NAPÚT 2008/5., 98–99. oldal
Tartalom
Ioan Buteanu
A szél a lapok között
Thomas Bernhard
A hangimitátor • Pisa és Velence
Annie Saumont
Nana
Folyvást csak tűnődöm. Miért zártak be ide? Nem rossz hely ez. Jó itt, a szekrényben akad harapnivaló. A parányi ablaküvegen át nézem a platánfát, ahogy hajladozik a heves szélben. Csak nem képzelik, hogy félek a széltől? Végtére is Bretagne-ban nőttem föl, láthattam fújni és hullámokat borzolni. Igaz, nem volt olyan makacs, mint ezen a tájékon. Gyakran megesett, hogy alábbhagyott, hirtelen lecsillapodott.
Utoljára egy homokos parton sétáltam. A kék ruhámat viseltem. Szürke homok, szürke tenger fehér habbal. Egyedül voltam. Ne hazudj! Volt ott egy leány. Testes volt, vörös-fehér rövidnadrágba préselte magát. Amolyan szűk, testhez állóba. Lába, lábfeje pucér volt. Fejét vászonsapka födte, a szélvihar miatt hordják errefelé. Állszíjjal, hogy ne essen le. Rám mosolygott.
Nem félek. Nézzék, nem remegek. Nézzék, a kezem nem végez nevetséges mozdulatokat. Sohasem érzem, hogy remegne. A körmeimet nem rágtam le. Képzelhetik – de végtére is kicsodák maguk? Arra utasítottak, ne szóljak senkinek, nincs körülöttem semmi, csak beton, no meg egy asztal székkel és keskeny ággyal.
Nina jön majd. Vagyis amint megtalálják. Keresik. Nem értem, milyen Nináról van szó, de úgy gondolom, jobb, ha megvárom, mielőtt nekilátok az élelmiszerkészleteknek. Van halpástétom meg friss zöld, vagyis saláta egy nagy műanyagedényben. Kenyér öt gabonából. Két alma. Joghurtok. Persze lehet, hogy már lejárt a szavatossági idejük.
Ezeknek az embereknek a modora nem háborított föl. Isten háta mögötti vidékeken az embernek uralkodnia kell magán, ha teszteknek, próbáknak vetik alá. Megkérdeztem: Nina? Ő – az egyenruhás férfi – azt felelte, hogy Nina előbb vizsgálatok tárgya lesz. Azt állítottam – ő ismét bezárta már az ajtót –, hogy sohasem találkoztam Ninával.
Félek vajon?
Igen, erőt vettem rajtam a nyugtalanság, amikor megkondultak a harangok. A lélekharang? Nem ismerem a szabályokat, a bevett szokásokat. A gondolat fölmerült bennem – Nina. A temetéséhez kondultak meg. Nem féltem igazán. Ninát nem ismerem.
Valami járványra hivatkoztak, ami az egész vidékre kiterjedt. Azokat, akik úgy tűnt, megkapták, el kellett szigetelni. Lappangás ideig-óráig. Majd lepisszegtek. Hamarosan jobban lesz. Vagy alattomosan tört magára, szívroham, kegyetlen halál. Ne mondja nekem, hogy mind egy szálig meghaltak. Ne mondja, magához beszélek, magához, akit sohasem láttam, de aki faképnél hagyhatna, ne mondja, hogy maga is meghalt.
Tegyük föl! Mondjuk, találkoztam Ninával e hosszú utazás során. Tegyük föl, ugyanarra a repülőgépre szállt föl, mint én, tegyük föl, hogy mielőtt az ellenőrző pultok elé járultunk, mindketten a légkondicionált teremben tartózkodtunk, a segítségre szoruló külföldiek irodájában, és vártuk, hogy a gép átmenjen az ellenőrzéseken, amit egy új fölszállás megkövetel. Engem elsőként szólítottak, nem hallottam a nevét. Tegyük föl, hogy mindketten ugyannak a bájos utaskísérőnek a társaságában haladtunk el a vámosok előtt. Nina ily módon behatolt az életembe anélkül, hogy kívántam volna.
Talán az a termetes leány volt Nina a homokos parton; nyugodt volt, nevetett a bajusza alatt – igen, akadt neki egy kicsi – túlontúl rövid nadrágba és gyűrött rövid ujjú trikóba bújva. Vagy talán az volt ő, aki kedvesen így szólt, amikor visszatértem a pályaudvarra, hogy milyen kutyaidő van, jöjjön, igyunk egy kávét! Azt feleltem, nem köszönöm. Féltem. Másnap a hatóság elé kerültem, féltem.
A következő napokban átéltem az aggodalmat. Közömbösen bántak velem. A járvány kitört, és engem karanténba kellett zárni. E falak közé vezettek. Akkor megtudtam – ezt nem lehetett vitatni –, hogy mostantól fogva egyetlen megmásíthatlan igényem az lesz, hogy egyedül legyek a földön. Hogy többé sohase érjek emberekhez. Nem hiányozna nekem még a homokos part sem, és Nina sem, aki a homokos parton halad. Mint valami álomban.
Bezártak ebbe a szűkös szobába. Néha bejönnek. Ellátnak ennivalóval. Dolgokat raknak rendbe a szekrényben. Egy percre kikísérnek, elkísérnek az illemhelyre. Elvétve elejtenek egy-egy szót, fárasztanak. A magány az én választásom. Még akad két-három erdei gyümölcsös joghurtos üveg a hűtőtálcán.
A bűnügyi megbízott úgy döntött, őrizetbe vetet egy asszonyt, aki feltételezések szerint felelős egy Nina G. nevű húszéves leány – esetleg véletlen – haláláért. A vádlott mindeddig azt állítja, semmit sem tud az áldozatról. Azt várják, jelentkezzenek a vízbefojtás tanúi, de semmi esély nincs arra, hogy megfontolatlan túrázók kinn maradtak volna a viharok legerősebbikében, amely a múlt héten dühöngött a paekariki parton.
Arató János fordítása
Annie Saumont francia írónő 1927-ben született Párizsban, és jelenleg is ott él. Műfordító is, többek között J.-D. Salingert ültette át.