NAPÚT 2009/6., 126–129. oldal
Tartalom
Tüskés Tibor
Dramatizált Csáth-életrajz
„Nekem megbocsát az Isten”?
Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Pozsony, Kalligram, 2007 |
A párhuzamos monológok a „lány” megszólalásával kezdődnek, és a férje elől menekülő, de közben a végzetébe beletörődő Olga utolsó monológjával fejeződnek be. Aprólékosan megismerjük a „lány” gyerekéveit – ezek épp a regény legmegragadóbb részei –, míg a századfordulósan érett szépség, a huszonhét éves Olga a „semmiből” lép a történetbe. Mintha az égvilágon semmi fontos dolog nem történt volna a „Magyarország legzseniálisabb emberével” való találkozását megelőzően. Olga tragikus előképe lenne a Csáth Géza-rajongásban felnőtt szabadkai tinédzsernek?
Vagy ez a kauzális gondolkodás nem is illik ehhez a női regényhez, és a két női vallomás még csak feltételesen sem rendezhető ok-okozati viszonyba? A szabadkai lány egy ponton elhallgat, nem sokat mesél a tönkrement házasságáról, a kortárs házastársi pokol ábrázolását helyettesíti „Olga története”. De a két női sors nem fut párhuzamosan: Olga beleveszik a házassági tébolyba, míg a „másik” a tönkrement házasság után is felépít egy új életet.
Ámde a századfordulós Olga és a hófehér stiklában (tűsarkú cipőben), méregdrága párizsi modellben a tükör előtt pompázó mai menyasszony történetét számos nyilvánvaló „minta” köti össze: kötelek, selymek, bársonykák, lila kelmék, csirkevágás, a Magdolna-nap, a „magdolnaság”, a sok-sok apró gomb Olga hálóingén és a „spanyol” menyasszonyi ruhán – mintha csak egy Joszeliani-filmet látnánk, ahol a tárgyak, a kelmék tekergődző ökörnyálként fonnak egybe, keresztül-kasul egymásról mit sem tudó korokat, életviszonyokat, embereket.
A két női vallomás- vagy történetszövedék nem különül el látványosan, hanem hol elválik, hol egymásba tűnik, mintha csak két hasonló, finoman egymásra helyezett hímzést figyelnénk – szép, nem tudunk mást mondani. És soha nem mesterkélt! De ezek a hol elkülönülő, hol egymásba játszó vallomások teljesen eltérő női karaktereket takarnak. A gondolatban már a gyermeke halálával is eljátszadozó Jónás Olga végletesebben megnyomorított lény, mint a regény végén újságírónak készülő, szabadkai születésű elbeszélő. De valami mind a két életben megbicsaklott vagy elrongyolódott.
Tönkrement selyemharisnya. Kilyukadt, szétszakadt ruha. Tönkretett, kitört sarkú stikla. Hiszen egy rongy vagyok, nemde?
Kinek bocsát meg majd az Isten? Hogyan tudja az egyik nő túlélni azt, amibe a másik tönkremegy? Házasságkötésekor a szabadkai lány semmivel sem bölcsebb vagy felvilágosultabb, mint az életét „Magyarország legzseniálisabb emberéhez”, Csáth Gézéhoz hozzákötő Jónás Olga. Úgy vélem, nem valamiféle szenvedésben pácolt asszonyi józanság vagy éppen a femininista eszmékkel való találkozás tartja meg az életnek a szerencsésebb elbeszélőt, hanem a gyerekkorban megszerzett önazonosság és autonómia. Az „engem egy fiú ne piszkáljon” fennhéjázó magabiztossága. Az anyuka-apuka mellett élvezett biztonság, az a bizonyos „vatelin” a gyerekkori télikabátban. A régi nagy olvasásdüh. Hiszen nem lehet teljesen elveszett ember, aki kislánykorában, a szabadkai könyvtár olvasótermében Joyce Ulyssesét olvasgatva próbál a férjfogás csínjára-bínjára rájönni. De bárhol és bárhogyan is éltél, az időből nem lehet kibújni. Nincs hova menned.
Július huszonkettedike, hőség, Magdolna-nap. Asszonyok napja.
De miért épp Jónás Olga? A magyar irodalom két meggyilkolt asszonyának, Draskovich Eusebiának és Jónás Olgának a sorsa is a Délvidékhez kötődik. Zrínyi, ha felemás módon is, de meggyászolta a saját, korábban Violaként dicsőített asszonyát. Eusebia (ha ez valakit vigasztal) elfoglalhatta a helyét a magyar múzsák „arcképcsarnokában”, hiszen egyetlen dehonesztáló sor nem maradt fenn róla. Míg Olga, vagyis O. (ez a férj által használt rövidítés olyan, mint a női nemi szerv emblémája) nemcsak az életét áldozta fel a házasságban, hanem az emlékezetét is.
Leírták őt. Egy k. Hogy ne tudjunk rá emberként emlékezni.
Maga a férj akarta így.
De a „Magyarország legzseniálisabb emberének” szerelmét kiérdemlő, a maga és gyermeke életét megvédeni képtelen Jónás Olga – mint ahogy ellenképe, a mindenkit ócsárló Kosztolányiné – tulajdonképpen tényleg nem sok rokonszenvet ébreszt. Talán megfordult Lovas Ildikó fejében (aki regényében felvillantja K. D.-t is), hogy ezt a két női sorsot ellentétezze, hiszen milyen érzés lehet ennyire „zseniális unokatestvérek” feleségeinek lenni? Szerencsére a szerző nem ezt tette. Hiszen akkor egy groteszk századfordulós kor- és kórképet kaptunk volna. Századfordulós dagonya: írók, írófeleségek és nyavalyáik.
De Olga sorsát egy, az olvasó számára sok azonosulási pontot kínáló női fejlődésregény tükrén át látjuk. És így döbbenünk rá, a mintázatban tényleg mennyi sok azonosság van. Levágott tyúk, a halálra kínzott Olga, saját esküvőjén vérig sértett, megalázott fiatal lány, hiszen van valami szívszorító hasonlóság mindenfajta női kiszolgáltatottságban. A szerző kikényszeríti az empátiánkat. Bárhol is éltél vagy bárhogyan, a női időből nem lehet kibújni. A minta ugyanaz, csak a fonál színe változik.
Persze nem nevelkedhet mindenki egy patinás, legendásan kulturált, több nemzetiség lakta, határon túli városban. De azért ez a legendásan kulturált városka mégiscsak igazi Sárszeg, ahol pontosan ugyanolyan előítéletek járják, mint a legtöbb magyarországi városkában: „Ha férfiak megkapnak, elhasználnak és eldobnak”. „Anyukááám, elhiheted, tudod, miről beszélek.” De mért kéne a kicsinységnek vagy akár a nagyságnak fejet hajtani?
És persze nem mindennapi szerencse, ha a századfordulón egy lány az egyik festői szanatóriumban megismerkedhet Magyarország „legzseniálisabb” fiatalemberével, és – mit szerencse? egyenesen megtiszteltetés! – ha bekerülhet egy olyan neves vidéki értelmiségi családba, ahol már amúgy is van egy másik „legzseniálisabb” fiatalember. Hogy ennek az irigylésre méltó családnak a beleegyezésével kínozzanak halálra egy fiatalasszonyt: hiszen megérdemli, nemde…? Hogy aztán a végrendeletben a feleség vagyontárgyairól előre rendelkező férj külön köszönetet mondjon a mindent előre látó anyikának, „aki helyesen diagnosztizálta Olgát már a legelső alkalommal”.
Akkor honnan is tudjuk, hogy a hasonlóság csak látszólagos, hogy a kétféle stikla, a szabadkai lány és Olga sorsa különbözik? A nővé válást a szerző nem villámcsapásszerű átváltozásnak, nem(csak) lelki és biológiai folyamatnak, hanem lassú-lassú tanulásnak, a társadalmi szabályok elfogadásának láttatja. Egyszer csak eljő a szüzesség – hiszen ez is eljő, akárcsak a menstruáció, hiszen jól tudjuk, a kisebb gyerekeket egyáltalán nem érdekli az egész. „A szüzesség olyan hártya, mely a fülünket, szemünket és a lelkünket is betapasztja. Süketté tesz és vakká, valamint annyira kíváncsivá, hogy az már bűnnek számít.”
Magabiztos, gondolkodó gyereklányok – akik az Ulyssesből próbálnak a párkeresésre felkészülni – csoportban, alázatosan ácsorognak, hogy felkérjék őket a lassú blokknál a diszkóban, és előtte otthon halálra aggódják magukat az előszobatükör előtt. És mikor az osztálytársnőink épp izgulni kezdenek, hogy felkérik-e őket a „lassú blokknál”, mi már nem vagyunk itt… És lesznek az életben ciki és nem ciki dolgok, ezt is tanácsos tiszteletben tartani, egy lánynak mindig résen kell lenni: „Csörög a tekintet, ébresztő, férfiak!” Nehogy pár nélkül maradjunk! Pedig a nagy párkereső pánik helyett élhettünk volna szabadabban is. Megfejtve a világ megfejtetlen írásait, felszabadítva magunkat, az indiánokat vagy más felszabadítandókat, vagy csak a napsütésnek örvendezve, KAMAZ márkájú biciklinkkel az egész világon átkerekezve…
A Spanyol menyasszony olvasható lélektani regényként, erotikus thrillerként is, de úgy vélem, társadalmi regényként könnyebb megközelíteni. A regényben minden a férfiak körül forog, van megkínzott asszony, megsértett menyasszony és rengeteg más pompásan ábrázolt nőalak is – de az „igazi férfiak” csak olyan távoli, emblematikus szerepekben bukkannak fel, mint Kutuzov és Napóleon a Háború és békében. Boronganak, töprengenek, csatákat nyernek, csatákat vesztenek, lólengenek (mint Magyar Zoltán), bánatosan ácsorognak toronyházak előtt, vérig sértik a menyasszonyukat, vagy épp őrült módra köntösöket szaggatnak, hogy a végén, mint a szilvalekvár, „összerottyanjanak”… Azonban a társadalmi elvárásokat nem ők közvetítik, az epikus értelemben vett, szélesen hömpölygő, „igazi élet” nélkülük zajlik. A mindennapi élet a „födeles kapu” mögött, a férfiak által meghatározott térben, ám mégiscsak nélkülük történik. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szabadkai lány két nagy szerelme, a „klarinétos fiú” és a „vőlegény” nem nagyon különbözik.
Pedig Lovas Ildikó regényében bámulatosan realisztikus, megkapó jelenetek sorakoznak. Nagypapa haldoklása, a gubógyár, történetek a szabadkai diszkóban, a dacos „nem adom meg magam” várakozás az újvidéki tévé folyosóján, aztán a halálra ítélt Olga álmos botladozása egy liliomillatba, verőfénybe fulladt falusi házban… És mennyi pompás mellékalak! A nagymama – ő az, aki tudja, „milyen egy rendes lány, és mit akarnak a fiúk” –, osztálytársak, nagynénik, portások, szomszédok, rokonok és két vérfagyasztó nőalak, a Brenner-háztartás két nagy halálmadara, Olga cselédlányai: a lomha Ágnes, a más titkai között kotorászó Veron. Bár lehet a művet példázatos regényként is olvasni, a szerző irigylésre méltóan sokat tanult a másik „zseniális unokatestvér”, Kosztolányi Dezső ábrázolástechnikájából. Az a hihetetlen nyelvi pontosság! És a kegyelemmel és megbocsátással kapcsolatos spekulációk. A Magdolna-nap. Anna-Vizyné-Pacsirta-Olga… Lovas Ildikót nemcsak felületes egyezések kötik a Csáth- és Kosztolányi-örökséghez.
Erotikus thriller, erotikus női regény… tulajdonképpen igaz, ámbár a férfiak csak vonzó, távoli, félelmes árnyak. Kitapogatják tánc közben a lányok melltartóját, aztán átváltoznak, és mennek vagy maradnak. Lovas Ildikó felülírja a hagyományos „női regény” sémáit, nézőpontját és ábrázolástechnikáját is. Az önsorsrontást nem valami ideológiai elvvel, hanem a gyerekkor autonómiatörekvéseivel állítja szembe, másrészt mélységében is lenyűgözően pontos társadalmi körképet ad.
Bánki Éva