NAPÚT 2009/6., 123–126. oldal
Tartalom
Németh István Péter
Tűnődés gyilkos gyermekekről
Bánki Éva
„Nekem megbocsát az Isten”?
Dramatizált Csáth-életrajz
Sárosi István: A húszmilliomodik év
Ősbemutató a Pécsi Nemzeti Színházban
(Csáth Géza és a színház) Csáth Géza univerzális, sokoldalú, csodálatos tehetségéből – az írás, a zeneszerzés, a kritika, a képzőművészeti érdeklődés, az orvostudományban, a freudizmusban, a darwinizmusban való elmélyedés mellett – a színház iránti vonzalomra is futotta. 1913-ban kelt rövid önéletrajzában írja: „1911-ben a Magyar Színház két színdarabomat mutatta be. A Janika c. 2 felvonásos tragikomédiát és a Hamvazószerda c. 1 felvonásos zenés játékot. Azóta még egy színművem készült el, továbbá munkában van egy vígjátékom…” Ennek a tömör önéletrajznak azonban a kulcsmondata – s alighanem sokoldalú érdeklődésében, egész életművében a „rendező elvet” jelentő megállapítás – egy másik közlés: „Másfél évig csak az anatómiának és az élettannak éltem.” Csáth Géza orvos volt, s mint orvos korának gyermeke, mindenekelőtt korának természettudományos gondolkodása hatott rá, világlátásának, létértelmezésének „kulcsát” és magyarázatát korának természettudományos fölfedezéseiben kereshetjük. Az álomról írja: „Freudnak sikerült végérvényesen megoldania az évezredes nyílt kérdést.” A vallások és a mítoszok pszichológiájával kapcsolatban pedig azt fejtegeti: „A nagy kozmosznak, az életnek a titkát Darwin fejtette meg. Ő akadt rá az összes talányok kulcsára.” Tekintsünk el most a túlzó, kirekesztő megállapításoktól („végérvényesen”, „összes talányok”), ezek nélkül is árulkodóak ezek a mondatok. Ezúttal azonban nem Csáth teljes, sokszínű és gazdag életművéhez keressük a kulcsot, csupán az író és a színház kapcsolatáról akarunk szólni.
Sajátos módon Csáthnak nemcsak eredendően színpadra szánt művei születtek és kerültek előadásra, hanem létrejöttek olyan vállalkozások is, amelyekhez az író csupán nyersanyagot adott. Ilyen mű A varázsló, melyet „Csáth Géza művei alapján” színpadra alkalmazott Franyó Zsuzsanna, és ilyen A varázsló álma című tévéfilm, melyet „Csáth Géza írásaiból” Sülyi Péter és Molnár György készített. (Mindkét mű szövege a szabadkai Üzenet 1987. évi 1–3. számában olvasható.)
Csáth Géza és a színház kapcsolatának van egy harmadik lehetősége, változata. Úgy látszik, Csáth Géza különös élete, természete, tragikus emberi sorsa, titokzatos és meghökkentő viselkedése, szélsőséges gesztusai, sokoldalú tehetsége vonzotta a dráma iránt érdeklődő utókort, s több író műhelyében színpadi hőssé vált. Lévay Endre Félálom után címmel monodrámában idézte meg alakját. S néhány éve a Pécsett élő orvos, Sárosi István írt A húszmilliomodik év címmel Csáth Géza emlékének szentelt („In memoriam Csáth Géza”) színpadi művet, mely nyomtatásban először ugyancsak az Üzenet említett Csáth Géza-emlékszámában látott napvilágot, s a darabot a közelmúltban a Pécsi Nemzeti Színház műsorára tűzte. (Furcsa módon az előadás műsorfüzetében a különféle idézetek között egyetlen utalás nincs arra, hogy a darab szövege hol olvasható.)
(A mű) Sárosi István műve nem egyszerűen Csáth Géza emlékének szentelt dráma, nem Csáth Géza szövegeinek felhasználásával készült színpadi allúzió, hanem Csáth Gézáról is szól. Sőt éppen azt kell hangsúlyozni, hogy csak róla szól. Ezzel mintegy jelezzük a darab határait, korlátait is. Ezt a „csak róla szól”-t azért hangsúlyozzuk, mert szerintünk például A fösvény nem (vagy legalábbis nemcsak) Harpagonról, a Hamlet nem a dán királyfiról stb. szól. Sárosi István darabja: dramatizált életrajz. A folyóirat-közlésben negyven nyomtatott oldalt betöltő mű mintegy félszáz jelenetből, életrajzi töredékből áll. Szerkezete végtelenül egyszerű: van a „jelen idő” színhelye, a zárt osztályos kórterem, ahová a beteg író került, s ahol felidéződnek a múlt valóságos képei (ez a jelen kb. nyolcszor tér vissza a megírt szövegben), és vannak a múlt megélt emlékképei, a folytonosan változó színhelyek, a folytonosan változó – nagyjában időrendben, lineárisan haladó – idősíkok, a változó szereplőkkel. Drámai konfliktus helyett tehát lírai hangoltságú emlékképek követik egymást, töltik meg a darabot. Kár, hogy a dráma elején tudjuk, kiről szól a mű, rádöbbenünk a masinéria, a szerkezet működésére, s egyéb konfliktus nem lévén, minden figyelmünk arra összpontosul, hogy kitaláljuk, melyik színhely, melyik életmozzanat következik. Bizony ez kevés a drámai feszültség fölkeltésére, az érdeklődés ébrentartására, érzelmeink és indulataink fölkavarására. Tudjuk, hogy a játék Csáth Géza életéről szól, s alig tudunk meg róla többet, mint amennyit az adatokat regisztráló életrajzok és lexikonok közölnek: orvos volt, írt, zenélt, kábítószerrel élt, morfiumot fogyasztott, Olgának hívták a feleségét, az első világháború idején a frontra vitték, többször feküdt klinikák zárt osztályán, üldözési mánia gyötörte, egyik zaklatott pillanatában agyonlőtte feleségét, majd önmagával is végzett. Akik mindezt ismerték, bólintanak, valóban, így volt. Akik eddig csak harangozni hallottak Csáth Géza felől, néhány felszínes információhoz jutnak. Sárosi István felvonultatja Csáth családjának tagjait, apját, anyját, testvérét, feleségét, megismerjük Kosztolányi Dezsőt, megjelenik egy parasztember, egy ezredes, egy katonaorvos, egy másik orvos. A szövegbe szövődik egy sor irodalmi utalás, elhangzik A kis Emma című Csáth-novella tartalmi kivonata, egy részlet Bartókról írt cikkéből, egy Kosztolányi-versidézet, hallunk Csáth megzenésítette verseket… De ha már így állunk, nem volna jobb eredeti Csáth-szövegeket olvasni, naplóját eredetiben megismerni, vagy egy róla szóló alapos életrajzot tanulmányozni, netán egy hiteles műelemzésben elmélyedni, mint életéről „mesét” mondani, felszínes információkat megosztani? Csáth Géza végtére is író volt, s mint író elsősorban műveiben él. Azokat kellene ismerni! Jól tudom, miképpen vannak érdekes és népszerű életrajzi regények, azonképpen születhetnek életrajzi játékok, dokumentumdrámák, a színpadi ismeretterjesztés nemes célját szolgáló munkák. Ezek azonban a legritkább esetben katartikus hatású alkotások. Lehetnek lírai futamok, emlékidéző, filmszerű képsorok, jobb esetben további érdeklődést fölkeltő megszólítások, netán vitára sarkalló értelmezések, magyarázatok (és belemagyarázatok), de nem igazi drámák. (Ilyen volt az egy másik tragikus sorsú magyar írót, József Attilát és Illyést megidéző Gosztonyi János-darab is.) Ha Sárosi István munkáját Csáth Géza életével vetjük egybe, a válaszunk bólintás: adatokban gazdag, hiteles mű. Ha a drámatörténet és -elmélet objektív műfaji törvényeit kérjük számon a munkán, akkor elégedetlennek kell lennünk. Kihallható mondandója, „üzenete” se igen több annál az intésnél és figyelmeztetésnél, amit Arany János balladája, a Tengerihántás névtelen mesélője mond Dalos Eszti és Tuba Ferkó történetéről: „Ti, leányok, ne tegyétek…” A kábítószer-fogyasztás ártalmas, önpusztító és közösségellenes tett. De ezt az újságcikkekből is ismerjük. Ezt Csáth Géza tragikus sorsának fölmutatása nélkül is tudjuk. Szóval ezért csak (s ez egy újabb „csak”), nem érdemes a nézőtérre beülni, a színház szakrális beavatását keresni.
(Az előadás) Az iskolai osztályteremnél alig valamivel nagyobb teremben (ezért mondják az előadás helyét szobaszínháznak) folyik a játék. (Az ősbemutató napja 1991. február 1-je volt.) A szűk játékteret átlátszó tüllfüggöny (s a mögötte játszódó történést megvilágító fények), deszkából épített, a nézők széksorai közé vezető hídszerű alkotmány próbálja kitágítani. (Díszlet- és jelmeztervező Horgas Péter.) Az előadás időtartama – a kemény kézzel végzett húzások eredményeképpen – öt negyedórára rövidül, mely szünet nélkül, egyetlen részben pereg előttünk. Míg az eredeti szövegben a klinikai kórterem jelzésszerűen utal a dráma „jelen” idejére, ebben az előadásban végig a kórházi vaságy van előttünk, minden kép (pl. Csáth pesti albérleti szobája is) ehhez kötődik, erre koncentrál, ezen játszódik. Amit az előadás a merész szöveghúzások következtében elveszített a réven, igyekszik megnyerni a vámon. A rendező, Vándorfi László „modernizálta” a darabot, vízióvá formálta az előadást. Köztudott, a kábítószer víziókat indít el: Csáth Gézának „víziói” voltak. A pécsi előadás Csáth életének reális mozzanatait újraélt vízióként eleveníti meg, s mindenekelőtt a rendező „vízióját” közvetíti. A kényszerű szövegrövidítéseket a rendezői munka eredményeképpen jelentkező ötletek kompenzálják, egészítik ki, dúsítják föl. Az előadás „modernizálása” több területre kiterjed. Az „átköltésnek” három fő összetevője van. Az egyik a szereplők mozgásának és gesztusainak tervszerű, többnyire szimmetrikus megkomponálása, táncszerű koreográfiája. A másik az előadás közelítése a képzőművészet nyelvéhez, ami főképpen a színekben, a fényekben, a jelmezek megkomponálásában mutatkozik meg: egyik-másik színpadkép Gulácsy Lajos festményeinek világára, Rippl-Rónai pasztelljeinek színeire emlékeztet. A gazdagítás harmadik területe a kellékek felszaporítása. A szükséges és nélkülözhetetlen tárgyak (injekciós tű, hegedű stb.) mellett van itt sok minden más „látványos” holmi is: olló, feszület, szerteguruló pamutgombolyag, jelentőségteljesen eregetett cigarettafüst. Ide sorolható a szövegbe épített zene, a vallásos énekek és dalok sora. (Zeneszerző Rossa László.) Érdekes és szerencsés rendezői gondolat a két ápoló és a két határőr, valamint az Anyácska és az Apáca alakjának az összevonása: az előzők mintegy a hős szorongását, „rossz szellemét” személyesítik meg, az utóbbiak a „jó lélek” tárgyiasulásai. Az elhagyások és összevonások eredményeképpen az eredetileg több mint harminc szereplős darabot végül is tizenhét színésszel játszatja el a rendező.
Összességében a rendező elképzelését híven követő, egységes, jól összefogott, lelkes, a legjobb értelemben vett „műkedvelő hangulatú”, a belső akarástól fűtött produkciót kaptunk. Említettük: az előadásra a kórterem képe ül rá, s a más színhelyeken játszódó jelenetek is ehhez a színpadképhez kötődnek. Ennek következménye, hogy a Csáth Gézát alakító Fazekas István azokban a jelenetekben is a narkózis hatását játssza el, amikor – legalábbis a megírt szöveg szerint – egészséges emberként kellene viselkednie. Ezért a színészi eszközök közül főképpen a harsánysággal, az indulatkitörésekkel, a széles gesztusokkal, a hangerővel él. Mindez roppant látványos, de a tenyérnyi teremben, a még kisebb színpadon, a nézőktől karnyújtásnyi távolságban kissé erős. Visszafogottabb, érzékenyebb, árnyaltabb figurát jelenít meg Illés Györgyi Olga, Csáth felesége szerepében, valamint Nádházy Péter, aki Csáth unokabátyját, Didét, azaz Kosztolányi Dezsőt állítja elénk elegánsan, tartózkodóan, hűvösen. Koszta Gabriella Anyácska, valamint az Apáca kettős szerepében az azonosságot és a különbséget egyaránt meg tudja éreztetni. Az orvosi „kar” tagjai, Wilhelm doktor (Faludy László), Doktor (Kovács Dénes), Katonaorvos (Fülöp Mihály) az előadás harsányabb színeit erősítik. A Lányok – akiknek számát az előadás eggyel meg is szaporítja – a hős erotikus vágyait testesítik meg dekoratív és kulturált, érzéki és légies mozgással (Kovács Kata, Keszler Erika, Pásztó Renáta). Villanásnyi szerepükben is hitelesen követik a rendező intencióit Stenczer Béla (Apácska), Bánky Gábor (Dezső, Csáth öccse) és Krizsik Alfonz (Paraszt). A két határőr (Pilinczés József és Bartus Gyula) a darab végén az előadás legszuggesztívebb, leglíraibb, leghitelesebb pillanatait teremti meg. Az előadás, amely alapvetően nem tud elszakadni a naturalista színjátszás hagyományaitól, itt az eredeti szöveg naturalizmusán is messze túllépve valódi költészetet és megrendültséget hoz a nyers deszkák és a nyers hangok közé. Ha Sárosi István szövege tudott négy évig várni az első megjelenítésre, hisszük, nem ez az előadás volt az egyetlen és utolsó próbálkozás a darab életre keltésére.
Tüskés Tibor