NAPÚT 2009/4., 125–B/3. oldal
Tartalom
Véghelyi Balázs
Akiben a harang szól
Könyvjelző a Kísértetek korába
Bekezdések Suhai Pál költészetéről
Suhai Pál költő első publikációi közül egy antológiában való szereplés volt a legrangosabb bemutatkozás. A magunk kenyerén című gyűjteményben többek között Bertók Lászlóval, Czigány Györggyel, Dobai Péterrel, Nádasdi Évával, Veress Miklóssal, Verbőczy Antallal és Vasadi Péterrel szerepelt együtt. Nem akármilyen csapat, tegyük hozzá, még akkor sem, ha az alkotók inkább hasonlítottak magányos távfutókhoz, semmint egy nagy futballklub által alkalmazott játékosokhoz. (Egyéni pályájukkal azóta sokszorosan megszolgálták a magyar irodalom közösségéből az 1971-ben feléjük áradott bizalmat és biztatást.) Csoóri Sándor írt akkor Suhai versei elé ajánlást. Az idősebb pályatárs visszafogottságában is néhány olyan figyelemre méltó és pontos dicséretet mondott e még saját hangjáért küzdő lírai artikulációra, amelyek közül ma is hatványozottan érvényes a következő: „Feddhetetlenségig tárgyilagos.” Csoóri két szaváért Suhai Pál az elmúlt évtizedekben valahány kötetével jótállt. A szerző számára a költészet adta a lét legitimizációját, nem csupán egy mesterség volt a sokból. Akár Sütő András hősének, Szervét Mihálynak a summázata mellé is állíthatjuk Suhai Pálét:
„Minden leírt szavam önmagam megőrzésének legutolsó menedéke…”
(Sütő András: Csillag a máglyán)
„Nekem a vers, mióta az eszemet tudom, a lehetőségek lehetősége volt, egyetlen, kizárólagos biztosítéka életem megvalósításának.”
(Suhai Pál önéletrajzából, megjelent A magunk kenyerén című antológiában)
A költők többsége közvetlen módon aligha tud írni az életéről. Közhely, mégis igaz. Suhai költészetéről szintén ez mondható el: visszahúzódó lírai hősként tárulkozik ki, s versében a legerősebb egóval rendelkező poéta is elrejtőzhet. Suhai hol viviszekciós őszinteséggel ír magáról, hol meg hasonlatokkal él azokról a létmozzanatokról, amelyeknek – tudni való – mindenképpen részese. Sütő Andrásnak ajánlotta első kötetének címadó darabját, az Akár az üldözöttet. Hasonló és hasonlított bár közel állnak egymáshoz, mégsem azonosak egymással, mint a metafora pólusai. Az egyén nem üldözött, de igen sok tudása van az üldözött-létről… Nem egészen az, de azzá lehet – figyelmeztetnek csupaszon a pontosan megrajzolt költői képek. S ugyanúgy intenek A porondon és A bohóc könnyei című beszédes szerepversek is.
A válogatott verseskötet borítólapjáról egy Yukon folyó vidéki halotti maszk villan az olvasó felé, amolyan fél-álarc, amely élők és holtak összetartozását jelképezi. Kosztolányi szóleleményével élve: halálarc, amelynek ugyanaz a funkciója, ami Thornton Wilder motívumának, az elevenek és a holtak országát összekötő Szent Lajos király hídjának. Suhai Pál költőként is felölti a maszkot, a fél-álarcot. Természetesen ez esetben éppúgy látja az olvasó Suhai igazi vonásait is, mint a lárvaarc redőzetét. Rilke szerint a költő, hogy egyre őszintébb lehessen, mindig más szerepbe bújik. A Kísértetek kora költője is: itt hajótörött, ott tetőfedő, egyszer magányos erdei vadász, másszor nyéki Vörösmarty, hol Homburg hercege, hol meg Gulliver, ő a vén komédiás, a bohóc, de a böllér-mocskos alak és a tízesztendős lányát köszöntő édesapa is, akinek, ha az önarcképét festi, az ószövetségi Jónás próféta szemébe kell néznie:
„… Jónásként
é hánykódom már az éj
vizeiben, s a bálnamély
halszagú üregeiben is
én bujdosom, s kettéválva,
elnyeletve és kiokádva,
zsírtól és vértől mocskosan
én szülöm, én halom magam.”
(Önarckép: Jónás)
A versíró mintha csak Esterházy Péter azon tételét igazolná, amely szerint „Minden valamirevaló írónál látni az egész irodalomtörténetet.” Így igaz, a Kísértetek kora című versgyűjtemény másfél száz oldalán a világirodalom legváltozatosabb műformáival találkozunk: villoni balladával, heinei dallal, magyar virágénekkel és középkori virág-kalligrammal, petrarcai szonettel, japán haikuval, disztichonokkal, felező nyolcasokkal, litánia-sorokkal…
A szerző versbeli fái olyannyira élők, hogy nem kevesebbek, mint maguk az Élet-fák. Holdat tartanak ágaikon, s óriás gyümölcsként érlelik (Menthetetlen). Még madártermő fával is találkozunk, pedig arról azt tudtuk eddig, hogy természettudományos koholmány, amely Gaál István 1935-ös könyvében is szerepel. (S az 1987-es reprint kiadásban ismét.) Suhai Emlék című költeménye egy gyerekkorban látott konkrét, mindennapos képből növeszt látomást. Az ő madártermő fáján a madarak – miképpen Tompa Mihály allegóriájában – költők. Viszont micsoda különbség: a XIX. századi poéta egy régi sztereotípiát aktualizál (a költők – énekesmadarak), Suhai madarai csirkék – ezek pedig köztudomásúlag nem énekelnek. A versbe hívott képzet itt inkább súlyával hat, s Petőfit evokálja: „Úgy vagyok, mint a fa, melynek ága / Alig bírja dús gyümölcseit” (Elnémult a fergeteg). Suhainál ugyanez: „Súlyos termését ilyenkor / alig bírta a fa”.
A Suhai-versekben hajló faágak másutt angyali landolóhelyek, vagyis dimenziókat kötnek össze, akárcsak a borítón lévő álarc jelentései. XX. századi emlékképből modern fa-metaforát állított elő a költő, s miközben hagyta, hogy azt különböző archetípusok is éltessék (mint az ősi finnugor mítoszokban vagy Jézus keresztáldozatának himnuszparafrázisaiban), egyúttal sajátos, egyszerre ősi és modern jelentéssel is felruházta e motívumot (a költészetet az álom és az ébrenlét határvidékére utalva). A költők „az árnyak ágain gubbasztanak”, „félálomban, de az ébrenlét terhével még” – mintha Platón Phaidroszának és József Attila Reménytelenül című versének sorai egyszerre visszhangoznának. Suhai Pál számára a három holt és egy élő költőpélda különösen fontos lehet, hiszen a szövegekbe rejtett Kosztolányi-hommage-ok mellett Babitsnak, Berdának és Takáts Gyulának is ajánlott verset. Ezen Emlék című Suhai-költemény kezdő sora is Babits-sorra játszik rá, a Mint különös hírmondóra. Mintha Babits csontos ujja intené fegyelemre a lét szorításai között vergődő modern embert a kötet számos oldalán. (Éppen ezért érdemes összevetni Babits és Suhai Pál búvár-motívumát!)
Babits búvárként szeretne alászállni abba a világba, amely lemosdotta már az életet: „Búvár leszek én, kaucsukból gyártva ruhám, süvegem / úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás üvegen / bukdosva botor léptekkel, a sűrű nehéz víz alatt / és nézem a hajladozó suhanó síma kúsza halat…” Azonban – képzeli – milyen elviselhetetlen lesz ott a mélység? Akármilyen gyönyörű is a lenti világ! Megriad. Föl vágyik, föl a fényre és az emberek közé: „…nehéz a víz és nincs levegő: bukdosva fulladok árván / Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak csigavonója? / Hé emberek! ne hagyjatok itt! fel! a levegőre! hajóra!” (Atlantisz). Suhai Pál búvárként úgy rendezkedhetett be a víz alatti világban, annak iszonyatában, mint Weöres Sándor lírai hőse:
„Csak két fejem maradt és három ujjam:
bujdosnom kellett zöld hinárokon,
és meg nem mondta senki, hova fujjam
sóhajomat, mely veletek rokon!”
(Dalok Na Conxy Pan-ból 8.)
Ember és ember között ha már jeges űr lakik, akár víz alatti világban is élhetne az egyén, hiszen sem a lázas sóhaj, sem az artikulált – társakért kibuggyanó – szó nem hatol mások fülébe. A kiszolgáltatottság-érzet Suhai költeményében is szinte fokozhatatlan:
Itt nincsenek utak, irányok,
mosolyok, elvek nincsenek,
ha szólok, buborék szivárog
számból, s gyöngyözve ellebeg.
Itt zsíros halszemek a lámpák,
az arcok elsüllyedt kövek,
szakállas, vén szörnyek csodálják
csak szörnyű emberségemet.
(Mint búvár)
Kafka hőse féreggé változik reggelre kelve, Suhai Pálé víz alatti szörnyek között őrzi szörnyű emberségét. Azért szavatol. (Nem kevés ez, ha arra gondolunk, hogy a babitsi búvárt nagyképűnek tartotta Kosztolányi a híres Esti Kornél éneke című versében.)
Suhai költőként az egyén, a személyiség esélyeit ábrázolja egzisztencialista létverseiben, ahogy Ady, József Attila és Pilinszky után ezt teheti. A bezenyei születésű, majd Pakson nevelkedő költő gyerekkorának Duna-partjára úgy lelünk, hogy a tájakat, népeket és emberi sorsokat összekötő vízi út egészét bejárjuk a Sok színes paksi kép című negyvensoros versben. Suhai az Értől az Óceánon át az Érig tudott elérni: „Mert bárhová érkezzem én / a Földnek mókuskerekén / célom megelőz: fut elém, / míg vágtatok egyhelyben én.” Paradox világlátás ez, kétségtelenül. Mintha Kosztolányi vendéglét-érzése kerítené hatalmába a vers olvasóját: aki vendég, az meghitt közegben sincs otthon, viszont sohasem lehet egészen idegen. Az otthonhoz való ambivalens viszonya igazán jellemezni hivatott a költőt. Az „üldözött” (egy másik vers tanúsága szerint) „száműzötten bolyong” ugyan, de „honában”, saját világában (Akár az üldözött). A Sok színes paksi kép esetében is valami hasonlóról van szó. Ágh István ez utóbbi versről a következőket írta: „S mintha emlékezés lenne csupán S. P. valósága, az Imsósi erdő, a Sánc-hegy, a Kálvária újra teremtése” (Millecentenárium, Paks).
Ha az „életutat” térben vagy síkban nem lehet ábrázolni, akkor (egy másik versében) a helyben maradó fák jellemét láttatja a költő (Vorwärts). Ha a létezésnek nincsen emberi értelme vagy fölfogható célja, akkor is van irányultsága. Suhai versbéli vektora az égre mutat. Nem Bábel-építő törekvés ez egészen, mert amaz egyértelműen antideista, hanem a megváltódás felé vetődő reflex, még akkor is, ha a menny már kék szilánkokra hullott szét:
Nem marad más, csupán az ég,
a fénnyel telt pohár,
amely, míg nyújtja hűs vizét,
szomját itatja már.
(Poharam)
A költő világképében a megváltatlan élet is az örökléttel fölérő kincs, ha már a föltámadás és az üdvözülés nem hihető létvigasz. A teremtmény hogy fölismerje életlehetőségeit, ahhoz végessége tudatában kell lennie. Két verse is erről vall. Az egyik csak pars pro toto módon, ám a másik a descartes-i kinyilatkoztatásra rímelőn:
Míg elveszíthetem,
világot addig lát szemem.
(Porba írt sorok – Deák Lászlónak 10.)
Én addig élhetek csak,
ameddig meg is halhatok.
Halandó – tehát vagyok.
(Drága terhek)
Suhai Pál emberi és költői hitvallása a válogatott verseinek végén még egyszer ránk köszön, nem hagy kétséget bennünk afelől, hogy létezik, mert ezt erősíti meg egy hívó rímre adott válaszrím formájában is. Ars poetica című, Lator Lászlónak ajánlott opusában, valamint a Dajkahal című rövid versében egyaránt sorvégi helyzetbe kerül a ’papírlap’, a fehér felület, a még tabula rasa. Pierre Emmanuel szerint a költők tinta gyalázta álmukat maszatolják el a tisztaságon, valahányszor versbe fognak. S ugyanő ugyanakkor reménytelen reményének is kifejezést ad, méghozzá a „pusztába hajított szó” hősies gesztusával (Art poetique). A ’papírlap’ szavára Suhai is az ’írnak’ és az ’írlak’ cselekvő igealakokat echóztatja. A lét hiábavalóságára válaszul teremtőbb gesztust költőtől aligha lehet elvárni, mint azt, hogy ír. Mert akkor már nem is biztos, hogy „a többi csak néma csend”.
Németh István Péter