NAPÚT 2008/3., 25. oldal
Tartalom
Matolcsi Balázs
Papp Tibor
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Húszan fejtik ki, gyakorló interpretátorok, a maguk válaszát az alábbi kérdésekre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása - akár most, kérésünkre - a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Németh István Péter
a) A műfordítás legyen legalább annyira szép, mint az eredeti.
A műfordítás legyen hű az eredetihez, maradéktalanul adja vissza annak értelmét. Ez a klasszikus fából vaskarika esete, de az előttünk járó generáció (Sütő András, Nagy László…) szerint ahol a lehetetlen, ott a költő. Amennyire csak képességünk engedi, a szorosabban vett tartalmi és formai hűséghez ragaszkodva (míg követjük az idegen szöveg ritmusát, dallamát, összecsengéseit) adjuk vissza szép ráadásként a mű lefordíthatatlannak tűnő szójátékait is.
Csak olyan műfordítandó anyagot vállaljunk, amelyet saját opuszként magunk is szíves-örömest megírtunk volna.
Ne válasszunk saját költői/írói színvonalunk alatti műveket magyarra való fordításra, hogy ne kelljen föltupírozni, kivattázni (Gömöri György terminusa), „földobni őket”, mint például Mándy Ivánnak kellett azt tennie az ötvenes években a magyar rádióhangjátékokkal. Saját költői színvonalunk fölött pedig amúgy sem tudnánk dolgozni, Fodor Andrásék ezt is megírták elméleti munkáikban és műfordítói vallomásaikban.
b) A műfordító és a fordítandó mű költője virtuálisan úgy áll egymással szemben, mint Jákob az angyallal. Meg kell mérkőzniük Jabbok gázlójánál, Peniél mellett. Ha Rilkét, vagy bárki nagy klasszikust magyarítok, mindig ez a harc van a szemem előtt. Kicsiny vagyok, mint az ószövetségi hős az angyalhoz képest. Erőm és képességem nyilván töredéke az isteni lény erejének és képességének. Mégis nekifogok a lehetetlennek, legyenek a sorok szépek és épek az anyanyelvemen. Nem lehetek a mestereknél tökéletesebb (bár Weöres Babitsnál virtuózabb volt, amikor Dante Isteni színjátékának átültetésébe belefogott, ám tiszteletből már a második éneknek sem kezdett neki), hiszen Jákob is csak döntetlenre tudta hozni a meccsét az angyallal. Így az maradt, hogy én is legalább ideig-óráig egyenlő ellenfele legyek a kedves alkotómnak s az idegen műnek, aki s amely megtisztel azzal, hogy szóba áll, mérkőzik velem. Jákob nem engedi el addig az angyalt, míg az meg nem áldja. Én is addig küzdök a műfordítással, míg nem részesít a nagy művészet élményében. Edz, mesterségre tanít, s olyan ajándékot ad, ami végül tényleg kegyelemféléhez hasonlít.
c) Szabó Lőrinc szerint igazi költő fordítsa a verset, a filológus (mint szakfordító!), ha lehet, ne. Európában zömmel úgyis ők fordítottak s fordítanak, nem pedig a legjobb poéták. (Hazánkban a megélhetésre való törekvés is szerepet játszott abban, hogy legkiválóbb költőink műfordítottak.) Még az sem nagy baj, ha a költő nem tud jól azon az idegen nyelven, amiből a műfordítást készíti. Csak tudjon jól költőül. Viszont ne bízzuk rá egy-egy import holmi használati utasításának szabatos ismertetését. Azt adhatjuk a két tannyelvű iskolába járó gyermeknek is.