NAPÚT 2008/3., 15. oldal
Tartalom
A Hunt-Pázmánoktól a megformálásig
Barna Imre
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Húszan fejtik ki, gyakorló interpretátorok, a maguk válaszát az alábbi kérdésekre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása - akár most, kérésünkre - a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Bánki Éva
a) A műfordítás „aranyszabályait” azért nehéz meghatározni, mert ezek évtizedről évtizedre változnak, és nincs is olyan szabályrendszer, ami önmagában garantálná, hogy „csodálatos” műfordítások szülessenek. Talán nem is a műfordítói gyakorlat, hanem a műfordító személyének oldaláról érdemes a kérdést megközelíteni. Van néhány olyan karakterjegy, ami nélkül szinte lehetetlen jól műfordítani. Alázat, fegyelem, műveltség – másfelől költői tehetség, formaérzék, kísérletező kedv. Ezek a vonások valamilyen módon szinte minden nagy magyar műfordítót jellemzik.
b) A műfordítás „versről írt vers”, azaz igazi hungarikum. Nehéz is a „mibenlétét” szellemesen meghatározni, mert maga a kifejezés (idegen nyelveken nincs is olyan szó, hogy műfordítás, a műfordítókat is fordítóknak nevezik) és maga a „műfordítás” mint bevett gyakorlat szinte csak a magyar irodalomban létezik. Mert miről is van szó? A magyar költő alázatosan fejet hajt egy másik költőnek, kisajátítja (ha tetszik, „megőrzi”) egy idegen vers formáját, képeit, és miközben a vers fölé a külföldi költő nevét írja, bízik abban, hogy ezen az áron egy, a külföldi költeménnyel egyenrangú vagy akár azt felülmúló műalkotás születik. És ez gyakran sikerül is neki.
c) Az a tapasztalatom, hogy a műfordítók ritkán szakfordítanak. De persze a pénz mindenre megtanít(hat).