NAPÚT 2009/2., 86–89. oldal
Tartalom
Kicsi Sándor András
Gyergyói gombanevek
Szépség-intenzitás, az egy egységre jutó izgalom
Az esemény időpontja: 2007. október 1., a bolgár fordítás Sztefka Hruszanova munkája
Többesben egymagammal
Szerkesztett szemelvények Márton László Árnyas főutca című regényének szófiai bemutatóján a hallgatóság kérdéseire adott válaszaiból és ez alkalommal adott interjújából
Nagyon nehezen tudom feltérképezni, hogy milyen örökségrészekből áll össze az, amit örököltem. Nagyanyám például nagyon jó megfigyelő volt, és nagyon jó szatirikus vénája is volt neki. Néhány mondatban epés gúnnyal meg tudott ragadni egy személyiséget. Nagyon jó karikatúrát gyártott. Apámban meg volt egyfajta érzékenység, ami egy erős makacssággal párosult. De hát a tehetség nem önmagában áll, hanem a személyiség összes jellemvonásából áll össze… Ez alkat és természet kérdése. Minden író másképpen csinálja. Az író mindenekelőtt írni tud. Viszont az írásaiban valóban megjelenítheti a megélt időt. Megélhetővé teheti azt is, amit személyesen nem élhettek meg azok, akik most élnek. Nem gondolom, hogy vetélkedni kellene a történészekkel, vagy a történelmi publicisztikával, vagy a tényfeltáró publicisztikával. Ugyanakkor ha valaki nem akar a jelen pillanat foglya maradni, akkor abban a közösségben, ami az olvasóiból áll, mégiscsak fenn tudja tartani az emlékezetet.
Apám és anyám családja egészen más társadalmi hátérrel rendelkezett. Anyám felmenői Pest közelében éltek, legalább száz éve, de a XIX. század közepétől biztosan. Anyai nagyapám és nagyanyám felmenői Morvaországból vándoroltak be, Morvaország Csehország mellett van. Mert onnan a tartomány vezetője kitiltotta a zsidókat 1760-ban, és Magyarországra bejöhettek.
Nagyanyám családja nagyon hamar elmagyarosodott, a zsidó asszimiláció Magyarországon a XVIII–XIX. században nagyon gyorsan történt, és nagyon sikeres volt. Tehát ők már a XIX. század közepén is magyarul beszéltek, és magyar nevet viseltek. A nagyapám családja később magyarosodott el, a XIX. század végén. És német nevük volt, Huppertnek hívták őket, mint Izabell Huppertet, a francia színésznőt. Ügyvédek voltak a családban – a dédapám, a nagyanyám apja ügyvéd volt – és gyógyszerészek. Egyszer elmentem abba a házba, ahol 1944-ig éltek, és a padláson rengeteg sok könyvet találtam. Amennyit bírtam, magammal vittem, mert tudtam, hogy többet nem fogok odamenni, a könyvtáramnak ez része lett. Sok nyelven olvastak, sok nyelven tudtak, progresszív folyóiratokat fizettek elő, például a padlásukon a legendás Nyugatnak több évfolyamát megtaláltam. Vagy például volt egy Szabad Gondolat című folyóirat, a Galilei Kör folyóirata, baloldali polgári radikális, liberális beállítottságú. Tehát ezek ilyen értelmiségiek voltak. Az apai nagyapám családja pedig vállalkozó volt. Bankjuk volt és fűrésztelepük, és a gazdasági válságig jobban éltek, 1929-ig, amikor csődbe ment egy csomó üzemük, anya pont akkor született. Maradt egy fatelepük, nagyapámnak maradt egy faáruraktára, abból meg tudtak élni. Nagyapám, nagyanyám és egy gyerek. Nem gazdagon, inkább szűkösen, de valahogy mégis. Fontos a főváros közelsége, oda jártak színházba… Később a túlélés szempontjából is fontos volt, mert a szovjet csapatok nagyon hamar elérték a kisvárost, Monort, és mögötte zárult be az ostromgyűrű. Az anyám és a nagyanyám így maradhatott életben, hogy a szovjetek nagyon gyorsan előretörtek. Apám családja Kelet-Magyarországon élt, erdélyi szombatos eredetű volt. Volt Erdélyben egy szombatos szekta, a reformáció egyik oldalága. Egy csoport teljesen vissza akart térni a zsidó hagyományokhoz. Róluk szól Kemény Zsigmond Rajongók című regénye. Őket aztán betiltották a XVII. században. És aki nem akart katolikus vagy református hitre térni, az zsidóként élt tovább. A zsidókat Erdélyben megtűrték, csak a szombatosokat nem. Tehát amikor időnként meg szokták tőlem kérdezni, hogy miből magyarosította a családom a nevét, akkor nem tudok erre mit válaszolni, hiszen mindig így hívták a családot, merthogy erdélyi magyar eredetű. Ez ma is gyakori név Erdélyben. Ők gazdálkodtak, a család apai része gazdálkodott, bérlő volt. Állatokkal kereskedett, és amikor a trianoni döntés következtében új államhatárok keletkeztek, akkor Magyarország területén maradt a család, de nagyon közel a román határhoz. Mindenesetre jóval szegényebben éltek, mint anyám családja. És egy dolog közös mind a két részben, hogy teljesen integrálódtak a környező társadalomba, és ragaszkodtak a zsidóságukhoz, de nem voltak vallásosak. Magyarországon alapvetően két zsidó egyház van, az ortodox és a neológ. Ők neológok voltak. A neológ szertartások nagy része magyar nyelvű. Egyébként haszidok is éltek Magyarországon, és ők is magyarul tartották a szertartást. Mindenesetre a két család nem ismerhette meg egymást. Nagyon kevés túlélő maradt. Nagyanyám, anyám anyja életben maradt, még elég sokáig élt. És mindig mélységes megvetéssel nyilatkozott apám családjáról. Egyetlenegy ügyvéd, egyetlenegy gyógyszerész sem akadt abban a családban. Apám fogtechnikus volt, és nagyanyám feltételül szabta neki, hogy akkor veheti el anyámat feleségül, ha fogorvossá képezi magát. Apám ezt megígérte, mert mindent megígért, de esze ágában sem volt fogorvosnak lenni. Semmitől sem irtózott annyira, mint másnak fájdalmat okozni. Ettől fogva a nagyanyám mélységesen lenézte.
El kellene mesélnem a mű keletkezéstörténetét. Az történt, hogy egy másik munkára készültem éppen. Egy hosszú, komoly és unalmas történelmi regényre. Amit aztán meg is írtam. De közben találkoztam két asszonnyal, az egyik fényképész volt, és egy kiállításra készült. Azt szerette volna, ha a képeihez szövegeket írok. Azt gondoltam, hogy az irodalom nem képaláírás. Megkérdeztem, hogy mégis kik láthatók ezeken a képeken. Ez egy gyűjtemény volt. Régi képek a két háború közötti időkből. Egypár képet ő csinált mint igazán kezdő, fiatal fényképész. S kezdett mesélni a képeken levő személyekről, és ebből szép lassan kirajzolódott a kisváros egész élete. Előkerült egy másik asszony is, a barátnője, akinek sokkal jobb emlékezőtehetsége volt, és rengeteg mindenre emlékezett, amire az első asszony nem. Teljesen más nézőpontja is volt. Az első asszony derűs, hedonista nő volt, vidám. A másik pedig keserű és szigorú. De nagyon jó kedvük volt, ott üldögéltünk, én mondtam, hogy ebből egy regény lesz. Ők meg nagyon örültek, mert még soha nem írtak róluk regényt. És aztán elmentem a városba is. Meg elmentem levéltárakba is, korabeli újságokat is olvastam. Közben kiderült, hogy az apám beteg lett, és meg fog halni. Semmi, nekem semmi közöm nem volt ehhez az egész történethez, közvetlenül. Csak fontos dolognak éreztem, hogy az egyik nő olyan idős volt, mint az anyám, aki már régebben meghalt, a másik meg mint az apám. Pont ugyanabban az évben születtek. Azt gondoltam, hogy ezt a történetet meg kell írni, mielőtt az apám meghal, úgy gondoltam, négy-öt hónapja van hátra. Hozzátartozik, hogy az apám soha egyetlenegy könyvemet sem olvasta el, de mégis ez fontos volt. És ez határidőt szabott nekem. A határidő nagyon fontos dolog. Meg is csináltam egyébként, de persze nem ez a fontos, hanem hogy hogy lehet a közelmúlt történelmét megeleveníteni. Most én sem az apámmal, sem az anyámmal, sem senki mással soha nem tudtam arról beszélni, hogy ők mit éltek át a második világháború idején és utána. Amikor apám már beteg volt, próbáltam kérdezgetni, de olyan sírógörcsöt kapott, hogy úgy gondoltam, nem kell kínoznom. Mit csinál egy író, ha tudni akar valamit, és nem kap választ? Megírja ő maga.
A többes szám első személy az sokkal többértelműbb, mint az első személy. Lehet fejedelmi többesnek is érteni. Mintegy azt kifejezve, hogy az elbeszélő ura annak az anyagnak, amivel dolgozik. De én nem egészen erre gondoltam, hanem arra gondoltam, hogy amikor megjelenik ez a szöveg, akkor a szerző és az elbeszélő az két különböző személy, és együtt van. Mert hát az író én vagyok, és itt ülök. De amikor itt ülök, akkor nem írok. És aki ír, az nem egészen én vagyok. Inkább egy jó ismerősöm, akinek tudom a szándékait. Tudok beszélni róla, tudom képviselni. Még a jogi felelősséget is tudom vállalni. De ez már két különböző személy, és a harmadiknak még ott az olvasó is. Tehát ott vagyunk együtt, az író, a narrátor és az olvasó, és akkor együtt hozzuk meg a fontosabb döntéseket.
Azt hiszem, hogy semmilyen festői tehetségem nincsen. Viszont írni tudok, és egyszer felkértek, hogy valamilyen grafikát készítsek egy folyóiratba, hogy rajzoljak egy képet, én soha nem tudtam rajzolni, talán mert nem tanítottak meg. És akkor az volt a megoldás, rájöttem, hogy viszont megírni meg tudok egy képet, és addig írtam különböző betűket, amíg azokból lett egy kép. Szerintem az írással mint műegésszel, a kompozícióval hasonló a helyzet. Mert valamifajta ritmus- és arányérzékre van szükség, de ez nem tévesztendő össze az ötlettel magával. Itt az ötlet nem az volt, hogy, mondjuk, leleplezem a magyar fasizmust. Hanem az ötlet az volt, hogy elém került két asszony élettörténete, és akkor az volt a kérdés, hogy hogy lehet megírni úgy tíz évet, mintha az egyetlenegy nap volna. A másik kérdés az volt, hogy ha adott egy sors, vagy két ember sorsa, vagy több ember sorsa, akkor hogy lehet úgy csinálni, mintha az elbeszélő változtatni tudna, pedig nem tud. S több nem kell, ennyi az egész, és utána már mintegy magától megy a szöveg.
Lehet-e nevetni a borzalmakon? Azt gondolom, hogy ez a nevetés és nevettetés mikéntjétől függ, végül is a zsidó hagyományban elég erőteljesen benne van az, hogy valaki saját veszélyeztetett, szorongatott vagy sanyarú helyzetéből űz gúnyt és ezáltal emelkedik felül. Azonkívül az úgynevezett akasztófahumor az nemcsak a zsidók kiváltsága, az nagyon sok kultúrában el van terjedve, és azt gondolom, hogy a cinizmus esetében is különbséget kell tenni az áldozatok cinizmusa között és a tetteseké között. Ezt azért mondom, mert egyszer láttam egy falfeliratot Budapesten, és az úgy hangzott, hogy a villamos kerekei alól felhangzó cinikus röhögés nem mindig őszinte. Azt gondolom, hogy ebben az értelemben ez akár az úgynevezett holokausztirodalomra is kiterjeszthető, de itt vannak bizonyos műfaji korlátok, mert abban az esetben, ha a nevettetés a dolgok leegyszerűsítésére törekszik, a borzalmak ártalmatlanná tételére vagy elkendőzésére, akkor az sem erkölcsileg, sem művészileg nem igazolható, és természetesen még kevésbé igazolható, hogyha valaki a tettesek szemszögéből nevet. Az áldozatoknak vagy azoknak, akik az áldozatokkal vagy túlélőkkel azonosulnak, joguk van nevetni a borzalmakon.