NAPÚT 2008/3., 28. oldal
Tartalom
Romhányi Török Gábor
Tornai József
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Húszan fejtik ki, gyakorló interpretátorok, a maguk válaszát az alábbi kérdésekre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása - akár most, kérésünkre - a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Tasnádi Edit
Műfordítói credo, ars poetica? „Száraz minden elmélet, de zöld az élet olajága” – jut eszembe a goethei gondolat és egy frivolabb megfogalmazás is rögtön, Kiss Józseftől: „A csókot gyakorold, ne magyarázd!” Nem vagyok – no nem a szavak – az elméletek embere, de tudom: navigare necesse est – fordítani kell. Nézzük akár a könyvtárak polcait, akár a könyvesboltok kirakatait, akár saját könyveinket: igen magas a fordított művek aránya. A Bibliától Marxig, Ibn Szinától (Avicennától) Anna Karenináig, és persze térben és időben sokkal távolabbról is mi minden vált az emberiség közös kincsévé a fordítások révén! Sokkal tartozunk a fordítóknak. Az általuk átültetett szövegek egy másik nyelv olvasói számára kultúrák, gondolatok, elképzelések és napi tudnivalók megismerésének kényelmét nyújtják.
Művész a műfordító? Legalább félig annak kell lennie. Ha a mű tartalom és forma kettősségéből áll, a tartalmat ki kell emelnie eredeti nyelvének burkából, és e kincsre vigyázva, a célnyelv adta anyaggal és eszközökkel az eredetinek tökéletesen megfelelő formát kell létrehoznia. Ez pedig alkotás, minél jelentősebb műről van szó, annál inkább. Az eredeti stílus újra megteremtésén fáradozó fordítónak a „szóról szóra” fordítás Szküllája és az édes anyanyelvünk kívánalmainak való megfelelés Kharübdisze között kell hajóznia, ebben a szűk átjáróban még arra is ügyelve, hogy legyőzze az idegen kultúrák nálunk ismeretlen fogalmainak magyarítása során útjába kerülő akadályokat.
Köztudott, hogy mi, magyarok műfordító-óriások nyomdokaiban járunk. Kevésbé közismert talán, hogy aki törökből fordít, Balassit is elődjének tudhatja, hiszen ő több versét is „török szép versekből fordítá”.
Közismert a panasz, hogy a műfordítókat nem illeti meg se kellő tisztelet, se megfelelő díj. Pedig az elismeréshez nem kell feltétlenül pénz. Törökországban például a fordító neve a könyv címlapjára kerül, sőt adott esetben a nyersfordítóé is. Kemal Özer költővel készített József Attila-kötetünk megjelenése után futottunk össze az utcán isztambuli barátnőm ismerősével. „Edit Tasnádi” – mondtam bemutatkozásul, mire ő így felelt: „Attila József”. Kell ennél nagyobb kitüntetés?