatot. Ehhez hozzájárul, hogy ez intézkedések zavaró hatását a színház vezetői szerintem nem igyekeztek csökkenteni. Tudomásom szerint pl. Major Tamás elvtárs részletesen megismerhette Az ember tragédiája ügyében Rákosi elvtárs álláspontját, de ő maga alig vett részt abban, hogy az intézkedés körüli zavart, értetlenséget csökkentse. Így az intézkedés szinte egyetlen „magyarázata” Lukács elvtárs cikke volt, ami véleményem szerint erre nem volt elég alkalmas, – de még kevésbé az, ahogyan az Irodalmi Újság a Pravda cikkét lehozta⁵¹.
    Kende, szemben az eddig megnyilatkozókkal, a radikális visszaváltás, a Révai-féle, „új hagyomány” átültetésére törő kultúrpolitika híve maradt, nem mutat hajlandóságot sem a szakma, sem a közönség igényeinek figyelembevételére. Sőt törleszt, saját sértettségét is megfogalmazza azt panaszolva, hogy a radikális szovjetizálás politikáját képviselő színházi embereket szakmai kirekesztés, utálat kísérte a Nagy Imre-korszakban.
    …Az egész színházi területen ma is /ma talán fokozottan/ érvényesül egy általános jobboldali nyomás. A politikailag rossz elemek hangadók, ők a hangulatirányítók, és emellett igen gyakran sok szempontból előnyös helyzetet élveznek. Az egész területen érvényesül az, hogy mindazokat, akik komolyan exponálják magukat a párt mellett, vagy kezdenek rendesen fejlődni, benyálazzák, megrágalmazzák, összetörik hitüket saját képességeikben, és tehetségtelennek kiáltják ki, amíg vagy kisebb értékűnek kezdik tekinteni őket a szakmában, vagy behódolnak és elhallgatnak, megszűnnek politizálni⁵².
    Kende igényli Rákosi demonstratív retorzióját a Nemzetivel szemben. Egy efféle gesztus jelezhetné az 1950–51-es módszerekhez való visszatérést is. Sem a Nemzeti – általa sem tagadott művészi eredményei –, sem a közönségigény nem hatalmazza ugyanis fel szerinte a színházat az eddiginél önállóbb, már részben művészi s nem kizárólag ideológiai alapon álló műsorpolitika folytatására. A színházi főosztályvezető a közvetlen pártirányítás visszaállítását sürgeti.
    A Nemzeti Színház pártellenes hangulatárért komoly kritikát nem kapott – ugyanakkor özönét kapta a csak részben megérdemelt, részben azonban túlzott kitüntetéseknek, elismeréseknek.
    Mindezek következtében a Nemzeti Színház: állam az államban. Vezetést ma már lényegében nem kap, az állami szerveket egyszerűen semmibe veszi, azok funkcionáriusait rágalmazza és minden eszközzel lejáratja, szigeteli: ugyanakkor a színház magának különleges, kiemelkedő jogokat vindikál. (…) Komoly pártbeavatkozással, Major elvtárs nyomatékos és részben nyilvános figyelmeztetésével elkezdeni felszámolni a színház jelenlegi tarthatatlan légkörét. Ehhez segítségül kell hívni a színház kommunista aktíváját, nyílt vita kell magában a színházban, a különböző „kényes” kérdésekről, (Ember tragédiája, stb.) amelyekről mi eddig hallgattunk, és csak az ellenfél beszélt, ezekben Major elvtárs ne háttérbe vonuljon, hanem ő maga foglaljon állást a párt álláspontja mellett, felvetve eddigi magatartása súlyos hibáit is. …Az új műsorterv elkészítésénél, az eddiginél sokkal határozottabban kényszerítsük a színházat pártosabb, helyes és a gyakorlatban is betartandó műsorterv elkészítésére és végrehajtására⁵³.
    1955. május 13-án írt újabb jelentésében, a korábban még a betiltás szükségességét megkérdőjelező Szilágyi Albert is konstatálja a Nemzetivel való bánásmód precedens jellegét a színházak és a párt régi-új viszonyában.
    A Nemzeti Színháznak rendkívül nagy a befolyása az egész színházi területre, ezért elsősorban itt kell helyreállítanunk a pártmunka becsületét, kialakítanunk a pártos kommunista művészek összefogását⁵⁴.
    A párt e tekintélyvesztését érzékeltetendő felidézi, miként értékelte egy nyilvános fórumon Ádám alakítója, Básti Lajos, a szocialista realista színházi forradalom, illetve annak minisztériumi végrehajtása hatását a magyar színi kultúrára.
    …A belső színházi munkával és légkörrel szemben gyakorolt bírálat hiányzik ugyan, de annál féktelenebbül tombol a színházon belül a párt és állami funkcionáriusok lejáratása – rágalmazása még az olyan nyilvános fórum előtt is, mint a színház novemberi taggyűlése. Sajnos, senki sem vállalkozott ezen a taggyűlésen, hogy legalább az olyan durva rágalmakat visszautasítsa mint a Básthy Lajos hozzászólása, melyben többek között azt bizonyította, hogy a Horthy korszak kultuszkormányzata nem ártott annyit a magyar színjátszásnak, mint a jelenlegi minisztériumi irányítás⁵⁵.
    A Nemzetiről begyűjtött információk összegzője a kor – Révai utáni – kulturális irányítója, Andics Erzsébet, akinek fogalmazványa 1955. május 18-i dátummal készült, s „Feljegyzés a Nemzeti Színház helyzetéről” címet viseli. Kendétől eltérően ő kiegyezéses megoldást javasol. Csak a színház érdemeinek felsorolása után tér rá a hibákra, melyek kialakulásában nem tagadja a minisztérium, illetve az azt képviselő Kende szerepét, de a Nemzetiét sem. A színház elsődleges propaganda funkcióját elfogadva nehezményezi, hogy:
    A színház vezetői szem elől tévesztették azt a fontos feladatukat, hogy mint az ország első színházának kötelességük élenjárni a szocializmust segítő műsorpolitika kialakításában ⁵⁶.
    Ezért aztán különösen veszélyesnek tartja, hogy a színház alig játszik szovjet és népi demokratikus darabokat. A Nemzeti és a minisztérium közti elmérgesedett viszony javítására indítványozza a minisztériumi irányítás átalakítását, burkoltan Kende leváltását, de egyúttal a Nemzeti párttitkárának menesztését is. Konstatálja, hogy a főleg klasszikusokat játszó, de a minisztérium állandó nógatására kortárs magyar írókkal is együttműködő Nemzeti az ellenzékiség, sőt, amitől akkoriban igencsak tartottak, az írói ellenállás fészke lett. (Tehát a kortárs magyar darabok színházi dramaturgiák általi kidolgozása is az eredeti politikai szándékkal ellentétes eredményt hozott.)
    …Ilyen körülmények között nagyon erősen lecsúszott a Nemzeti a jobboldali elhajlások útjára, az írók közti bizonytalanság, ellenzékiség itt csapódott le legjobban, hiszen az írói jobboldali körök kötöttek szoros szövetséget a Nemzeti vezetőivel. A Filmgyár egyes rendezői és dramaturgiai elemei innen merítik újabb és újabb híreiket a szektáns kultúrpolitikáról és az adminisztratív módszerek „borzalmairól”. ⁵⁷
    Retorziók helyett Andics kiegyezést javasol, melyben a Nemzeti megtarthatja privilégiumait, ha bizonyos mértékig „vissza-alkalmazkodik” az új pártvonalhoz. Teljes fordulat helyett egyfajta hangsúlymódosulás kommunikálását javasolja, mind a színház, mind a társadalom irányába.
    Pártunk vezetői hívják össze a Nemzeti Színház művészeit, pártvezetőit, beszélgessenek el velük hibáikról, problémáikról és feladataikról. Fel kell hívni figyelmüket, hogy a Nemzeti Színház eddig elért eredményei alapján mennyire számít a Párt színházi életünk helyes kialakításában az ország első színházára⁵⁸.
    A Tudományos és Kulturális osztály e feljegyzését, melyen feltüntették, hogy „Látta: Rákosi e.”, követi egy mindössze 3 példányban készült irat, mely Rákosinak a Színház- és Filmművészeti Szövetség és a Népművelési Minisztérium vezetőivel július 20-án folytatott megbeszéléséről tudósít. Ez Darvas József beszédét tartalmazza, melyben a miniszter már nem említi Az ember tragédiáját, ehelyett egészében kárhoztatja a Nagy Imre-korszak apolitikus színházi légkörét, s a fontos eszmei mondanivalójú darabok újbóli preferálást sürgeti, a színházat az agitáció eszközeként fogva fel, akárcsak elődje, Révai.
    A színházak életében jelentett talán legnagyobb eltorzulást a jobboldali elhajlás. A színház sokszor feladta a népnevelő szerepét. Ez a következő jelenségekben nyilvánult meg: a mai élet ábrázolására alig került sor, és ha igen, akkor sem a legfontosabb kérdéseket vitte színpadra az író és a színházi dramaturgia. Ugyanez áll a szovjet színdarabokra is /kevés került bemutatásra és azok is főleg vígjátékok, bohózatok voltak/. A népi demokratikus darabok pedig szinte teljesen eltűntek színpadjainkról. Rossz értelemben vett siker-politika irányította nagyrészt a műsortervet. A színházak belső politikai légköre romlott /pl. a Nemzeti Színház nyílt levele, különféle ellenzéki megnyilvánulások, eltorzítások stb./. A pártos légkör visszahanyatlott, egyes vezető színészek passzív, sőt cinikus magatartást tanúsítottak fontosabb kérdésekben. Az apolitizálódás kihatott a művészek munkájára, a művészi színvonalat gyengítette. Tágabb teret adott az erkölcsi lazulás számára /pénzhajhászat, alkoholizmus, stb./. A márciusi határozat óta lényeges javulás még nem mutatkozott ezen a területen⁵⁹.
    Rákosi e találkozón tett megjegyzéseiről a Tudományos és Kulturális osztály iratai közt nem maradt dokumentum, tény, hogy Az ember tragédiáját 1956-ban már csak 13 előadáson játszották, a statisztikák szerint 17 263 néző előtt⁶⁰.
    E kiterjedt, Rákosi újbóli hatalomra kerülésével egyidejű információgyűjtés arról is tanúskodik, hogy – ügyes taktikai érzékkel – a politikus a Tragédia betiltásának ötletével mintegy tesztelte a színházi és társadalmi közeget. Tudni akarta, mennyire hajlandók még nézők és játszók – fenyegetés, kényszerítés hatására – lemondani közös kulturális múltjuk egy meghatározó darabjáról. Milyenek számára – két év szünet után – a hagyomány-átépítés esélyei.
    II. 3. Forradalom után – új kódolási stratégia. „Mert a magas színvonalú szocialista kultúrához az út mindenképpen a szocialista tartalmon keresztül vezethet el és nem a nívón keresztül.” (Kádár János⁶¹)
    A nemzeti drámához való pártviszony taktikai módosulását mutatja, hogy az 1957-ben a mindenekelőtt pacifikálni kívánt nézőtársadalom számára újra lehetővé tették Az ember tragédiája megtekintését. 1957-ben 81 előadást tartottak és 107 375 néző tekintette meg a Nemzeti előadását⁶². (Megjegyzendő, ebben az évben nem korlátozták a színházak hagyományos – háború előtti magyar – operettbemutatóinak számát sem, ellentétben a korábbi és későbbi esztendőkkel.)
    Az 1958-as művelődéspolitikai határozat hosszadalmas és immár óvatos előkészítésének egyik állomása volt a Politikai Bizottság 1958. június 10-i ülése, ahol Aczél szóbeli beszámolót tartott a színházak helyzetéről, s ahol Major – burkoltan Az ember tragédiájára utalva – hűségnyilatkozatot tett az új hatalomnak. Az ülés jegyzőkönyve szerint ezt mondta:
    Kijelentem, hogy többé a Nemzetiben ellenséges tapsra mód és lehetőség nem lesz⁶³.
    Az 1958. július 25-én tartott Központi Bizottság-ülésen újra szóba kerültek a színházi ügyek s Az ember tragédiája. Miután Kádár hosszan s a fenti mottó szellemében beszélt a színházak és az új párt viszonyáról, majd Aczél az MSZMP művelődéspolitikájának irányelveivel kapcsolatos előkészítő munkát vázolta, következtek a hozzászólások. Szerényi Sándoré például, mely pontosan jelzi, hogy lehetett ugyan újra színpadon Madách darabja, egyes, a színház elsődleges funkciójának a marxista–leninista ideológia terjesztését tartó kommunista vezetők számára a Tragédia pontosan annyira nem kívánatosnak és veszélyesnek tűnt, mint Rákosi számára.
    Szerényi Sándor elvtárs… Valamelyik nap az egyik kínai vezető elvtárssal itt a követségről beszéltem és ő igen érdekes esetet hozott fel a mi műsorpolitikánkkal kapcsolatban. Nemcsak nekünk tűnt az fel, hogy mondjuk a „Tojás”-nak a Nemzeti Színházban való játszása milyen helytelen volt, vagy ami még sokkal fontosabb, amire Gromov elvtárs hívta fel a kínai elvtárs figyelmét, hogy ő végignézte az „Ember tragédiája” című előadást és azt hallotta, hogy még mindig elég gyakran játsszák és ő a következő hasonlatot mondta ezzel kapcsolatban. Hogy ez pontosan úgy néz ki, mintha a Rákóczi úton építenénk a szocializmust, de a mellékutcákban már a kapitalizmust építjük. Persze én megmagyaráztam, hogy mit jelent nálunk az „Ember tragédiája” és hogy bizonyos ritka esetekben helyes azt előadni, de gyakran előadni biztos, hogy nem helyes… Gromov elvtárs azt mondta, hogy aki ezt végignézi, az nemcsak, hogy teljesen pesszimista képet kap, de kiábrándul a szocializmusból, szóval nekünk nem szabad, legalábbis gyakran nem szabad ilyesmit előadni, én azt hiszem ezt 100%-ig alá lehet írni és teljes mértékben lehet csatlakozni ahhoz a nézethez, amit Kádár elvtárs kifejtett, hogy százszor inkább adjunk elő olyan darabokat, mint a „Szélvihar”, amelyek ugyan művészeti és irodalmi színvonal szempontjából talán közepesek és nem magasabbak, de sokkal nagyobb hasznot hoznak nekünk, mint pl. a „Tojás” vagy az „Ember tragédiája” is, ha gyakran játsszuk, és ugyanakkor, ha a dramaturgok, az írók és a művészek azt látják, hogy erre költünk több pénzt és ezt fogja a Nemzeti Színház műsorra tűzni, akkor majd sokkal nagyobb lesz az impulzus, hogy a fiatal és idősebb író-generáció ebbe az irányba törekedjen és szocialista szellemű darabokat írjanak⁶⁴.
    Aczél válaszában úgy áll ki a Major-féle Az ember tragédiája színen tartása mellett, hogy még radikálisabb rendezői értelmezéssel lehetségesnek tartja a Falanszter-jelenet nem kívánatos „sugallatának” semlegesítését.
    …Aczél György:… A Szerényi elvtárs mondta itt Az ember tragédiája kérdést. Mi beszéltünk a Major elvtárssal arról, hogy jövő évben Az ember tragédiáját átrendezik. T. i. az a falanszter jelenet nem muszáj, hogy mi ellenünk szóljon. Azt állítom, lehet úgy rendezni, hogy a burzsoázia ellen szóljon⁶⁵.
    A hatalmi viszony tehát csak annyiban változott 1956 után, hogy demonstratíven már nem tiltották be a darabot, s már kevésbé bíztak a tudományos fórumok vagy filozófiai fórumok politikai problémákat megoldó s az új hagyomány terjesztését ténylegesen előmozdító erejében. Megelégedtek a rendezők és színházi irányítók párthűsége által eleve garantált kontrollal. A Kádár-rendszer az elitkultúra veszélyes produktumai elleni harcot inkább a tömegkultúra egyes, jól kisajátítható műfajainak (kabaré, televízió) támogatásával, a hatalommal való összekacsintás lehetőségének felkínálásával folytatta.
    III. A befogadói aktivitás „győzelme”. Egy „furcsa pár” – Az ember tragédiája és a Csárdáskirálynő. „Jó az, ha a színház tele van, de nem mindegy, hogy ott mit látnak és az sem mindegy, ki látja.” (Kádár János⁶⁶)
    Mielőtt magyarázatot keresnénk arra, miként válhatott éppen e két darab a nézői rajongás tárgyává az 1954–55-ös időszakban, lássunk néhány bizonyítékot e színházi irányítás által aggodalommal szemlélt érdeklődésre.
    A központilag kiporciózott színházi kínálatban az egyes darabok színre kerülését sokszor az általuk közvetíteni kívánt propagandisztikus üzenet indokolta. A néző számára az ellenvélemény-nyilvánítás egyetlen módja az maradt, ha nem nézte meg e zömében kortárs darabokat. (Bár a közönségszervezés korabeli pressziói mellett a távolmaradás sem volt mindig kivitelezhető vagy veszélytelen.) Logikus hát, hogy az olcsó színházjegyet immár gond nélkül kifizetni képes nézők rögvest „rávetették magukat” azokra az előadásokra, melyekről azt sejtették, hogy nem e központi átnevelő szándékot képviselik. A kommunikációs csatorna másik végén álló, az üzenet feladói által teljesen passzívnak tételezett befogadók is kezdettől jelezték tehát – a nézettségi adatokban tükröződő választásaikkal –, szívesebben fogyasztják a mára tiltott gyümölccsé váló egykori színházi élményeiket, mint a Szabad Nép-félórák dramatizált vagy megzenésített változatait. A repertoárral való hatalmi üzenetre ugyanilyen jelszerű ellengesztussal válaszoltak: az új tradíció, a transzferált szovjet szocialista realista esztétikai modell szerint konstruált művek nézőterét üresen hagyva, a tegnap megtagadni kényszerített kultúráját, mentalitását idéző darabok előadásait pedig ostromolva. Jól jelzi ezt a Csárdáskirálynő rekordlátogatottsága: 1954-ben 291 előadás, 227 513 néző, 1955-ben 600 előadás, 498 070 néző⁶⁷.
    Az ember tragédiája üzenetét oly sokáig esztergálták, hogy az csak a Nagy Imre-korszak végére került színre, s az első két hónap nézők által kikényszerített csúcs-előadásszáma után lényegében betiltották. Mégis, 1955 első hónapjaira, a két sikerprodukció rövid közös időszakára vonatkozóan több olyan levelet találtam a Népművelési Minisztérium általános iratai között, melyek összekapcsolják a lenézett operettet és a veretes nemzeti drámát: a legeltérőbb társadalmi csoportok képviselői ostromolták ugyanis e produkciókra szóló jegyért a minisztériumot.
    Az első példa-levélben épp a munkáshatalom elitje, a katonai akadémia hallgatósága kér – többletjogaira hivatkozva – jegyet a két politikailag vitatott előadásra. Az intézmény „politikai tőkéjére” hivatkozva szinte elvárják a protekciót.
    A Sztálin Katonai Politikai Akadémiáról Dávid János hadnagy, Kult. alo. Vez. és Madaras Béláné közönségszervező levele NM Színházi Főosztályára⁶⁸
    1955. február 7.
    A Sztálin Katonai Politikai Akadémia panasszal fordul a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályához, a főváros néhány színházában tapasztalt tervszerűtlen jegyelosztás miatt.
    Akadémiánk a hadsereg pártfőiskolájának szerepét tölti be. A tiszt elvtársak komoly tanulása megkívánja azt, hogy szabad idejükben helyesen és jól szórakozzanak, azonkívül a Minisztérium utasítása, hogy hallgatóink általános műveltségének kibővítése érdekében minél több és jobb színházi előadást látogassanak. A tiszt elvtársak szeretik és nagyon érdeklődnek az opera, operett és a dráma iránt. Sajnos nem tudunk megfelelő mennyiségű jegyet biztosítani részükre, mert a színházak nem adnak elég mennyiségű jegyet. Pl. decemberben 120 db. jegyet kértünk különböző opera előadásokhoz, összesen 30 db. jegyet kaptunk két előadáshoz. A Fővárosi Operett Színháznál sokkal rosszabb a helyzet. Február hónapra a jegyeket január 19-én akartuk kihozni és már addigra a színház szervezési osztálya eladta az összes jegyeket. Hogy fordulhat elő ilyesmi? Hallgatóink nagyon szeretnének az Operett Színházba menni, szeretnék látni a Csárdáskirálynőt és más operett előadásokat. Nem tudunk kérésüknek eleget tenni a színház rossz szervezése miatt. A Nemzeti Színházba Az ember tragédiájához havi 20 db. jegyet tudok kapni. A mi hallgatóink komoly irodalomtörténeti anyagot tanulnak. Nagyon elősegítené tanulásukat, ha színházban láthatnának (sic!) csoportosan Az ember tragédiáját.
    Tudjuk és tapasztaljuk, hogy a dolgozók mindig többen és többen mennek színházba, különösen a fent említett színházak előadásai iránt nagy az érdeklődés. Ez nagyon szép és nagyon nagy eredmény, de nagyon helytelennek találjuk azt, hogy egy olyan intézményt, ahol a hadsereg vezető káderei tanulnak, háttérbe szorítsák az üzemekkel szemben és a jegyeket nem az igényeinknek megfelelően kapjuk. Akadémiánk jellege és színvonala egyedülálló a néphadseregben. Azt kérdezzük Önöktől, hogy jogos-e az a kérésünk, hogy 1955. március hóban, táblás házban megkapjuk Az ember tragédiáját és áprilisban, felszabadulásunk 10. évfordulójára, a dísszemlén felvonuló elvtársak részére teltházat kérjünk a Csárdáskirálynő c. előadásra?
    Ha kérésünk teljesíthetetlen, kérjük, hogy mondják meg az okát, ha teljesíthető, akkor engedélyezzék a két színháznak részünkre a táblás házat. Kérjük továbbá az elvtársakat, utasítsák a közönségszervezőket, hogy Akadémiánkat minden vonatkozásban a lehető legjobban lássák el a jövőben színházjegyekkel.
    Válaszukat a fent említett táblás házzal kapcsolatban feltétlenül várjuk.
    Dávid János hadnagy.
    Kult. alo. vez.
    Madarasi Béláné Közönségszervező
    Cím Sztálin Katonai Politikai Akadémia
    Bp. II. Vörös Hadsereg útja 21–23.
    Kézírásos megjegyzés az ügyiraton: „A panaszt megbeszéltem Szirtes elvtárssal (A többivel együtt.). Ígéretet tett a hibák kiküszöbölésére. 1955. III. 3. Vargháné is beszélt a Nemzetivel.”
    Nem számon kérő, inkább a kor kultúrpolitikájával egybehangzó céljait ecsetelő, szerényen folyamodó levelet küld a minisztériumnak egy dombóvári középiskolai tanár. Művelődési igényre hivatkozik, osztálya számára kér jegyet, elsősorban a Csárdáskirálynőre és Az ember tragédiájára, de mást is elfogad. A vidékiek, a fiatalok színházlátogatásának serkentése kiemelt kulturális feladat volt, tehát az ügyes, nem közvetlenül a színházakhoz, hanem a minisztériumhoz forduló tanárt nem lehetett visszautasítani.
    Fehérvári Lajos gimn. tanár Dombóvár levele az Népművelési Minisztériumhoz⁶⁹
    Alulírott Fehérvári Lajos, mint a dombóvári ált. Gimn. III. a osztályának főnöke a vezetésem alatt álló osztállyal 1955. márc. 14–15–16-án Budapestre szeretnénk menni tanulmányi kirándulás céljából. Ott tartózkodásunk alatt szeretném, ha ifjúságunk megismerkedhetnék kultúréletünk jelentősebb mozzanataival, és alkalmat találna arra, hogy színházba is ellátogathasson.
    Jobb és biztosabb megoldást nem találva kérem, hogy a színházlátogatást számunkra biztosítani, vagyis március 14–15–16-án este egy-egy színházi előadásra 31 jegyet előjegyeztetni szíveskedjenek. Tekintettel a színházak nagy látogatottságára egyik darabhoz sem ragaszkodunk, bár ha lehetséges, „Az ember tragédiáját” és a „Csárdáskirálynőt” szeretnénk megnézni. Ha ez nem lehetséges, úgy az Önök belátására bízom a darabok és helyek választását. Amennyiben lehetséges diákjegyeket kérünk.
    Egyben kérem, hogy engem az ügy elintézéséről és a jegyek árának elküldéséről értesíteni szíveskedjenek.
    Dombóvár, 1955. febr. 18.
    Fáradozásaikat előre is köszönöm:
    Fehérvári Lajos gimn. tanár
    Osztályfőnök
    A hátoldali válaszfogalmazványból kiderül, hogy ha az ötlet nem is vált be teljesen, s a két vágyott produkcióra nem, de a Rómeó és Júliára, a Bánk bánra és a Párisi vendégre foglaltak jegyet a gimnazistáknak.
    A harmadik példa-levél írója nem jegyért könyörgött, hanem feljelentette az Operettszínházat, mely a Csárdáskirálynő iránt megnyilvánuló roppant nézői érdeklődés hatására normális teátrumként kezdett működni, s felhagyott a „közönségszervezés”, az üzemekbe kijárás kortárs rítusával, hisz a pénztárból is könnyen értékesíthetett minden jegyet. A Népművelésinek panaszkodó társminisztérium, melynek panaszát „illett” komolyan venni, pozitív példaként hivatkozott a Nemzetire, mely Az ember tragédiája rendkívüli sikere ellenére sem állította vissza a kereslet-kínálat szabályozta jegyeladást. A külkereskedelmi minisztérium által visszakövetelt szocialista jegyelosztási procedúra itt nem a színháznak biztosított közönséget, hanem a nézőnek olyan kurrens jegyet, amihez a pénztárnál nem jutott volna hozzá.
    Külkereskedelmi Minisztériumból Várkonyi László kult. nev. fel. panaszlevele a Népművelési Minisztérium Színházügyi főosztályának⁷⁰.
    Felhívom t. Társtárca szíves figyelmét az alábbiakra:
    A közönségszervezéssel kapcsolatban a gyakorlat az, hogy a színházi közönségszervezők kerületenként megkapják a különböző előadásokra a kontingenst és azt a kerületükhöz tartozó üzemekben arányosan szétosztják. A Fővárosi Operettszínház egy új rendszert vezetett be, ami erősen a munkafegyelem rovására megy. A „Csárdáskirálynő” jegyeinél nem látogatják az üzemeket, hanem a Színház Közönségszervezési osztálya sorszámot osztogat, amelynek birtokában a közönségszervező munkaidő alatt sorban áll és csak úgy kapja meg a „Csárdáskirálynő” előadásához a jegyeket. /Kétszeri sorban állás, egyszer sorszámért, egyszer a jegyekért./ Tekintettel arra, hogy az üzemek közönségszervezőinek zöme nem függetlenített, hanem a munkaidő alatt kell elvégeznie a közönségszervezéssel kapcsolatos munkáját, megengedhetetlennek tartjuk, hogy a Fővárosi Operettszínház a „Csárdáskirálynő” előadással kapcsolatosan mesterségesen szervezi a sorban állást, és ezáltal lazítja a munkafegyelmet.
    A Nemzeti Színház, ahol az „Ember tragédiája” iránti érdeklődés ugyan olyan méreteket ölt, továbbra is a régi bevezetett rendszerrel oldja meg a kérdést és kerületi közönségszervezője minden hónapban, biztosítja üzeme részére a kontingenst.
    Felkérem, t. társtárcát, vizsgálja felül a kérdést és sürgősen szüntesse meg a Fővárosi Operettszínház által kezdeményezett sorszám kiosztást és mesterséges sorban állást, tekintettel arra, hogy a Fővárosi Operettszínháznak is van kerületi közönségszervezője, aki ugyanúgy biztosítani tudja minden hónapban a színház előadásaihoz a kontingenst, mint ahogy ezt eddig is tette.
    Szíves sürgős intézkedésüket és válaszukat kérem.
    Budapest, 1955. január 11.
    A minisztérium itt is megígérte, hogy intézkedik, de nehéz helyzetben volt, hisz – ahogy alábbi leveléből kiderül – maga is jegyekért „ostromolta” a színházat.
    Fővárosi Operettszínház igazgatójának⁷¹
    1955. III. 21.
    A diplomáciai képviseletek és külföldi delegációk jegyigényléseinek kielégítése érdekében kérem, hogy minden előadásra biztosítson egy jó minőségű páholyt és 4 drb. legjobb minőségű jegyet. Esetleges visszaélések elkerülése végett a jegyeket csak a Külügyminisztérium protocole osztálya, vagy Diplomáciai Testületet ellátó irodája átiratára, illetve utalványára szolgáltassák ki.
    A Csárdáskirálynő tehát már itthon sikeres exportcikké vált, hisz „meglepő módon” a külföldi delegációk és diplomaták sem a TSZ-szervezéssel vagy az üzemi újításokkal kapcsolatos darabokat kultiválták. S hol volt ekkor még a Csárdáskirálynő fantasztikus moszkvai–leningrádi sikere 1955 végén, 1956 elején?
    De ez már egy másik cikk témája.
    III. 1. Az ember tragédiája- és Csárdáskirálynő-mánia mint a „kontraprezentikus emlékezés” példája. Ha az 1956-os forradalmat nem sokkal megelőző két – a hatalom számára kínos – színházi siker okait a befogadói oldalon kutatjuk, be kell vonnunk a történettudományban és a művelődéstörténetben az utóbbi évtizedekben kiemelt figyelemmel kezelt „kulturális emlékezet” paradigmát. Illetve e szerteágazó problémakör egyetlen vonatkozását, nevezetesen, hogy a kulturális emlékezet aktivizálódásának, a múlt egy jellegzetes alakzata közösség általi felelevenítésének szimbolikus funkciója nemcsak a megalapozás, az adott társadalmi berendezkedés legitimációja lehet, az szolgálhat a jelen kritikájaként is. Különösen diktatúrában és/vagy idegen megszállás alatt a kulturális emlékezetben élő múltbeli reprezentációs forma felidézése feltöltődhet eredeti jelentésétől eltérő, plusz szemantikai tartalommal is. Hisz az idegen megszállás vagy egy gyökeresen új berendezkedést, értékrendet kikényszerítő diktatúra gyakran az „elrendelt felejtés” kezdetét is jelenteti, s ez ellen a közösség – éppen kulturális emlékezete aktivizálásával – tiltakozhat, öntudatlanul vagy tudatosan.
    Jan Assmann kulturális emlékezetről írott könyvében az „emlékezés” (avagy múlthoz való viszony), „identitás” (avagy politikai képzelőerő) és „kulturális folytonosság” (avagy hagyományteremtés) hármasságában vizsgálja e kérdést. A kulturális emlékezet efféle, szimbolikus közösségi ellenállást is kifejező megnyilvánulásait Assmann kontraprezentikus, a jelennel való különbséget hangsúlyozó emlékezetnek nevezi, s így definiálja.
    Szélsőséges hiánytapasztalat esetén a jelennek kontrasztot vető (kontraprezentikus) mitomotorika forradalmivá válhat, jelesül idegen uralom vagy elnyomás körülményei közt. Ilyenkor ugyanis a hagyomány nem megerősíti, hanem megkérdőjelezi az adottat, és annak megváltoztatására, fenekestül felforgatására szólít. A hivatkozott múlt nem valami visszavonhatatlan hőskornak tűnik fel, hanem politikai és társadalmi utópiának, amelyért érdemes élni és munkálkodni. Az emlékezés várakozásba csap át, a mitomotorikusan alakított idő természete megváltozik.⁷²
    A nemzeti emlékezetbe ivódott Csárdáskirálynő és Az ember tragédiája nehezen engedélyezett felújításainak zajos közönségsikere az egypárti diktatúra és a szovjet megszállás közegében, az 1956-os forradalmat nem sokkal megelőzően, teljes mértékben igazolja a fenti modellt. A rajongás a két – hangsúlyozottan az 1945 előtti, a kommunista jelenétől markánsan eltérő értékrendű és szervezettségű kultúrát idéző – darabért a nézők kollektív ellenállását reprezentálta a szocialista realista kurzuskultúrát erőltető hatalommal szemben, a két előadás minőségétől, az azokon tett ideológiai jellegű változtatásoktól függetlenül, illetve azok ellenére.
    Rákosi bolsevik politikai érzéke tehát jól működött, mikor megérezte e felújítások veszélyességét hatalmára nézve. A nézők és a színházi szakma még sikertelen összefogása a Tragédia újra betiltása ellen már az 1956-os forradalmat előlegezte. Kudarcot vallott tehát a kulturális emlékezet kontrollálásának ez a kísérlete is, azon törekvésé, mely Todorov szerint végigkísérte a XX. századi diktatúrákat.
    A XX. század zsarnokságai, miután megértették, hogy a földek és az emberek leigázása az információ és a kommunikáció leigázása révén megy végbe, az emlékezetet szisztematikusan fennhatóságuk alatt akarták tartani (….) Annak a nyomait, ami létezett, vagy eltörlik, vagy álcázzák és átalakítják: hazugságok és koholmányok lépnek a valóság helyébe: a cél elérésére minden módszer megfelel.⁷³

 ¹ A dolgozat a XX. Század Intézet támogatásával készült.
 ² Venczel Sándor: Virágkor tövisekkel, Beszélgetés Gáspár Margittal, Színház, XXXII. Évf. 8. Sz. 1999., augusztus, p. 16.
 ³ Magyar Bálint: Az ember tragédiája színpadi felfogása napjainkig, Élő dramaturgia, Magvető, 1963, p. 33–67.
 ⁴ Molnár Gál Péter: Rendelkezőpróba, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972, p. 166-175.
 ⁵ Koltai Tamás: Az ember tragédiája a színpadon (1933–1968), Kelenföld kiadó, Budapest, 1990.
 ⁶ Venczel Sándor: Virágkor tövisekkel, Beszélgetés Gáspár Margittal, Színház, XXXII. Évf. 8. sz. 1999, augusztus, p. 16.
 ⁷ Koltai Tamás–Major Tamás: A Mester monológja, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1986.
 ⁸ Koltai Tamás–Major Tamás: A Mester monológja, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1986, 92-93.
 ⁹ Koltai Tamás–Major Tamás: A Mester monológja, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1986; Antal Gábor, Major Tamás, Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1982; Kocsis L. Mihály, Van itt valaki, Minerva, Budapest, 1987.
¹⁰ Például Gábor Miklós: Egy csinos zseni, Magvető könyvkiadó, Budapest, 1995, Egri István: Színház egy életen át, Múzsák, Budapest, 1990.
¹¹ Gáspár Margit: Láthatatlan királyság. Egy szerelem története, Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1985.
¹² MOL, XIX-I-3-n, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet (NMK ért.), 1. doboz.
¹³ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 2.
¹⁴ MOL, MDP Agit. prop. O., 276. F. 89. cs. 399. Ö. e.
¹⁵ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 3.
¹⁶ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 3.
¹⁷ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 3.
¹⁸ Venczel Sándor: Virágkor tövisekkel, Beszélgetés Gáspár Margittal, Színház, XXXII. Évf. 8. sz. 1999 augusztus, p. 16.
¹⁹ Fiske, John: Introduction to communication studies. Routledge. London and New York, 1990.
²⁰ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 3., 1952. június. 3.
²¹ Benedek András: Színházi műhelytitkok, Magvető, Budapest, 1985, p. 32.
²² MOL, NMK ért., 4., 1953. július 14.
²³ MOL, NMK ért., 4., 1953. július 14.
²⁴ MOL, NMK ért., 4., 1953. július 14.
²⁵ MOL, NMK ért., 4., 1953. július 14.
²⁶ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 6., 1954. VI. 18.
²⁷ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 6., 1954. VI. 18.
²⁸ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 6., 1954. VI. 18.
²⁹ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 6., 1954. VI. 18.
³⁰ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 6., 1954. VI. 18.
³¹ MOL, MDP Tudományos és Kulturális o., 276. f./91., 45. öe., pp. 50-51. Budapesti Pártbizottság. Kulturális és Köznevelési Osztály, Feljegyzés „Az ember tragédiája” betiltásáról
³² Rátonyi Róbert: Operett II, Budapest, Zeneműkiadó, 1984, p. 332.
³³ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 7., 1955. I. 25.
³⁴ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 7., 1955. I. 25.
³⁵ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 7., 1955. I. 25.
³⁶ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 7., 1955. I. 25.
³⁷ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 7. 1955. I. 25.
³⁸ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 7., 1955. I. 25.
³⁹ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 9., 1955. VII. 15.
⁴⁰ MOL, XIX-I-3-n, NMK ért., 9., 1955. VII. 15.
⁴¹ Molnár Gál Péter: Rendelkezőpróba, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972, p. 166.
⁴² Molnár Gál Péter: Rendelkezőpróba, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972, pp. 166-175.
⁴³ Molnár Gál Péter: Rendelkezőpróba, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972. p. 171.
⁴⁴ Szirtes György: Színház a Broadway-n, Népszava, Budapest 1990, pp. 37-38.
⁴⁵ MOL, MDP Tudományos és Kulturális o., 276. f./91., 45. öe., p. 47-48.
⁴⁶ MOL, DP Tudományos és Kulturális o., 276. f./91., 45. öe., pp. 45-46, teljes szöveg.
⁴⁷ MOL, MDP Tudományos és Kulturális osztály (MDP TK o.), 276. f./91., 45. öe., p. 47-48, teljes szöveg.
⁴⁸ MOL, MDP TK o., 276. f./91., 45. öe., p. 44, teljes szöveg.
⁴⁹ MOL, MDP TK o., 276. f./91., 45. öe., p. 50-51, teljes szöveg.
⁵⁰ MOL, MDP TK o., 276. f./91., 45. öe., p. 73.
⁵¹ MOL, MDP TK o., 276. f./91., 45. öe. p. 76-82.
⁵² MOL, MDP TK o. 276. f./91., 45. öe. p. 76-82.
⁵³ MOL, MDP TK o., 276. f./91, 45. öe. p. 76-82.
⁵⁴ MOL, MDP TK o., 276. f./91., 45. öe. pp. 83-84.
⁵⁵ MOL, MDP TK o., 276. f./91., 45. öe., pp. 83-84.
⁵⁶ MOL, MDP TK o., 276. f./91., 45. öe., p. 89-94.
⁵⁷ MOL, MDP TK o., 276. f./91., 45. öe., p. 89-94.
⁵⁸ MOL, MDP TK o., 276. f./91., 45. öe., p. 89-94.
⁵⁹ MOL, MDP TK o., 276. f./91., 44. öe.
⁶⁰ Taródy-Nagy Béla (ed.): Színpad és közönség. Magyar színházi adatok. II. Művelődéstani könyvtár, Színháztudományi Intézet, 1962, p. 60.
⁶¹ MOL, MSZMP KB ülés. MOL 288. f. 4./18. ö. e.
⁶² Taródy-Nagy Béla (ed.): Színpad és közönség. Magyar színházi adatok. II. Művelődéstani könyvtár, Színháztudományi Intézet, 1962, p. 60.
⁶³ MOL, MSZMP KB ülés, 288. f. 5./82. ö. e.
⁶⁴ MOL, SZMP KB ülés, 288. f. 4./18. ö. e.
⁶⁵ MOL, SZMP KB ülés, 288. f. 4./18. ö. e.
⁶⁶ MOL, MSZMP KB ülés, 288. f. 4./18. ő. e.
⁶⁷ Taródy-Nagy Béla (ed.): Színpad és közönség. Magyar színházi adatok. II. Művelődéstani Könyvtár, Színháztudományi Intézet, 1962, p. 60.
⁶⁸ MOL, XIX-I-3-a, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949-1957), 535. d, 8775-I-22, teljes szöveg.
⁶⁹ MOL, XIX-I-3-a, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949-1957), 535. d, 8775-I-39, teljes szöveg.
⁷⁰ MOL, XIX-I-3-a, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949-1957). 535. d, 8775-I-6, teljes szöveg.
⁷¹ MOL, XIX-I-3, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949-1957), 535. d. 8775-I-57.
⁷² Assmann Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magakultúrában, Atlantisz könyvkiadó, Budapest, 1999, p. 80.
⁷³ Todorov Tzvetan: „Az emlékezet csapdái”, Világosság, 1996. 10., p. 28.