NAPÚT 2009/4., 123–125. oldal
Tartalom
Bereti Gábor
Egy jó regény belső árnyai
Németh István Péter
Könyvjelző a Kísértetek korába
Akiben a harang szól
Csoóri Sándor: Harangok zúgnak bennm. Nap Kiadó, Budapest, 2009. |
Korunk egyik legfőbb emberi törekvése: sikeresnek lenni. Példaképeink kiválasztásában leginkább a média támogat minket. Hosszan írhatnék a perc-emberkék érdemtelen sikerének okairól, de ez messzire vinne a lényegtől. Az én szememben ugyanis Csoóri Sándor a sikeres ember. A zámolyi parasztfiúból a Pápai Református Kollégium büszkeségévé lett őstehetség. A költő, aki a magyar líra olyan emlékezetes darabjainak szerzője, mint az Anyám fekete rózsa, az Idegszálaival a szél vagy a Hó emléke. A forgatókönyvíró, akinek munkáiból a magyar filmművészet kiemelkedő alkotásai születtek: Sára Sándor rendezésében a 80 huszár, vagy a cannes-i filmfesztiválon fődíjat nyert Tízezer nap, Kósa Ferenc rendezése. Az esszéíró, aki a műfaj legnagyobb hatású képviselője volt a diktatúra évtizedeiben. Akkori meglátásait mára igazsággá avatta a történelem. A népi ellenzék vezetője, akinek a rendszerváltás előkészítőjeként a történelemkönyvekben is helye van. És ő az, aki – egyedüliként a kilencvenes évek irodalmár-politikusai közül – íróként tudott kivonulni a közéletből. Műveit a világ sok nyelvére lefordították, német, angol, francia, lengyel, finn, olasz, portugál vagy holland nyelvterületen sem ismeretlen, és több verse a zene nyelvén is életre kelt. Közéleti erőfeszítései sem voltak eredménytelenek; elég, ha csak a Duna Televízióra, a „mozaiknemzetet egybe láttató nagy eszköz”-re gondolunk, amelynek létrehozását 1992-ben, a Magyarok Világszövetsége elnökeként ő kezdeményezte. Írói és politikusi minőségében megismerhette a Föld legkülönbözőbb tájait: Kubától az Egyesült Államokig, Izraeltől Egyiptomig, Európa szinte valamennyi országát, és találkozhatott a magyar és egyetemes kultúra immár klasszikus alakjaival: Szabó Lőrinctől Gregory Corsóig. Ő maga is átélhette: milyen érzés klasszikusnak lenni.
Csoóri Sándor azonban nem elégedett az életével. A történelmi fordulat óta megjelent verseskötetei (Hattyúkkal, ágyútűzben, 1994; Ha volna életem, 1996; Csöndes tériszony, 2001; Futás a ködben, 2005) már címükkel is jelzik ezt. Részben a személyét ért, balról és jobbról érkező politikai támadások, de főleg az ország és a nemzet állapota miatti keserűség érződik soraiból. Eszményei és a valóság között áthidalhatatlanná vált a szakadék. Emellett a múló idő, a sűrű menetrend szerint eltávozó társak, valamint saját öregedésének élményével is számot kellett vetnie. Legújabb kötetének egyik versében ezt írja: „Háttal állok már minden ragyogásnak, / minden mosolynak, / minden bűnnek. / Legbelül csupa múlt vagyok.” (Háttal állok).
A Harangok zúgnak bennem négy év termését nyújtja át az olvasóknak: 2005-től 2009-ig. Csoóri Sándor lírája – lényegét tekintve – nem változott, ez a kötet is szerves folytatása a hetvenes években megtalált kifejezésmódnak. Azon kevés költők egyike ő, akik nemcsak maradandó verseket, hanem saját versmodellt is tudtak teremteni. A jellegzetes Csoóri-vers folytathatatlan jelenség: epigonjai sincsenek. Alaphangja elégikus, lüktetése parlando jellegű, szervezőereje a költői kép, hitelesítője a személyesség. A világ érzéki metaforáját kívánja megalkotni versről versre.
A Harangok zúgnak bennem a hiány és a veszteségek leltára, de legtöbbször mégsem a lemondás hangján szól. Ellenáll az időnek, újraéli az emlékeket és megalkuvás nélkül szembeszegül azoknak a folyamatoknak, amelyek miatt nem leli honját a hazában. Keresi és meg is találja a menedéket a természetben, a kultúra megtartó értékeiben, valamint az otthont, biztonságot jelentő társ mellett: „Menekült voltál s lettél menedékem, / elcserélt fejek és elcserélt hazák / örököse, ki virradatot s estét // sokat kapott a sorstól s viszi-hozza / utánam mindenhová, mintha tiszta / ágyneműt vagy újszülött reményt hozna.” (Ha nem vagy itthon). Gyakori téma a húsvét is, a feltámadás ünnepe, átvitt értelemben a veszteségek ellenére is megőrzött reményé.
Csoóri Sándor hisz a vers erejében. Elutasítja azokat az irodalmi törekvéseket, amelyek számára a szépség egyenlő a giccsel, az igazságkeresés az értelmetlen moralizálással, és amelyek szemében minden irodalmi alkotás egyszerűen csak szöveg… „Minden gazságot ismerek már, / amelytől elhallgathat a fuvolaszó, / elhallgathat egy ország. / De hogy a vers mitől lesz hűtlen, nem tudom. / Ül csak most is a kémény mellett, / akár egy operált bagoly.” (Akár egy operált bagoly). Csoóri Sándor hű maradt a vershez.
Viszonylag új elem költészetében az irónia megjelenése. Példa erre 2006 című négysorosa: „A falhoz vagdalt záptojások éve! / Kétezerhat: nem jó az utcán járni. / Vízágyúval jönnek a vőlegények / s örvendenek a terek árvácskái.” Jön egy fasor is messziről című „csonka szonett”-jének első versszaka pedig így szól: „Beteg vagyok, ez most a munkám. / Két hegyet nézek, ők meg engem. / Az egyik dombos, mint a melled, / a másik vad és rendezetlen.”
2001-es kötetéről szólva Tóth Erzsébet így fogalmazott: „A futószalagon gyártott versek és költők korában ma is ritka ünnep egy-egy új Csoóri Sándor-kötet. Olyan az ő költészete, mint a sült gesztenye szelíd, meghitt illata a téli utcán, az erőszakos popcorn-bűzben.” A Harangok zúgnak bennem megjelenése is ilyen ritka ünnep. Amulett című epigrammájában ezt írja a szerző: „Semmi sem él, csak ami túlél engem.” Ez a kijelentés emlékeztet fiatalkori költeményére, a Cseresznye-balladára, amelyben a rigó csőrében szálló, piros csillaghoz és véres fejhez hasonlított cseresznyéről magára asszociál: „Nézek utánad, s magam látom: / fölkap, elvisz az idő csőre, / látomás leszek eltűnőben, / s amit itt hagyok, minden az lesz.” Amit Csoóri Sándor eddig itt hagyott nekünk és az utánunk jövőknek: maradandó érték. Mindenkihez és mindenkiért szól.
Véghelyi Balázs