NAPÚT 2010/9., 105–107. oldal

Tartalom

Soltész Márton
L’écriture féminine

Szakolczay Lajos
Motorizált bábu, filozófiai anyacsavarral

Utazás Káeurópa földjén

Kiss Noémi: Rongyos ékszerdoboz, Magvető, Bp., 2009.

    „A Dominó gyönyörű. Van szaga és színe. Büdös és rózsaszín” – ez áll Kiss Noémi kötetének hátoldalán, narancsszín betűkkel. Ekkor még fogalmunk sincs róla, hogy az ungvári éjszakai élet szerves részéről van szó, arról a lepukkant játékteremről, ahol az elbeszélő először találkozott a nagy mellű, fekete arcú, festett szőkével, a világ legcsúnyább nőjével. Ez a nő mégis ékszerdoboz az éjszakában, a Dominó állandó, vodkaszagú tartozéka, s így aki oda belép, az „a jelenét és a jövőjét bedobhatja a szőke nő ölébe”. Ez a misztikus és idegen Kelet-Európa, de egyben az otthonos és ismerős Káeurópa leírása is. Ez az a hely, amely valaha hozzánk tartozott, ahol megállt az idő, ahol a múlt és az emlékezés darabjaiból áll össze a jelen, és ez az a hely, amelyet Kiss Noémi körbejár az írásaiban.
    Azt a műfajt, amelyet a Rongyos ékszerdoboz műfajának nevezhetnénk, az angolok travel writingnak vagy travel literature-nek hívják, de az európai irodalomban már ezen elnevezésnél jóval korábban, már az Odüsszeiában is találunk útleírást, hazánkban pedig a barokkban élte virágkorát az utazási irodalom. Az útleírások és útinaplók általában ritkán kalauzolnak Kelet-Európába, például román városokba, ám Erdély kivétel: igaz, inkább a rokon műfajjal, a memoárral emelkedik ki, a magyar elbeszélő irodalomban Erdély a memoárokban egyik leggazdagabb vidék.
    Emlékiratok az elmúlt évtizedekben is születtek erdélyi írók tollából, de útirajz egy utazó, átutazó író tollából nemigen, pedig ez régebben rangos műfajnak számított. Az útleírás ma kissé perifériára szorult, így a kortárs irodalomban igen kevés az ilyen jellegű törekvés, amely ha keletre kalauzol, már ritkaságszámba megy. Kiss Noémi útirajzainak lényege épp az elfeledett vidékek újrafelfedezéséből ered, a Rongyos ékszerdoboz olyan, mint egy „múlt felejtése elleni útikönyv”, amelyet évekkel később is kézbe lehet majd venni, bizonyítékul.
    A kötet műfaja nem egészen tisztázott, nem egységes, van olyan esszé is a könyvben, amely már inkább novellának nevezhető (Az angol iskola). Ez a történet délre repít, Kosztolányi és Csáth városába, Szabadkára, ahol már nem is igazán a táj a lényeg, hanem az elbeszélői sérelmek, a saját gyerekkor és a szigorú nagymama felelevenítése. Az emlékezés és a személyesség itt mutatkozik meg leginkább a kötetben, ez már inkább novella, mint esszé: a nagymama halálának körülményei, elgyengült kiszolgáltatottsága, személyének ellentmondásossága és a szerző ehhez való viszonya íródik itt meg. Bár a Rongyos ékszerdobozt úgy árulják a könyvesboltok, mint útleírást, nemcsak útirajzok gyűjteménye; színes úti beszámolókat tartalmaz, ám fikciókkal tarkítva, bármi beleszövődhet a történetbe, amit éppen akkor fontosnak tart a szerzője. Épp ezért olykor a vidékre koncentráló, filozofikus és általános dolgokat ír le, olykor pedig személyes, családi élmények, kitérők íródnak bele ezekbe a tájakba, amelyek ekkor csak háttérül szolgálnak. Mindezek ellenére a szerző meglepően keveset ír magáról, távolságot tart; amit megtudunk az elbeszélőről, azt a viszonyaiból tudjuk meg. Egyetlen stabil hídja felénk az összekacsintás, az őszinte irónia: „Magyar gyerekkorral könnyű Romániába utazni, minden világos.”
    Kiss Noémi utazása során mindent alaposan megnéz és elraktároz, szinte lefényképezi írása tárgyait, látszólag megeleveníti a múltat és elbeszélőként abban sétáltatja az olvasót, de közben folyton a fejünkhöz vágja – nehogy elfeledjük –, hogy valójában a jelenben járunk. Olyan, mintha minden esszé múltdarabjaira egy ékszerdobozban kutakodva találnánk rá, amelyre az idő csukta rá a fedelet, de ha kinyitjuk, akkor előjön a múlt szelleme, rátelepszik a jelenre. Vannak ebben a dobozban értéktelen, kopott ékszerek, amelyek már csak egykori viselője számára fontosak, de vannak benne igazi kincsek is, amelyeket a világ elé kell(ene) tárni, ilyen például Lemberg, Csernovic vagy Nagyvárad.
    Lemberg, azaz Lviv a lengyel határ közelében található, az egykori osztrák tartomány, Galícia hajdani fővárosa. Ma Galícia egyik fele Lengyelország, másik Ukrajna része, Lemberg ukrán területen van, annak a kulturális központja, hatalmas város, de lakosságából elenyésző számú már a magyar – többségében ukránok, oroszok és lengyelek lakják. Bukovina egyik fele ma szintén ukrán terület, a másik román, igaz, ez a tartomány soha nem rendelkezett önállósággal. Az innen származó Paul Celan etimologizálása szerint elnevezése a német Buch és Bücher (könyv, könyvek) tövekből származik. Csernovicnak, Bukovina székvárosának egy teljes esszét szentelt Kiss Noémi a kötetben.
    Mindkét egykori tartományt, Galíciát és Bukovinát is határ vágja ketté, és sem ezek, sem Erdély nem létezik már a mai térképeken. Mind a múlt birodalmai, a történelmi atlaszok rajzai, amelyek ma csupán peremvidékek, emlékekből állnak össze. A Rongyos ékszerdobozból ilyen tájakat szedhetünk elő és porolhatunk le, ebben a kötetben folyton valaminek a határába utazunk, olyan helyekre látogatunk el, amelyek a múltban egységként működtek, ma viszont már csak halvány emlékei egykori fényüknek. Már az emberek sem ugyanazok, elvándoroltak, például Szászföldre utazva hamar kiderül, hogy az eredetileg ezen a vidéken élő nép (Siebenbürger Sachsen) már csak néhány száz fővel képviselteti itt magát…
    Kiss Noémi prózájában egyszerű tőmondatokat használ, amelyek felsorolásokból állnak, ám finoman, szavanként átgondoltak, s így ezekkel igen hatásos jellemrajzokat, hangulatokat képes felvázolni. Egy ilyen mondat ez is: „Romániában utazni: konjunktúra.” Mert a szálak összefutnak, a múltat nem lehet eltörölni a jelennel, és mert a látszólagos gazdasági fellendülés, a lobogó uniós zászlók, a „fejlődés alatt mezítlábas nyomor terül”. Ám a helyiek mégis tíz körömmel kapaszkodnak a fellendülés illúziójába: „Nagyváradon több olyan kamasz lányt látunk az utcán, aki uniós pólót hord, apró tölcsérmellét kidomborítja, cigizik, és közben büszkén viseli a csillagokat, mint egy márkajegyet, mint a felnőtté válás első, kellemes ruhadarabját.” Az idősebbek azonban kevésbé reménykedők, hiszen több a tapasztalatuk, ők már nemigen bíznak, és nem tiltakoznak, némák maradnak. A legtöbb vidék, amelyről a Rongyos ékszerdobozban szó van, a hallgatásé, a csendé, a titkoké, mert „Tilos a jövő.”
    Bár a jövő kétséges, a múltat még van esély feltérképezni. Kiss Noéminek késztetése volt erre: „elindulni a máshol hívására, otthagyni az ismerőst, az otthont, hogy azután csupa ismerőset és otthonosat keressünk abban, amit épp az idegensége, a mássága tett vonzóvá számunkra”. A szövegekből az derül ki, hogy megtalálhatjuk ezekben az idegennek tűnő tájakban az otthonosat, és talán nem is olyan távoli nekünk ez a kelet-európai világ, csak túlságosan eltakart és körülzárt, de fontos megismernünk, mert a jelenünk csak múltunkból fejthető fel.

Pataky Adrienn

A lap tetejére