NAPÚT 2008/3., 26. oldal
Tartalom
Németh István Péter
Rácz Péter
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Húszan fejtik ki, gyakorló interpretátorok, a maguk válaszát az alábbi kérdésekre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása - akár most, kérésünkre - a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Papp Tibor
Egyik nyelvből egy másikba áttelepítendő költemény kétféleképpen valósulhat meg a befogadó nyelvben: 1) ismeretterjesztő (kultúraterjesztő) változatként, amikor is készül egy szemantikailag lehető legtökéletesebb (változatokkal tűzdelt) szöveg, melyet az eredeti nyelv irodalomtörténetébe beágyazó magyarázat és egy nagyon részletes formai leírás egészít ki. Ezt a megoldást gyakran „egyetemi fordításként” emlegetjük, ugyanis tökéletesen eleget tesz az egyetemi kívánalmaknak. (Bár sok lenne belőle honi könyveinkben és a külföldre ajánlott anyagainkban úgyszintén!)
A másik változat, az ún. műfordítás, más szóval megközelítve: az átültetés nyelvenként, országonként másfajta elmélet függvénye. A magyar fordításelméletről (melyet elsősorban a tartalmi és formai hűség formula jellemez) azt gondolhatnánk, hogy univerzális. Nem az. Szerb Antal azt írja a Száz vers előszavában: „A magyar irodalom egyik legértékesebb sajátossága, hogy rendkívül gazdag tökéletesen szép és hűséges versfordításokban.” Gara László a hatvanas években franciául megjelent A magyar költészet antológiája utószavában a következőket mondja: „a magyar fordítók – hűen az immáron régi hagyományokhoz – becsületbeli ügynek tekintik a költemények olyan módon való átültetését, hogy a szótagszám megegyezzék, a rímképlet ugyanaz legyen…”
Mindez nehezen egyeztethető össze Jakobsonnak a párizsi Change folyóirat 4. számában közzétett levelében mondottakkal, mely szerint: „egy-egy verstan, egy verselési rendszer sohasem választható el egy adott nyelvtől (…) az elemek és a forma között egyfajta erőszakos viszony áll fönn, s van egy határ, amin túl ez az erőszak elviselhetetlen…” Vagyis mit jelent a Szerb Antal-i vagy Gara László-i megkötés? Azt, hogy a formát elszakítjuk az adott eredeti nyelvtől, semmibe vesszük a szöveg szerkezetére nehezedő esztétikai hagyományokat, a számtalan kulturális behatást, melyek a forma jelentéstartalmának egy részét képezik.
Eddigi gyakorlatomban (mindkét irányban: francia–magyar, valamint magyar–francia) a legfontosabbnak a fordításban azt (tartottam) tartom, hogy a befogadó nyelvben az adott pillanat legjobb verseivel vetélkedő alkotás jöjjön létre, amennyire lehet, átmentve az eredeti költemény szellemét. Azaz minden esetben megfelelve az Ezra Pound-i logopoeiának, ami nem más, mint az értelem tánca a szavak között. Ebben az esetben a szavak nemcsak direkt jelentésük, hanem a használati szokás függvényeként, a szövegkörnyezet ismert vagy újonnan befogadott jelentése és az ironikus lehetőségeinek függvényeként használandók.