NAPÚT 2008/3., 18. oldal
Tartalom
Benyhe János
Deres Péter
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Húszan fejtik ki, gyakorló interpretátorok, a maguk válaszát az alábbi kérdésekre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása - akár most, kérésünkre - a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Csehy Zoltán
A műfordítás meglehetősen problematikus dolog: a legnacionalistább műfaj, ráadásul zárvány, vagyis innen valóban nincs tovább. A fordítás fordítása senkit sem érdekel. Ugyanakkor elképzelhetetlen nélküle a létezés, mivel szerves egységet alkot a mindenkori kortárs folyamatokkal. Alapelvem az, hogy a fordítás akkor jó, ha beleszól a kortárs irodalmi folyamatokba, vagyis ha a régiségből adódó valós vagy tulajdonított bölcsessége hatást vált ki, inspirál, szövegeket gerjeszt. Az irodalom, Ezra Poundtól tudjuk, Homérosz óta jelen idejű: ez a jelenidejűség viszont magában hordozza a múlt használhatóságának kérdését. Magyarán: a felelősség és a bukás lehetősége óriási. Egy régi szöveg nem múzeumi tárgy vagy ismeretlen, kultikus fétis, hanem inkább a jelen arénájába betuszkolt gladiátor, akinek lehetőség szerint élve kell maradnia.
A lefordított szöveg erejét talán a nyelv ficánkolása adja, és az arányérzék biztonsága (ebben zajlik a ficánkolás). A nyelv ficánkolását úgy értem, hogy egy-egy szó nem akkora, amekkora, hanem akkora, amekkora ficánkolást csap maga körül a jelentéseiben és asszociativitásában. És ez minden nyelvben másmilyen, ebben van az igazi idegenség, meg kell találni az átfedéseket.