NAPÚT 2008/5., 73–77. oldal
Tartalom
Wehner Tibor
A precizitások festőisége
Benedek Barna
festményei
Zoran Ferić
Fakócsagok
Orhan Pamuk
Az Ártatlanság Múzeuma
(Regényrészlet)
1. Életem legboldogabb pillanata. Életem legboldogabb pillanata volt, de nem vettem észre. Minden másképp alakult volna, ha észreveszem, és meg tudom őrizni a boldogságot? Bizony, nem szalasztottam volna el, ha tudom, hogy most vagyok a legboldogabb. A csodálatos, arany pillanat mély nyugalommal töltette el minden porcikámat. Talán egy percig sem tartott, de óráknak, éveknek tűnt. Akkor, 1975. május 6-án, hétfőn háromnegyed három felé megszabadultunk a bűntől és vétektől, bűnhődéstől és megbánástól, sőt mintha a világ is kiszabadult volna a gravitáció és az idő törvényei alól. Megcsókoltam Füsunnak a melegtől és a szeretkezéstől izzadt vállát, hátulról lágyan átöleltem, belé hatoltam, és gyöngéden beleharaptam a bal fülébe, mire fülbevalója egy hosszú pillanatra a levegőbe emelkedett, aztán magától aláhullt. Olyan boldogok voltunk, hogy a fülbevalót észre sem véve folytattuk a csókolózást.
Kinn az isztambuli tavaszok ege ragyogott. A hideg télben megszokott öltözéktől szabadulni képtelen isztambuliak már izzadtak az utcákon, ám a házak belsejében, a boltokban, a hárs- és gesztenyefák árnyékában még hűvös volt. Hasonló hűvösséget árasztott a penészszagú matrac is, amelyen boldog gyermekekként mindent feledve szeretkeztünk. A nyitott erkélyajtón tenger- és hársillatú tavaszi szél áradt befelé, meglebbentette a tüllfüggönyt, majd lassú ereszkedéssel a hátunkra fújta, megborzongatva meztelen testünket. A második emeleti lakás hátsó szobájából, az ágyból a hátsó kertre, a májusi melegben vadul káromkodva futballozó gyerekekre láttunk. Amikor rájöttünk, hogy mindazokat az illetlenségeket, amelyeket egymásnak kiabálnak, mi szóról szóra végrehajtottuk, egy pillanatra abbahagytuk a szeretkezést, és mosolyogva egymás szemébe néztünk. A boldogságunk olyan hatalmas és olyan mély volt, hogy miképpen a fülbevalóról, úgy az életnek a hátsó kertből nekünk tálalt tréfájáról is azonnal megfeledkeztünk.
Másnapi találkozásunkkor szólt Füsun, hogy elveszítette az egyik fülbevalóját. Az az igazság, hogy miután elment, megláttam a neve kezdőbetűjével díszített függőt a kék ágynemű között, de ahelyett, hogy valahová elraktam volna, valami furcsa ösztönösséggel, hogy el ne vesszen, a zakóm zsebébe dugtam.
– Itt van, szívem – nyúltam a szék hátára tett zakóm jobb zsebébe. – Á, nincs! – lepődtem meg, s valami tragédia vagy szerencsétlenség előérzete futott át rajtam, de aztán eszembe jutott, hogy reggel látván, milyen meleg van, másik zakót vettem fel.
– A másik zakóm zsebében maradt.
– Holnap hozd el, kérlek – mondta Füsun a szemembe nézve. – Nekem ez nagyon fontos.
– Persze hogy elhozom.
Füsun tizennyolc éves, távoli és szegény rokonom volt, akinek egy hónappal azelőttig szinte a létezéséről is megfeledkeztem, én pedig harmincévesen eljegyzésre, illetve házasságra készültem Sibellel, aki mindenki szerint tökéletesen illett hozzám.
2. A Champs-Élysées butik. Az egész életemet megváltoztató események és véletlenek egy hónappal korábban, 1975. április 27-én kezdődtek, amikor Sibellel megláttunk egy kirakatban egy Jenny Colon márkájú táskát. A hűvös tavaszi estét élvezve sétáltunk a Valikonađý úton. A közeljövőben készültünk az eljegyzésünket tartani, kicsit spiccesek és nagyon boldogok voltunk. A Foyer-ban, Nişantaşý új és elegáns éttermében vacsorázva hosszasan meséltünk szüleimnek eljegyzésünk előkészületeiről. Június közepén akartuk tartani, hogy Nurcihan, Sibel Dame de Sion-beli gimnáziumi osztálytársa és párizsi éveinek is társa jelen lehessen. Sibel már rég megrendelte eljegyzési ruháját Isztambul akkoriban legkeresettebb és legdrágább szabójánál, Selyem Ýsmetnél. Anyám és Sibel akkor este vitatkoztak először, mégpedig arról, hogy miképpen hímezzék rá a ruhára a gyöngyöket, amelyeket anyám ígért Sibelnek. Leendő apósom pompás eljegyzési ünnepséget akart rendezni egyetlen leányának, s ez tetszett anyámnak. Apám is boldog volt, hogy a Sorbonne-on tanult Sibel lesz a menye: akkoriban „a Sorbonne-on tanult”-nak neveztek az isztambuli polgárok minden lányt, aki bármit hallgatott Párizsban.
Vacsora után erős vállát szerelmesen átölelve hazafelé kísértem Sibelt.
– Ó, milyen szép táska! – kiáltott fel, miközben én éppen büszkén arra gondoltam, hogy milyen boldog és szerencsés vagyok. Bár a bor egy kissé a fejembe szállt, megjegyeztem magamnak a kirakatbeli táskát és az üzletet, s másnap délben odasiettem, hogy megvegyem a retikült. Igazság szerint nem tartoztam a nőknek folyton ajándékot vásároló, a virágküldésre mindig megfelelő ürügyet találó, természetüktől fogva kedves és udvarias szoknyabolond férfiak közé, talán csak szerettem volna olyanná válni. Akkorban a Şişli, Nişantaşý, Bebek és a többi hasonló negyed házaiban unatkozó nyugatimádó gazdag asszonyok nem „művészgalériá”-t, hanem „butik”-ot nyitottak; s az Elle- vagy a Vogue-féle külföldi folyóiratok alapján varratott „divatos” ruhákat, Párizsból és Milánóból bőröndökben, saját kezűleg hazahozott estélyiket, csempészett csecsebecséket és kiegészítőket próbáltak eladni a hozzájuk hasonlóan unatkozó gazdag isztambuli háziasszonyoknak. A Champs-Élysées tulajdonosnője, Şenay Haným – amikor évek múltán rátaláltam – elmondta, hogy akárcsak Füsun, anyai ágon ő is távoli rokonunk, és azt is sejtette, amikor minden régi, a Champs-Élysées butikra és Füsunra emléketető tárgyat egyetlen kérdés nélkül átadott nekem, hogy a mi történetünk néhány furcsa részletéről nemcsak neki volt tudomása, de sokkal több embernek, mint ahogy képzeltem volna.
Olyan hangon csendült meg a dupla harangnyelves, teve formájú bronzcsengettyű, amikor másnap fél egy felé beléptem a Champs-Élysées butik ajtaján, hogy még most is hevesebben ver tőle a szívem. A meleg tavaszi délidőben is hűvös és félhomályos volt a bolt. Először azt hittem, hogy nincs bent senki, aztán megláttam Füsunt. A déli napfény után szemem még nem szokta meg a bolt sötétjét, ám a szívem – akár a partra futó tajtékzó hullám – a torkomban dörömbölt.
– A kirakati bábun lévő táskát kérem – mondtam.
Nagyon szép, nagyon vonzó, gondoltam.
– A krémszínű Jenny Colont?
Találkozott a pillantásunk. Azonnal tudtam, kicsoda.
– A kirakati bábun lévőt – suttogtam szinte álomban.
– Értem – mondta, és a kirakathoz ment, egy pillanat alatt kilépett egyik magas sarkú sárga cipőjéből, gondosan pirosra festett körmű lábával belépett a kirakatba, és a kirakati baba felé nyúlt. Először az üres cipőre néztem, aztán hosszú, szép lábaira. Már most, május előtt szép barnára volt sülve.
Csipkés, virágos sárga szoknyája hosszú lábai miatt még rövidebbnek látszott. Levette a táskát, bement vele a pult mögé, és mintha titkokat fedne fel, rendkívüli komolysággal nyitotta ki hosszú, ügyes ujjaival és mutogatta végig a táska cipzáras rekeszét (összegyűrt krémszínű bibliapapír-galacsinok kerültek elő belőle), két kis zsebét (ezek üresek voltak) és egy titkos rekeszt, amelyben egy Jenny Colon feliratú kártya és a használati utasítás lapult. Találkozott a pillantásunk.
– Szervusz, Füsun. Hogy megnőttél! Talán meg se ismersz.
– Dehogynem, Kemal bátya, azonnal megismertem, de minthogy nem viselkedett ismerősként, nem akartam zavarogni.
Kis csend támadt. Az előbb mutogatott táskába néztem. Szépsége, az akkori viszonyok között túl rövidnek számító szoknyája vagy valami más zavarba ejtett, nem tudtam természetesen viselkedni.
– Hogy vagy, mit csinálsz?
– Egyetemi felvételire készülök. Mindennap itt vagyok a boltban. Sok emberrel ismerkedem meg így.
– Nagyszerű. Mibe kerül ez a táska?
– Ezerötszáz líra – olvasta le összevont szemöldökkel a táska alján lévő kézzel írt céduláról. (Ez az összeg akkoriban egy fiatal hivatalnok hat hónapnyi fizetésének felelt meg.)
– De Şenay Haným bizonyára az Ön kedvéért enged valamennyit. Hazament ebédelni. Ilyenkor szundít egy kicsit, úgyhogy nem tudok telefonálni neki. De ha estefelé benéz…
– Nem tesz semmit – mondtam, s egyetlen mozdulattal – amelyet majd titkos találkahelyünkön Füsun karikírozva többször is utánoz – farzsebemből előhúztam a tárcámat, és leszámoltam elé a ropogós bankjegyeket. Füsun nagy gonddal, de ügyetlenül becsomagolta a táskát egy papírba, majd belerakta egy nejlonzacskóba. Tudta, hogy a csöndben mézszínű hosszú karjait, gyors és kecses mozdulatait bámulom. Udvariasan megköszöntem, amikor átnyújtotta a csomagot.
–Tiszteltetem Nesibe nénit és édesapádat (Tarýk bey neve hirtelen nem ugrott be) – mondtam.
Egy pillanatig még álltam: árnyképem kilépett belőlem, és egy mennyei szépségű helyen átölelte és megcsókolta Füsunt. Gyorsan az ajtó felé indultam. Ostoba képzelődés, ráadásul Füsun nem is olyan szép… Megcsendült a csöngettyű, s valahol egy kanári is dalba kezdett. Kiléptem az utcára. Jólesett a meleg. Meg voltam elégedve az ajándékommal, és Sibelt nagyon szerettem. Elhatároztam, hogy elfelejtem a boltot és Füsunt.
3. Távoli rokonok. A vacsoránál mégis kiszaladt a számon – elmondtam anyámnak, hogy amikor egy táskát vásároltam Sibelnek, egy távoli rokonunkkal, Füsunnal találkoztam.
– Ó, igen, itt dolgozik Şenay üzletében Nesibe lánya, szegény! – mondta anyám. – Már ünnepekkor sem látogatnak meg minket. Az a szépségverseny rosszul sült el… Mindennap elmegyek az üzlet előtt, de eszembe se jut, hogy beköszönjek annak a szegény lánynak. Pedig kiskorában nagyon szerettem. Néha ő is eljött, amikor Nesibe itt varrt nálunk. A szekrényből elővettem neki játékokat, és ő csöndesen játszott, amíg az anyja varrt. Nesibe anyja, a megboldogult Mihriver nénitek is kedves asszony volt.
– Hogy rokonaink ők nekünk?
Apám a televíziót nézte, így anyám részletesen elmesélhette, hogy az apja, aki egy évben született Atatürkkel, s egy évekkel később talált, az itt kiállított fényképek közül az elsőn látható módon a Köztársaság alapítójával együtt ugyanabba a Şemsi Efendi Elemi Iskolába járt, vagyis Ethem Kemal, a nagyapám sok évvel anyai nagyanyámmal való házasságkötése előtt, alig huszonhárom éves korában egy elhamarkodott házasságot kötött. A bosnyák származású szerencsétlen fiatalasszony (vagyis Füsun anyai nagyanyjának az anyja) a balkáni háború idején, Edirne kiürítésekor halt meg. Ethem Kemal nagyapámtól nem szült gyereket, de még előtte, anyám szavaival „gyermekkorában” hozzáadták egy sejkhez, akitől egy Mihriver nevű lánya született. Egy sor furcsa ember nevelte föl Mihriver nénit (Füsun nagyanyját). Anyám mindig is úgy mondta, hogy a családnak ehhez a távoli ágához tartozó asszonyokat nem rokonság, legföljebb sógorság, komaság fűzi hozzánk, és nem is engedte, hogy nagynéniknek tekintsük őt meg a lányát, Nesibét (Füsun anyját). Anyám (a neve Vecihe) az utóbbi évek szokásos ünnepi látogatásai alkalmával rendkívül távolságtartó, hűvös magatartásával megbántotta a Teşvikiye negyed egyik hátsó utcájában, szegénységben élő távoli rokonokat, ugyanis igen haragudott azért, hogy amikor Füsun még a nişantaşýi lánygimnáziumba járt, alig tizenhat éves korában jelentkezett egy szépségversenyre, s Nesibe néni nem akadályozta meg, sőt, mint ahogy utóbb hallottuk, még bátorította is. Anyám az ezt követő pletykákból azt szűrte le, hogy a szégyellni való üggyel még büszkélkedik is, ezért hátat fordított az addig szeretettel gyámolított Nesibe néninek.
Holott Nesibe néni nagyon szerette és tisztelte a nála húsz évvel idősebb anyámat. Ebbe kétségtelenül az is belejátszott, hogy anyám támogatásának köszönhetően fiatal korában varrni járhatott a jobb negyedek házaihoz.
– Nagyon, nagyon szegények voltak – mondta anyám, majd mintha félne, hogy túloz, folytatta. – De nemcsak ők, fiam, Törökország is szegény volt akkoriban.
Anyám annak idején mint megbízható és ügyes varrónőt ajánlgatta a barátnőinek, s évenként egyszer (néha kétszer is) meghívta hozzánk Nesibe nénit egy-egy esküvő alkalmából ruhát varrni.
Többnyire iskolában voltam, ezért nemigen láttam, amikor nálunk varrt. 1956 nyarának vége felé, amikor sürgős szükség volt egy esküvő miatt egy új ruhára, anyám a Suadiye negyedbeli nyaralónkba hívta Nesibét. Az emeleti hátsó szobában, ahonnan a pálmafa levelei közül a ladikokba vagy motorcsónakokba szállókra és a kikötőből a tengerbe ugráló gyerekekre lehetett látni, ők ketten, a Nesibe isztambuli látképpel díszített varródobozából előkerülő ollók, gombostűk, centik, gyűszűk, kelmedarabok és csipkék között a melegre, a szúnyogokra és a sürgős munkára panaszkodva, akárha szerető nővér és húg volnának, nevetgélve, tréfálkozva éjfélig ültek anyám Singer varrógépe mellett. Emlékszem, Behri, a szakács egész nap hordta a meleg, bársonyillatú szobácskába a limonádét, mert a húszéves, terhes Nesibe kívánós volt, s ahogy anyám a közös ebédeknél félig komolyan, félig tréfálva mondta a szakácsnak: „Bármit kér az állapotos asszony, azonnal hozod, különben csúnya gyereke fog születni!”; én pedig érdeklődéssel figyeltem Nesibe néni még alig gömbölyödő hasát. Azt hiszem, akkor vettem tudomást Füsun létezéséről, de akkor persze még senki sem tudhatta, hogy fiú vagy lány fog majd születni.
– Nesibe anélkül, hogy a férjének szólt volna, a lányát a koránál idősebbnek vallotta, és elindította egy szépségversenyen – emlékezett vissza anyám, még dühösebben, mint amikor a dolog történt. – Szerencsére nem nyert, és ezzel megmenekült a még nagyobb szégyentől. Ha kiderül, kizárják a gimnáziumból is… Így elvégezte a gimnáziumot, de nem hiszem, hogy valami értelmes dolgot tanulhatna. Már a szokásos ünnepi látogatásra sem jönnek. Azt se tudjuk, mi van velük… Mindenki tudja, milyenek azok a lányok, azok a nők, akik ebben az országban szépségversenyre jelentkeznek. Veled szemben hogy viselkedett?
Anyám arra célzott, hogy Füsun már több férfival is lefeküdt. Hasonló pletykát már akkor is hallottam nişantaşýbeli szoknyabolond barátaimtól, amikor Füsun fényképe megjelent a Milliyetben a válogatóból tovább kerültek között, de én nem akartam érdeklődést mutatni e szégyenteljes téma iránt.
– Vigyázz magadra! – törte meg anyám a csöndet, sokatmondón emelve ujját. – Egy nem mindennapi, nagyon szép és nagyon kedves lánnyal készülsz eljegyzést kötni. Mutasd, milyen táskát vettél neki! Mümtaz! (Apám neve.) Nézd, Kemal ridikült vett Sibelnek!
– Tényleg? – kérdezte apám. Arcán annak őszinte öröme tükröződött, hogy tetszik neki a táska, és boldoggá teszi a fia és jegyese boldogsága, pedig le se vette a szemét a televízióról.
Tasnádi Edit fordítása
Orhan Pamuk (Isztambul, 1952) Nobel-díjas író, a török posztmodern irodalom vezető alakja; művei külföldön is megjelentek, több mint negyven nyelven. Több török és nemzetközi irodalmi díjat kapott.