NAPÚT 2009/2., 90–94. oldal
Tartalom
Többesben egymagammal
Elek Szilvia
Szigorú férfimunka
Szépség-intenzitás, az egy egységre jutó izgalom
Erdődi Gábor költővel, műfordítóval Szepesi Dóra beszélget
A későn érő költő „rendesemberségét” harmincéves korában vesztette el, amikor angol–orosz tanári állása mellett sikeresen kezdett műfordítói pályázatokon, versenyeken szerepelni. Jeszenyin-, Dylan Thomas-, William Butler Yeats- és William Blake-kötetek jelzik sokoldalú műfordítói működését.
– Először a családi indíttatásról szeretnélek kérdezni.
– A magyar nyelvet meg a zenét valószínűleg az anyatejjel szívtam magamba, zongoratanárnő édesanyámtól. Az orosz apai nyelvem, édesapám finnugor nyelvész volt, akitől a Jeszenyint mint orosz szakos nyelvész tanultam, és az ő ösztönzésére készítettem el életem első műfordítását, Jeszenyin Sagane-jét. Amikor fordítani kezdtem, Rab Zsuzsa máris riválisának érzett Jeszenyinben. Azután kerültem Lator László versíró szemináriumára. Az első kötetem Jeszenyin volt, most pedig már a harmadik, egyre bővítettebb versesköteténél tartok, miközben másokban is elmélyedtem. Egy másik kortárs nagy orosz költőtől, Oszip Mandelstamtól szintén két kötetem van.
– Hogy választod őket?
– Valószínűleg ők választanak engem. Jeszenyinre predesztinált édesapám, Dylan Thomast egyetem óta imádtam, mivel a két orosz után belekezdtem a másik szakomba, az angolba, és kelta költőt választottam. Závori Andreával egy véletlen hozott össze, ő lett a színésznőm ettől kezdve, és az ír zenét játszó Bran együttessel együtt léptünk fel. Nem volt megállás, CD lett belőle, Egy gyermek karácsonya címmel, telt házakkal évekig ment a Dylan Thomas-műsor Kapolcson, és a Fonó Zeneházban is. A másik Dylan Thomas-könyvet hat évig fordítottam, a próza ment nehezebben, hiszen eredendően költőnek érzem magam; noha ezek költői prózák, A szerelem térképe címmel. Az első mondat a kötetben: „Íme itt lakoznak a szerelem kéthátú ősállatai.” – ilyen egyszerű, mágikus szövegek ezek, tízoldalas versek. Két Dylan Thomas után azt gondoltam, hogy ilyen nagy költőt már nem fogok találni, és majdnem csüggedni kezdtem, amikor eszembe jutott a Nobel-díjas ír költő, William Butler Yeats. Maradtam a keltáknál – úgyhogy két orosz, két angol nyelvű, kelta költővel indítottam.
– Van valami közös ezekben a költőkben, indulatilag. Micsoda?
– Ezt sokan kérdezik. Egyrészt az, hogy én fordítom őket, bennem találkoznak, nem tudatosan, mindegyik eltalált, másrészt pedig, a különböző arányokban mindegyikben meglévő tragikum meg kozmikusság. Ezenkívül a népzene, amin nevelkedtem, a bartókiság: a walesi Dylan Thomas is az ősi folklórra épít, Yeats is, orosz pályán Jeszenyin is, és ezt valamiféle avantgárd kozmikussággal párosítják. Ha minden különbséget figyelmen kívül hagyunk, azért ez költőimre mind jellemző.
– A kozmikusat egy kicsit kifejthetnéd, ez benned is megvan?
– Bizonyára érdekel. A közös magyar alap József Attila kozmikuma, biztosan; József Attila és Jeszenyin-párhuzamról írtam a kisdoktorimat. Édesapámtól öröklött a világfa, finnugor-mitologikus képek, ezeket az orosz ősök kozmikus megfeleltetés-rendszeréhez hasonlítanám. Jeszenyin szerint „minden ember a kozmikus magánvalók edénye”, és azt mondja, hogy a vérünk a Kaszpi-tengertől, a csontunk a kőtől származik, a szemünk a napból való, és ez minden versében tükröződik is. Míg Dylan Thomasnál pedig ilyen sorok vannak: „Íme univerzumot táplálnak csontjaim”. A világfelfogás tekintetében teljes az egyezés, ezek a zsenik mind valami kozmikus lélekvándorlásban hittek. A csont Univerzumában biztosan. Dylannél – azt nem én fordítottam, hanem Kálnoky László –, „És nem vesz rajtuk erőt a halálban”, egyértelműen szintén a csontok halhatatlanságáról van szó, amit tizenkilenc évesen meg tudott írni. Jeszenyinnek az ősei diktálták ezt, Yeatsnél is a kelta ősök hatottak: „A csontok álmodása” épp egy Yeats-dráma címe.
– Érdekes ez a párhuzam. Továbbá azt érzem, hogy Jeszenyinben nagyon sok fény van, csak szláv módra, a keltákban meg kelta módra. Mi lehet itt a közös?
– Ne feledjük, hogy Írországban mindig homály van. Csak ködöt és homályt találsz. Yeatsnél még a köd is sír, meg a vízesés is. Jeszenyinnél a homály inkább az ikonok homálya, szláv homály. A kelta homályban is megvan a fény, merthogy másról se szól: a Celtic Twighlight az kétértelmű, mint az orosz zarja, az homály is meg reneszánsz is egyszerre, est-hajnal meg reggel-hajnal. Mind a kettő. Nem egyértelmű a fordítása se. Kelta hajnalnak is lehetett volna fordítani, mert a twightlight az félfény, félhomály és kettő van belőle: amikor a fény sötétbe vált, és amikor a sötét fénybe. Nagyon muris! Oszip Mandelstamot már akkor kivégezhették volna, amikor az orosz-szovjet forradalomról azt írta, hogy szumérki szvabódi, azaz a szabadság alkonya – a jóhiszemű magyar fordító „hajnalnak” fordította alkony helyett. Miközben tudjuk, hogy Mandelstam már akkor is alkonynak gondolta Lenint, 1917 októberében. Tehát a fordítón is sok múlik. Úgy is fordíthattam volna, hogy kelta hajnal, inkább hajnali homály. Egyébként, ha a fény-témát kérdezed, akkor az összes Dylan Thomas-vers a fényről szól. Az eszmecsücskökön a fény tör, hol nap se süt – persze az ő felfogásában a biológiai-kémiai fényről, Weöres Sándor fordította: Light breaks where no sun shines – egyik címadó kulcsverse. Nem a valós fényről írt, hanem a misztikus fényről. A kelta országokban inkább homály van, ami melankólikus. Az „m” betűk országa, úgy hívom, mert jellemzői ezek: misztikum, mítikum, mágikusság és melankólia. Más a szláv variáns. A kozmikusságon, a mágikusságon, mitikusságon és a tragikumon belül az arányok mások, de mindegyik költőmet jellemzik.
– Blake-hez hogy jutottál el? Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalait te ültetted át magyarra. A könyv előszavában Péter Ágnes írja, hogy egyetlen megszállott műfordító fordította le, tudomása szerint ilyen a világon nincs.
– Ezt nem tudom, viszont ezt a 45 verset eddig 29-en fordították. Úgy gondolom, hogy egy költőnek kell fordítani, egy stílusban, feltéve, ha jól teszi. William Blake úgy jött, hogy Angliában járván fölkaptam ezt az illusztrált kötetet és éreztem, hogy le kell fordítanom. Életművéből ez még csak az első fordításom, és ezek a viszonylag korai versei, mert utána profetikus rézmetszetekre, versekre és látomásokra tért, ami sokkal nehezebb.
– Térjünk át a te költészetedre! Hogyan kezdett kivirágozni?
– Az iskolában nem tudtam, hogy ezek bennem vannak, a műfordításban is később indultam el, harmincévesen, a saját költészetem meg ötven fölött kezdődött. Már úgy értem, hogy mindig írtam, csak nem olyat, amit vállaltam volna. Viszont szerintem a lassú fejlődésnek az értelme, hogy úgy érzem, elmélyedtem. A telt házas előadások jelzik, hogy nem csak képzelem. A tizennyolcadik kötetem jelenik meg, plusz a két CD, ez a második saját. Az első a Holdudvarlás, Napudvarlás, ami két nőt jelent, hogy a fátylat is föllebbentsük, és a harmadik pedig a Zsófia-bolygónak szentelt Vénusz-udvarlás. Most nem tudom, milyen bolygó következik, vagy valamilyen új csillagrendszer; radnótisan: „a szerelem új csillagrendszere”.
– Hogy az „m” betűsöknél maradjunk, azt mondtad, hogy jellemeznek a maszkok és a múzsák…
– Bodrogi Péter, korábbi köteteim bemutatója kérdezte, hogy a két nagy téma, a szerelem és a halál közül hol a halál? Azt válaszoltam neki: majd ha megtapasztaltam. Sokan meglepődnek, hogyhogy csak szerelmes versek, némileg csalódván, némileg meglepődvén, merthogy ma már sokak szerint nincs szerelem, pláne szerelmes vers, és ilyen tömegű. Aki figyelmetlenül olvas, azt hiszi, csak az, pedig úgy gondolom, hogy minden vers udvarlás, még ha nem is arról szól: a tárgyaknak az udvarlása és megnevezése is szerelem. A mindenek szerelme is lehet, babitsosan, ki lehet tágítani. A második kötet után megjósoltam a harmadikat, hogy a halál-téma most kezd, természetesen nagyon sajátosan – „erdődisen” megjelenni: a Madonnák, Botticelli révén, a papírban, kéregben, női ölelésben, a szépségben maradó életet akarom ezzel is megfogni, azt, hogy mi marad pozitívan utánunk, azt szeretném megragadni a halálból. Hogy fejeztem be az előző kötetemet? „Íme a Hold s a Nap egyként illúzió, csupán a vers marad, a többi elfolyó”. Ebben hihet a költő, ha jól végzi dolgát, és szerencséje is van, hogy megmarad a verseiben. A múzsák is ebben bízhatnak.
– S hogy kerül ide Don Quijote?
– A maszkok, a múzsák mellett a kötetem – akár a szerkesztés miatt is, akár az évek változása, törekvése során – Don Quijotétől Don Juanig terjed, a Huzella Péter hangján híressé vált Don Quijote-verstől a Don Juan-szonettig, és valahol persze a költő e kettő között van és keresi a „ma donnáját”, hogy szójátékot játsszak… Az én típusú költő múzsák nélkül nem tud meglenni. Életközeli költészet, inkább empirikus, mint magasztos költészet akar lenni, erotikus és empirikus irányban halad. A maszk arra jó egyébként, hogy mégse direktbe írjam le az élményt, hanem archetípusokban fogalmazok. Néha Ádám vagyok, néha Hamlet, villoni hang is szól, és majd esetleg Falstaff is lesz, nem tudom még, milyen maszkok jönnek elő. Szerepjáték nélkül nincs modern költészet. Egészében úgy érzem, legalábbis Drávucz István szerkesztő rezonőrsége szellemében, hogy ez egy lírai modern költészet. Van, aki azt mondja, hogy romantikus, szerintem a maszkok miatt nem, hiszen ellenméreg is van a versekben, az irónia és az önirónia. Alkatilag nem tagadom, romantikus, rajongó típus vagyok, de miután ez így nem életképes ma, a nagy önáltató maszk is ott van: például „a szívemből központi lét facsartam”, jön elő egy futurista, modern nyelvezet. Ilyen szempontból modernnek érzem magam, mert mindennek megvan az ellentéte, úgyhogy keserédesek a verseim. Sokszor egymással párba, ellentétbe vannak rakva. Sok hangot próbálok ki egymás után: burleszket, de kozmoerotikus, androgén éneket is. Az Amor sanctus, a szent szerelem és a profán, pofátlan hang szintén megjelenik, és a petris szentségtörőt is ki fogom próbálni, biztos. Alapvetően pogány embernek tartom magam, profán és pogány. Hogy az m betűk mellett a p-t is használjuk.
– Rövid verseket írsz, miért?
– Miután Nagy Lászlót imádom, ez ennek ellentmond, egyszer szeretnék egy súlyosabb, legalább egy hosszú verset. Most teszem első kísérleteimet. Természetesen nem ez a lényeg, hanem a szépség-intenzitás, mondja John Keats, akit szintén fordítok, tehát az egy egységre jutó izgalom a lényeg, akár hosszú, akár rövid a vers. Hosszú versben igazán Dylan Thomast szeretem, mert ott mindennek helye van. A vers számomra egyrészt önismeret, másrészt, ahogy mondják, egy-egy nő megszerzésére is alkalmas, tehát fontos az udvarló verstípus mindenképpen, még ha kozmikus is, és nem direkt. Mindenképp nyitottnak képzelem a jó verset, azért nem teszek vesszőket a sorok végére, mert így többféleképpen olvashatók, ez is fontos számomra. A zárt formákat szeretem továbbra is, de ezen belül nyitottak, zárva nyitottak.
– Nagyon jól zenésíthetők a verseid, Huzella Péter például ragaszkodik hozzád is, a fordításaidhoz is.
– A mai költők zöméről az a gondom, hogy nem lehet őket megzenésíteni, és számomra a vers zene. Eredendően, főleg a népdal, önmagában is vers és zene azonossága. A canzione, Dantétól kezdve – akárhova nézünk a világlírában, a nagy költők zenélhetők. A másik, ezzel összefügg, hogy a vers mágikus gyökerét meg szeretném őrizni és ezt a mai posztmodernben egyáltalán nem találom meg. Számomra a bőbeszédűség a mai versek harmadik átka, ami miatt bárhol elvághatók. Márpedig a vers minden pontjának archimedesi pontnak kell lennie, mindennek helyén kell lennie. A dal azért jó, mert ott minden a helyére kerül. Maga a rím, a ritmus, a párhuzamok, eleve kijelölik a helyét. A megformálható versben hiszek továbbra is. Ez lehet rím nélküli is, szabad vers is, de valamilyen versminimumnak, ritmusnak, indulatnak kell lennie benne. Mint például Nagy Lászlónál, akiről most írtam esszét, azt figyeltem meg, hogy a hatalmas indulat és az ütem teszi a formát, noha nincs rím. A zöld angyalt rím helyett a ritmus, az ütem, a lüktetés – hatalmas verssé feszíti. Vibráció és síkváltás nélkül nincs vers. Versminimum nélkül számomra a mai versek zöme próza. A zene nélküli verset nem tudom vállalni. Miután többnyelvűek a legújabb köteteim (Blake, Jeszenyin), nyelvoktatásra is jók, az összművészetben hiszek. Lehet, hogy nem az értelem a lényeg a versben. Borsódzik a hátam, ha elkezdenek elemezni egy verset. Pontosan azt kéne inkább megfigyelni, hogy mitől szép. Nem azt, hogy mit jelent. A köteteim végére játékosan egy Dylan-szótárt meg Yeats-szótárt írtam, és biztatom az olvasót, játsszon tovább. A zene mellett a játék is nagyon fontos: a népdalból kölcsönvett refrének, a visszatérések, a variációk.
– A verseskötetedben majdnem minden vers dátumozva van, és többnél feltüntetted azt is, hogy „éjjel”. Fontosnak tartottad odaírni, hogy akkor született a vers. Az éjszaka nyitottabb?
– Feltétlenül, akkor van csönd. Faludi azt mondja, hogy a börtönben ért rá, én meg éjszaka. Bagolytípus vagyok amúgy is. Akkor ér rá az ember. Legutóbbi ars poeticámban azt mondom, hogy „termő éjjel”, az a jelzője, „rövid létet hosszít az éj, árnyként tőlem siklik a kéj”. Tehát tulajdonképpen fölösleges aludni, mert a legfontosabb termő időt alusszuk át.
– Ki ez az új orosz költő, akivel mostanában foglalkozol?
– Leonyid Nyemcev. Azt szokták mondani, hogy merészelek klasszikusokat újrafordítani, mire úgy mondom, egyrészt provokatíve, hogy nincsenek jól lefordítva, másrészt meg el akarom sajátítani őket, meg újakat fedezek fel. Végre adódik egy mai, harminchárom éves költő, aki prózát is kiválóan ír, a kedvéért még prózát is fordítok. Rendkívüli ember, professzora az orosz irodalomnak, Szamara városában tanítja. Elsősorban Nabokov prózájára épít, nagy gondolkodónak tartom. Versszövegeiben trubadúr mögöttesek vannak, óriási műveltséganyag, nagyon nehéz fordítani. A másik, aki foglalkoztat, egy Kölnben élő angol költő, Michel Hulse. A sumér mítoszokat az amerikai öbölháborúval keverte, huszonöt oldalát a Parnasszus közölte annak idején. Az is érdekelne, hogy egy mai angol mit ír. Ezenkívül fordítom angolra József Attilát, rímben, ritmusban, az alapverseket, természetesen az Ódát. Az írek szerint grandiózus a fordításban a vers. Gyukics Gábor egész József Attila-kötetet adott ki angolul, de amellett én is szívesen megcsinálnám. A magyar költők közül őt terjeszteném leginkább.