NAPÚT 2008/5., 83–91. oldal
Tartalom
Zoran Ferić
Fakócsagok
Cesare Pavese
versei
Niccolò Ammaniti
Fém
Igeeeen, még, ez az, meghalok, igeeeen, ne hagyd abba, jövök! AAAHHH!
Kikapcsolom a videót.
Leoltom a tévét.
Hús. Meredező farkak. Erekció. Veríték. Lövellő magömlések.
Fejemben lármás, nyugtalanító varjúrajként kering a tömény szex.
Kikészítenek ezek a kazetták, kiszívják az erőmet.
Immár csak egy mindennapos bevezető szertartás, mielőtt maszturbálnék.
Először megnézem a kazettát, aztán kiverem.
A film csak előétel.
Önkielégítéseim mostanra lerázták a valóság béklyóját, elvonttá váltak, összetett metafizikai elvekből merítkeznek.
A jó és a rossz, az élet, az utódnemzés, a DNS-sokszorosítás, a halál, Isten.
De ma valami világira van szükségem.
Egy test vonaglását akarom érezni az én testem alatt.
És nem marokba elélvezni.
Nem akarom, hogy a spermám a vécében végezze.
Rúgkapáló lábak közt szeretnék kimúlni.
Tétován járkálok a lakásban.
Csak azt tudom, hogy csillapítanom kell a kínzó vágyat, mely úgy köröz a koponyámban, mint a fogságtól felbőszült fenevad.
Lezuhanyzom.
A víz végigfolyik a testemen, csillogó csíkokban csorog, és ez ahelyett, hogy megnyugtatna, még inkább felizgat.
Vén, frusztrált pávián, az vagyok.
A zuhany alatt velem együtt nők is vannak, csókolgatnak, fogdosnak, jól kidomborítják mindenüket, mint a legklasszikusabb pornófilmekben. Nők, hatalmas, sötét és őrületesen duzzadó mellekkel.
Túltengő emlők. Húslabdák. Szilikonnal teli léggömbök. Elég.
Felöltözöm.
Fölmarkolok egy köteg bankjegyet.
Leoltok minden lámpát.
Kimegyek az utcára.
Hideg van.
Bepattanok a FIAT Cromámba, és elindulok.
Száguldok, mint az őrült, a Rómát lyuggató aluljárókon át. Dugóba keveredek, a városfal mentén lustán, unottan hömpölyög a kocsisor.
Nyomom a dudát, és eljutok a Pratihoz.
Cola di Rienzo út.
Trastevere.
Ismét rám tör a szexéhség. Hála istennek, most kordában tudom tartani a szeretkezés utáni vágyakozást. Ha rosszul sül el, könnyen veszélyessé válok.
Rátérek az Olimpiai sugárútra, tolom neki 150-nel. Versenyzek egy metálkék Golf GTI-vel, az örök riválissal. Egy 128 lóerős gyorsítással ronggyá verem, megsemmisítem, lenullázom.
Jobbra fordulok, és csikorgó gumikkal megérkezem az Olimpiai Faluhoz.
Este kilenc óra, a húsvásár már jó ideje tart. Másik tízezer autó mögött lépésben behajtok a fákkal szegélyezett nagyparkolóba.
Az utasterekben összezsúfolódva fiatal bikák kiáltoznak, buzdítják, bökdösik egymást, úgy röhögnek, hogy kicsordul a könnyük. Üvölt a zene. Más kocsikban a magányos, nálam gátlásosabb férfiak leengedik az ablakot.
Kérdeznek, érdeklődnek, alkudoznak.
Na meg itt vannak a kibaszott bámészkodók, akik nem képesek megvenni azt, amire szükségük van.
Csak bámulni tudtok, rohadékok.
A brazil fiúk oldalt ácsorognak, meztelenek, sudarak, arcátlanok. Különös, csoda szép teremtmények. Nevetgélnek, összevesznek, rá se hederítnek a hidegre.
Bundák.
Csillogó bugyik.
Tűsarkak.
Egy szalmasárga hajú transzvesztita hajol be a kocsim ablakán. Egy óriás. Hatalmas kezei egykoron mást csinálhattak.
Úgy néz, mintha bennem talált volna meg mindent, amit keresett.
– Szép esténk van – mondja.
– Szép esténk van – mondom.
– Hogy hívnak, barna herceg?
– Mario.
– Szia, Mario.
– És te ki vagy?
– Margot.
– Akarsz szórakozni? – kérdezi.
– Mennyi?
– Neked kevés!
– Mennyi?
– Szájjal hetven, a többi száz.
– Rabló vagy, Margot! – nevetek.
– De velem akkorát élvezel, hogy belepusztulsz.
Állok a sorban, nem tudok dönteni, mit tegyek.
Bámészkodom. Elindulok.
A transzvesztiták hajba kaptak valamin, a retiküljeikkel csépelik egymást, köpködnek, üvöltöznek, lökdösődnek.
Veszett kutyák.
Az egyik kihívóan mutogatja a mellkasán duzzadó két csodás gömböt.
Mindig ugyanaz a história.
Az a vége, hogy összevesznek.
Felbukkan egy járőrkocsi.
Kék fénysávok a sötétben.
A rendőrök próbálják szétválasztani őket, de közben nevetnek, hagyják, hogy kitombolják magukat, hogy óbégassanak.
Megyek tovább.
Áthajtok egy széles, a helyi forgalomtól nyüzsgő úton, és behajtok a kis utcák útvesztőjébe, ahol a néger kurvák strichelnek.
Egyet sem látok, aki tetszene.
Ocsmányak.
Csúnyák, igénytelenek, rongyosak. A brazil fiúk legalább kihívóak, izgalmasak.
Nem akarok se transzvesztitával, se néger lánnyal összegabalyodni.
Mit akarok?
Egy fiatal, fehér lányt szeretnék. Rutintalant, de tapasztaltat. Magasat és alacsonyt. Kacért és félénket.
Távolodom.
Robogok tovább.
Nyomom a kocsinak a széles, külvárosi utakon. 120. 140. 160.
Nem akarok kielégületlenül hazatérni.
Megyek még egy kicsit.
A magnóból Donatella Rettore legújabb sikere, a Különösen éjszaka szól.
Azt hiszem, kinézek a Róma–
L’Aquila autópályára.
Ott emberesen kihúzathatom a kocsit. Aztán megállok egy autogrillnél, és eszem egy sajtos-sonkás szendvicset.
Készülök rákanyarodni a körgyűrűre, amikor az út szemközti oldalán meglátok egy lotyót.
Mit keres ez a luvnya a Casilina tizenkettes kilométerénél?
U kanyar.
A gumik csikorgása az aszfalton.
Melléérek.
Azonnal bepörget.
Úgy húszéves lehet. Rövid, fekete haj. Magas, karcsú. Testhez álló, bíborszín blúza alatt parádés mellek. Látom a kidomborodó mellbimbókat. Duzzadó, sötétlila rúzzsal átkent ajkak. Apró orr. Fekete miniszoknyát meg sötétvörös harisnyát visel. És fekete bőrcsizmát.
Lehúzom az ablakot.
A lány körülnéz, mintha ellenőrizne valamit, majd kelletlen léptekkel közelebb jön. Keze a farmerkabátja zsebében. Rágózik.
– Őrjítő vagy. Mennyit kérsz? – kérdezem, miközben lehalkítom a magnót.
– Nem tudom – habozik. – Keveset.
Kissé vontatottan beszél.
– Mennyi az a kevés?
– Te mit gondolsz, mennyibe kerülhet, hogy megkefélj?
Közben nekidől a kocsiablaknak. Idegesnek tűnik, és fáradtnak is.
– Hát, nem is tudom.
Készületlenül talált a dolog. Nekem három gurigát simán megér. Megszólalok: – Százötvenezer líra a te tarifád.
Gondolkodik egy csöppet. Az égre emeli a szemét, összeráncolja a homlokát, fejben számolgat, majd azt mondja: – Rendben. Szálljak be?
– Persze. Szállj be, gyere.
Beül.
Egyesbe kapcsolok, és elindulok.
– Szép kocsi!
– Köszönöm. Hová megyünk?
– Tovább egyenesen.
Megyünk egy darabig. Nincs nagy forgalom. Egyre ritkulnak a házak, eltűnik a város, nyomorúságos, elhanyagolt vidék veszi át a helyét, szaniter-, csempe- és alumíniumnyílászáró-gyárak hatalmas raktárépületeivel.
– Kicserélhetem a zenét? – kérdi.
Laura Pausini legfrissebb dala szól, a San Remó-i fesztiválról.
Farmerkabátja egyik zsebéből előhúz egy kazettát.
Berakja a magnóba.
Kemény rock. Metál.
– Mi ez?
– Sepultura!
– Nagyon állat, tényleg.
Fél kézzel benyúlok a combjai közé, úgy tesz, mintha észre sem venné.
Nem nyitja szét a lábát.
Kétoldalt jó kis földes területeket látok, ahol leparkolhatnánk.
– Megállunk? – kérdem kis idő múlva, nincs már kedvem tovább vezetni.
– Figyelj, háromszáz méter múlva van egy út jobbra, kanyarodj le.
– Hová viszel?
– Haza hozzám.
– Haza hozzád?!
A faszba, megfogtam az isten lábát! Azt hittem, hogy a kocsiban fogjuk csinálni, ehelyett ágyon, tető alatt kettyinthetem meg.
Klassz!
Lefordulok jobbra.
Egy borzalmas, kátyúkkal és sáros pocsolyákkal teli úton haladunk.
Tiszta kosz lesz a kocsi, és féltem a felfüggesztéseket is.
Elhagyunk pár rozoga viskót és egy gazos focipályát.
– Mindjárt ott vagyunk – mondja előrenézve, a rágóval a szájában.
Megteszünk még öt-hatszáz métert egy kietlen mezőn keresztül, és megállunk egy régi, düledező ház előtt.
Két szint.
Cseréptető.
Repedések.
Vakolat alig.
Gyenge fény a felső szintről.
– Na végre, megjöttünk – mondja, és visszaveszi a kazettáját.
Beüzemelem a riasztót.
Kiveszem a rádiót.
Kiszállunk.
– Nem fogják ellopni az autóm? – kérdezem körülnézve.
– Nyugodt lehetsz.
Követem.
Bazi jó segge van.
Előveszi a kulcsát, és kinyitja a vaskapu lakatját.
Bemegyünk a házba.
Lámpát kapcsol, rideg, élettelen neonfény gyúl.
Nappali.
Tévé.
Kanapék és fotelek, még védőfóliában.
Egy kerek asztal. A közepén csipkés kis terítő, rajta egy lábas, benne száraz virág.
Meszelt falak.
Szomorú bohócokat ábrázoló olajfestmények.
– Vetkőzz! – szól rám.
– Nincs valami nagy meleg.
– Fölmegyek befűteni.
– Itt csináljuk?
– Igen, a kanapén.
– Oké.
Eltűnik a fölfelé vezető lépcsőn.
Nem látok fűtőtesteket.
Sebaj.
A hideg ellenére kanos vagyok.
Már fáj a farkam.
Leveszem a kabátot.
Leveszem a cipőt.
Csak az alsógatya és az ing marad.
Nem jön.
Aztán végre megjelenik.
Még mindig rágózik.
Leveszi a dzsekijét.
Leveszi a miniszoknyát.
Bugyi.
Harisnya.
Magammal húzom a kanapéra.
Rám borul.
Szorítom.
Fölemelem a karját.
Felhúzom a blúzát.
Leveszem a bugyiját.
Hagyja.
„Jólesik, mi? Beindultál?” – mondom magamban, nem azért, mintha ezt látnám rajta, inkább, mert felizgat ilyen dolgokat mondani.
Letolom az alsónadrágom, és kézbe veszem óriási farkamat.
Belesüpped a kanapé nejlonjába, és én már rajta is vagyok.
Fátyolos szemekkel néz.
Megkeresem a pináját.
Beledugom pár ujjam.
– Jaaaaaaaaaajjj! – üvöltök.
Rettenetes, pokoli erős fájdalom a fülemnél.
Tűz.
Kinyitom a szemem.
Valaki elkapta a fülemet, és úgy csavargatja, mint egy vizes rongyot.
– Mit művelsz te itt? – ordít egy zord hang a hátam mögül.
A gazdája meztelenül lerángat a kanapéról, és földhöz vág.
Hideg a kőpadló.
Próbálok felállni.
Szájba rúg.
Érzem, ahogy a cipője talpa darabokat horzsol le az ínyemből.
Egy tagbaszakadt alak rugdal. Ősz haj. Disznóorr. Marhaszem. Vadállati vigyora megmutatja sírkőszerű fogait. Retkes atlétatrikó van rajta. Meg ormótlan, szakadt, szürke flanelnadrág. Mészfoltokkal.
A kezében egy hosszú, recés kenyérvágókés.
Honnan került elő?
Mit akar tőlem?
– Mit csinálsz? – kérdi.
– Ki… én? – felelem, miközben próbálok feltápászkodni.
Egyetlen rúgással visszaküld a földre.
– Te!
– Én?
– Igen, te!
– Fizetek. Fizetek.
– Jaj, apa, hagyd, ne bántsd – mondja a lány, és felhúzza a bugyiját.
Távolról szemlél, mint egy irgalmas madonna.
Félek.
Halálfélelmem van, nem tudom levenni a szemem a rusnya nagy bökőről a melák kezében.
Most feltrancsíroznak, mint egy disznót. Apa és lánya együtt. Aztán becsomagolják csurom vér testrészeimet a kibaszott foteleiket borító átlátszó műanyagba. Azért tették rájuk, hogy ne koszolódjanak össze.
Mindig így csinálják.
Tudom.
Pocsékul vagyok.
– Mit akartál a lányomtól, szarcsimbók?
– Semmit, esküszöm.
– Hogyhogy semmit, miért másztál rá, mint egy állat?
Nem tudom, mi a faszt válaszoljak.
Elsírom magam.
Érzem a számban a vér és a könny émelyítő ízét.
– Mit akartál vele csinálni?
Miért ismételgeti ezt a kérdést?
A napnál is világosabb, mit akartam csinálni. Basszus.
– Hé, szarcsimbók, méltóztatnál válaszolni?
Mellkason rúg.
Üvöltök.
A lány csak ül nyugodtan, és rágja azt a nyavalyás gumiját.
– Szóval?
– …Én csak… én csak… én csak szeretkezni akartam vele. Kifizettem volna, az utolsó líráig. Esküszöm.
– Jól van. Pontosan ezt akartam hallani. Most pedig állj fel.
Felhúz.
Leültet a kanapéra a lánya mellé, aki időközben elővett egy walkmant az egyik fiókból, és fülhallgatóval a fülében végignyúlt az ágyon. A zene ütemére rázza a térdét.
– Mutasd.
Az atya odalép hozzám, felhúzza az ajkamat, és gondoskodón belenéz a számba.
– Ne aggódj. Ebcsont beforr.
– Mit akarsz tőlem? A pénzemet? A kocsimat? – szepegem.
– Neeem, egyiket sem. Nem érdekelnek a javaid. Azt akarom, hogy folytasd, amit Priscillával csináltál. Azt akarom, hogy közösülj. Hogy párosodj. De nem Priscillával, hanem a húgával, Pierával. Meglátod, tetszeni fog – mondja simulékony hangon. Szinte kedves.
– Milyen ez a Piera? – kérdezem csüggedten.
– Csinos, és nagyon be van gerjedve. Eljött az utódnemzés ideje. Gyere.
Újra elkapja égő, feldagadt fülemet, és húzni kezd.
– Hová viszel? Hová viszel?
Végigvonszol a nappalin, el az ebédlőasztal mellett, el a bárszekrény mellett, egy ajtó elé.
Kinyitja.
Az ajtón túl a sötétség.
Egy fekete, fénytelen világ.
– Gyerünk, befelé, Piera már vár.
A földre vetem magam.
Négykézláb menekülök.
Belekapaszkodom a bárszekrénybe, irgalomért esedezem. Egy cseppnyi emberségért.
Megint rugdal.
– Ne légy udvariatlan, csődöröm! – mondja, és rohadó fogait kivillantva felkacag.
Megragad a hajamnál fogva.
Fölemel a földről.
Megpörget a levegőben, és taszigál az ajtó felé.
Megvetem a lábam de erősebb nálam.
Ellenállok, de hiába.
Elhajít.
– Neeeeeee! Neeeeeee! Neeeeeee! Neeeeeee! Neeeeeee! – üvöltök, miközben repülök a sötétben.
Becsukódik az ajtó.
Iiiieeeeeeee. Bang.
Zuhanok lefelé, egyre lejjebb.
A betonlépcsőkön landolok, esetlenül, puffanva.
Beütöm a fejem.
Vörös villámok, lila gombák villannak fel a pupilláim mélyén.
Beütöm a hátam.
Így maradok egy darabig, a földön fekve, hallom a testem fájdalomkiáltásait.
Próbálok megmozdulni, de nem megy.
Felülök.
Fölmászok egy, kettő, három lépcsőfokot az ajtó felé, mint egy megtaposott pók.
Az ajtó kívülről bereteszelve.
Ököllel ütni kezdem.
– Nyissátok ki! Nyissátok ki! Engedjetek ki! Rohadékok!
Nem nyitják ki.
Nem nyitják ki.
Nem nyitják ki.
Fázom.
Csak az ing van rajtam.
Megint dörömbölök.
Nyirkos a levegő.
Furcsa bűz terjeng, avas rothadásszag.
Ocsmány halálszag.
– Könyörgök, nyissátok ki! Isten nevében, nyissátok ki! Vigyétek a kocsimat, csak nyissátok ki. Könyörüljetek rajtam, kérlek, kérlek titeket, kérlek… – ismételgetem egyre halkabban.
Nagyon sokáig ott maradok.
Aztán úgy döntök, lemegyek.
Egy alig megvilágított pince.
A földön csak föld.
A pince legmélyén az alacsony mennyezet alatt egy ágy meg egy tévé. Egy kisszekrény. Gyér fény. A tévé bekapcsolva. Valaki fekszik az ágyon, és a tévét nézi.
A vasárnapi varietét nézi. Hallatszik a szőke műsorvezetőnő hangja.
– Bocsánat… Elnézést… – mondom, próbálom magamra irányítani a figyelmét.
Amennyire tudom, eltakarom a fütykösömet.
– Ki az? Jöjjön közelebb. – Egy női hang.
– Mariónak hívnak. Nem akarom zavarni. Látom, a vasárnapi varietét nézi.
– Jöjjön közelebb.
– Mennék, de nincs rajtam nadrág.
– Ne szégyenlősködjön. Mintha otthon volna.
Lépegetek, kezem a farkam előtt.
Egy gyönyörű lány.
Fitos orr. Enyhén kiálló arccsont. Szemei helyén két kis hegyi tó. Szőke haja feltűzve. Hatalmas, pihe-puha ajkak.
Csodalény.
– Mario Recchi, örvendek.
Kezet nyújtok. Mozdulatlan marad a nyakáig érő takaró alatt.
– Örvendek, Piera Nardi… Azért jött?
– Miért is?
– Hogy gyereket csináljon nekem. Apám mondta, hogy fog keresni valakit… Maga az?
– Persze. Persze. Én vagyok. Az apja engem kért meg erre a szívességre…
Próbálok meggyőző hangon beszélni.
– Nézze, van velem egy kis gond… Biztosan akarja? Nem szeretném, hogy aztán megbánja. Meg igazából én még sosem csináltam…
– Semmi gond. Tényleg. Egyszerű, hagyatkozzon csak rám…
Odalépek hozzá, és megcsókolom, mire ő lehunyja a szemét.
Milyen bájos!
Leveszem róla a takarót.
Atyaég!
Fémes csillogás vakít el. A karjai és a lábai helyén fémprotézisek vannak. Jókora króm-vanádium fogaskerekek. Hosszú, szénszálas rudak. Mikrochipek.
Egy terminátor. Egy cyborg.
– De hiszen ez mind német technológia. Azok meg – mondom a vádlijai helyén lévő lengéscsillapítókra mutatva – a Porschékhoz valók, én is ilyet rakattam a Cromámra. Nagyon jól szuperál. De hogyan…?
– Amikor tízéves voltam, imádtam az autók közt rohangálni, egyiktől a másikig. Egy nap aztán két autó egyszerre kanyarodott, az egyik jobbra, a másik balra, két párhuzamos utcába akartak befordulni, és én közéjük szorultam… Most sosem jöhetek ki innen. Szégyellnek. Rozsdásodom?
– Dehogy. Ne is szaporítsuk a szót… lépjünk a tettek mezejére – mondom.
Ráfekszem. Piera fémes öleléssel magához szorít. Dugni kezdem.
Zsenge szűz.
Miközben csináljuk, hallom a fogaskerekek moraját, a kormányszervó búgását, a golyóscsapágyak zaját.
Csináljuk minden pózban.
Talicska. Daru. Markoló. Fogorvosi szék.
Egy óra elteltével hullafáradt vagyok.
Heverünk egymás mellett, nézzük a vasárnapi varietét.
– Jó volt? – kérdezem megelégedetten.
– Nagyon, tényleg… Egy ponton valami furcsát éreztem…
– Normális. Ez a gyönyör.
Előveszem az ingem zsebéből a cigarettát.
– Kérsz egy szálat?
– Persze. De még sosem dohányoztam.
Elmagyarázom neki, hogy kell letüdőzni és kifújni a füstöt. Azonnal megtanulja.
Szép látvány, ahogy acélkarmaival szorítja a cigarettát.
– Bocs, kíváncsiskodhatok egy kicsit? Miért akarsz annyira gyereket?
– Mindig egyedül vagyok. Apám és a nővérem ritkán jönnek le. Folyton csak tévézek. Ezért szeretnék gyereket, egy kis lurkót, akit nevelhetek meg szeretgethetek. Tudod, hogy van ez…
– Figyelj, Piera, van a számodra egy ajánlatom, gyere velem. Boldogok lehetnénk… Nekem baromira tetszel, én bejövök neked?
– Nagyon.
Csókolózunk.
– Akkor induljunk… – mondom.
– Rendben.
Piera feláll, mereven, mint egy bábfigura. Ráterítem az ingem. Én egy lepedőbe burkolózom.
Precízen lépeget, majd fölmegy a lépcsőn.
– Gyerünk! Törd be az ajtót, Piera!
Piera nekifeszül a protéziseivel az ajtónak, és könnyedén ledönti. Követem.
Az apa meg a lány ott ülnek az asztalnál a nappaliban.
Pesztós tésztát esznek.
– Uram, bocsásson meg… Megőrülök Piera lányáért. Szeretném feleségül venni…
A rohadék föláll, rám veti magát, és miközben próbál megfojtani, azt mondja: – Hogy a faszba merészeled… Csak most ismerted meg. Megöllek!
Nem bírok megszólalni, sem levegőt venni. Szerencsére Piera kinyújtja gépkarját, és letépi rólam. Ráhajítja az egyik kanapéra.
– Bocsáss meg, apa. De Mario és én szeretjük egymást…
A nővére egész idő alatt nem mozdult. Eszi a tésztát, mintha mi sem történt volna.
Elindulunk kifelé, kéz a kézben. De alig érünk ki, Piera vijjogni kezd.
– Ez apám műve! Riasztót szerelt rám! – mondja sírva.
– Ne aggódj! Ez egy Cobra. Gyerekjáték – felelem.
Fogom a távirányítót, és elnémítom.
– Menjünk. Vár ránk a világ – mondom végül, és megszorítom acélkezét.
Matolcsi Balázs fordítása
Niccolò Ammaniti az új olasz írónemzedék egyik legismertebb és legelismertebb tagja. Legnagyobb sikereit a 2002-ben megjelent Én nem félek című regényével, melyből Olaszországban több mint egymillió példányt adtak el, valamint a 2007-ben kiadott, és még abban az évben a legrangosabb olasz irodalmi díjat, a Premio Stregát elnyerő, Ahogy Isten parancsolja című művével aratta. Mindkét könyvből nagy sikerű film is készült, az Oscar-díjas Gabriele Salvatores rendezésében.