NAPÚT 2010/9., 107–109. oldal
Tartalom
Pataky Adrienn
Utazás Káeurópa földjén
Báthori Csaba
Egy múlt jövője
Motorizált bábu, filozófiai anyacsavarral
Ivan Kulekov: Harmadik személyben. Napkút, Bp., 2006. |
Vagyis anyag. Anyag – sokféle. Soroljam? Megkövesedett nemzeti büszkeség – amely a klasszikus német paplan alatt nyújtózkodva is érzi a bolgár hossz időtálló rövidségét –, gőgös népek hóbortja, elárulás és elárultatás, föloldhatatlan bilincs-idő, én-rabság és vágyott szabadság, hazudott jólét és halál utáni (előtti?) boldogság, féltékenység, irigység, férfi-nő harc, jóllakottság, papucsban járó torz eszme és hálóinges – ezért mindenkit az ágyába incselkedve hívó – kozmosz (de sosem odakozmált, csak arra hajló világmindenség).
Kulekov, bár fotói (a hozzá fűzött axiomatikus magyarázatokkal) szellemesek, karikatúrái keserédesek, vonalhálója meggondolkodtatóan meghökkentő-vidító – lásd a széltől megpúposodó, megpókhálósodó zászlót vagy a véglénykarjával szemét eltakaró („szégyellem, ami leszek”) önarcképet –, elsőben mégis író.
Nem is akármilyen író. A gondolkodás poétája. Író abból a ma már ritka fajtából – globalizált világunk a gagyi pelyváját többre becsüli, mint az igazmondó aranyát –, aki bátran néven meri is nevezni a bennünk és – nézz körül! – a világban lakozó szörnyet, amint épp önmaga sírját ássa, s közben – ez a röhej – menyasszony- és vőfélytáncot lejt (a vőlegény Szibériába száműzetett) a háborgó tenger felszínével rücskösségében azonos padlón.
A hullámok tízemeletnyi magasra toronylanak, ám ő pucoktúrásnak nézi – mert annak látja – a föld taraját. Kulekov ezért is azon a hajón utazik legszívesebben, amely a tengermélységben az ég mélységét-magasságát is észleli. Nem a kapitányra figyel – hányféle tábornok adta el (és mily módon!) fityingért a hazát –, hanem a gályarabokként megnyomorítottakra. A közjóért nem is annyira szemérmesen rikoltó magányában mindarra feleletet keres, ami galádul meglopja az embert.
A paradicsomi béke magányát – a férfi mellett magányos a nő, a nő mellett (Karinthy Frigyestől tudjuk, mindkettő mást-mást akar) magányos a férfi – az elárvult világ sánta lépéseiből (háborúk, gazdasági harcok, kis népek megregulázása) éppúgy eredezteteti, mint az emberlétből eredő félelemből-szorongásból. Mint mindannyian, ő is szeretetre vágyik – remek aforisztikus verse kifordítja a befordítottat: „Megvágtam magam. / Fáj neked?” –, s véghetlen szemérmességében, a fönti példának ellentmondóan, többnyire a „harmadik személyben” való szólást (a maszk ilyenkor a beszélőről átcsúszik a beszéltetettre) tartja megfelelőnek.
Embere egyszerre élőlény és bábu, s attól megrendítő a cserebere, hogy a krepp-papírral festett víz mellett némelykor a valódi vér is folyik. Csak a rosszindulat mondatja némelyekkel, hogy ez jobbára paradicsomlé – filozofikus szellemessége van annyira erős alap, hogy ellenálljon a hatalom s a politika mézzel kevert fenyítéseinek –, de aki érzi és látja karakteres szellemi harcát, az bizton megnyugodhat: Kulekov, miközben a játékban közösségi élményt színlelvén egyre-másra rugdalja seggbe a politikusokat, értünk áldozik.
Saját lelki üdvét csak úgy tarthatja meg, ha az emberiség – bolgár, magyar és hottentotta – egyként a bőség asztalához ülhet. Ehhez a helykereső – kinek-kinek önértékét növelő – biztonsághoz ő a szellemi lakomát szolgáltatja. Hogy a repülésben – lásd a mai ikaroszok tragédiáit – van kockázat, az sejtelemnél bizonyosabb, de a szabadságkívánás mint létalakzat számára van annyira fontos, hogy érdemes érte (paradoxon – akár lefelé szállva is) kockáztatni: nem biztos, hogy felhőtlen élmény lesz a megérkezés. Mert a mai földnél – életnél, életformánál, etikánál – föltétlen jobbra volna szükség, miként rövid soros filozofikus axiómája jelzi: „Repülés. / Fölfelé. / Föl. / Föl. / Világűr. / Súlytalanság. / Földet keresünk”.
De megtalálható-e ez a föld, vagy csupán vágyakozásaink világában él (abroszba csavarva, mint a sajt, hogy meg ne keményedjék)? A csiki-csuki önkeresésben (etikai döntés!) a választás kockázata bármekkora is – „Ne engedd, Uram, hogy magam válasszam meg büntetésem. A legkönnyebbet vagy a legnehezebbet választom” –, végső soron rajtunk múlik, hogy miféle elveknek engedelmeskedünk. Nem biztos, ezért az égiekhez való fohászkodás, hogy a bűnünk (az emberiség bűne!) miatt kimért-kiméretett szenvedést választjuk, mert gyöngék vagyunk a beismerésre.
Kulekov is ezért hallgatja a csönd tiktakolása helyett saját szívének óráját mint becsületes mérőeszközt – benne micsoda világméretű zümmögések –, hogy talpára állíthassa a feje tetején álló világot. (A természetesen is természetellenes póz természetesen nemcsak bolgár akrobatabravúr, hanem önkereső népek-nemezetek laza tornagyakorlata is.) Avval, hogy kijelenti sokszorosan, hogy „Nem akarok világot látni!” – mondatismétlése az iskolai füzetbe írott büntetéseket idézi: mit nem szabad, mit ne tegyen többé a renddel szembemenő! –, épp világlátásának (világ- s problémaérzékelésének) fontosságát: mélységét hangsúlyozza. A paradoxonok bilincse nem megköti a kezét, hanem éppenséggel fölszabadítja. Olyan világok (gondolkodásföldrészek) irányába is kiterjeszti érdeklődését, amelyek talán nincsenek is rajta a térképen, csak valaminő benső földrajz karakteres ákombákomjai. Ám ez a halandzsa – az abszurd éltető, mert minden ízében a valósághoz köthető eleme – a legtisztább, legköltőibb megidézési mód.
A Dobozélet monológja – „mért akarok kört csinálni a háromszögből” – valódi, cselekvést-mozgást is föltételező monodráma. A világ ebben az egy szuszra elmondott „érzéstömegben” – nyilván, mert a szerző így akarja – darabokra esik szét, ám ezek a földöntúli-földön inneni részecskék (a férfiéhség, az ENSZ, Nostrodamus jövendelése, Pamela Anderson keble, a Hungaroring, a Keneddy-család, a bábu és az ember közötti viszony stb.) humorral megteremtett filozofikus mértana a koordináták-hangsúlyok szétbomlására-elcsúszására figyelmeztet.
Ahogyan az anyacsavar a szilárdság végítéletét megelőzve rákap az orsóra, Kulekov motorizált bábuja – a gondolkodó, a gépvilág helyett is az eszét túráztató ember – úgy válik egyre könyörtelenebb hangú végítéletek kimondójává. Ha csak a válogatott kötet egyetlen egyfelvonásos abszurdját ismerném – a szellemes fordítás a könyv nagy részét jegyző Szondi Györgyöt és az említett darabot magyarító Csíkhelyi Lenkét dicséri –, akkor is fényes volna a karakter. Fényes, mert az A német nagykövet még a két Nobel-díjas, Beckett (Godot-ra várva) és Khao-Hszing-csien (A buszmegálló) árnyékában is remekmű.
Magyarán, egy jottányival sem kisebb, mint amazok világhíres abszurdja. A „német nagykövet”, Kulekov szerint az Isten, ugyan nem érintetik meg – a szinte az ókor óta hozzá készülődő Férfi és Nő hazai elfoglaltsága miatt sosem jut el a vágyott (?) partira –, de földi helytartója, a különböző álarcokban megjelenő Küldött (kitűnő alakváltás!) magában foglalja a fenség (a sivatag homokjában lefelé növő Himalája) összes negatív tulajdonságát.
Talán ennek is köszönhető, hogy nehezen jön el a megváltás, s amíg világ lesz a világ, a Férfi és a Nő ott fog függni a nem is annyira utolsó ácsmunkával (Kulekov-szekerce) készült kereszten.
Szakolczay Lajos