NAPÚT 2008/5., 103–106. oldal
Tartalom
Pfiszterer Angelika
Kulturális körkép
Helmut Heil
Néptánc és identitás
Faragó Tímea
Szivárványban a szín
A német nyelvű színjátszás helyzete Magyarországon
Az idén hatodízben megrendezett ARCUSFEST Magyarországi Nemzetiségi Színházi Találkozó és az azt követő műhely- és szakmai beszélgetések sora újra átgondoltatta velem, mit is értenek ma Magyarországon nemzetiségi színjátszáson, és hogy vajon a német valójában idetartozik-e. A hivatásos német színtársulatok közel kétszáz éven keresztül hatottak a kialakulóban levő magyar színészetre, előképükkel és profizmusukkal, a világszínpadra való nyitottságukkal előlegezték azt. A legkorábbi állandó német nyelvű társulat 1716-ban Sopronban alakult, a magyar színjátszás kezdeteit megelőzve. Az ország legrégibb kő színházai, a soproni, a pozsonyi, az átalakított pesti Rondella, de a budai Várszínház, a nagyszebeni, győri, kassai, temesvári színházak építése is a németek kezdeményezésére indult el. A színházi élet támogatásának súlyát és jelentőségét mutatja, a mai Vörösmarty téren a Deutsches Theater 1812-es ünnepi megnyitásához Beethoven komponált kísérőzenét, s maga az épület az akkori német nyelvterület legnagyobb kő színháza volt. Távol álljon tőlem megkérdőjelezni a többi magyarországi nemzetiség kulturális gazdagító hatását a hazai magyar nyelvű szellemiségre. A magyar–német színházi kölcsönhatásnak és tradíciónak oka nem a nemzeti kisebbség nagy számában keresendő, hanem abban az egyszerű tényben, hogy a magyar kulturális élet a politika okán hosszú ideig hol ausztro-, hol germanofil volt.
A németül tudó közönség mai hivatásos színházai a budapesti Deutsches Theater, valamint a kapuit Szekszárdon megnyitó Deutsche Bühne, így ellátottság tekintetében a hazai németség jobban áll bármelyik másik nemzeti kisebbségnél. A két önálló intézmény közül az első támogatói gondokkal küzd, magas színvonalon, de alkalmanként játszik; a másik az Országos Német és a Tolna Megyei Önkormányzat közös fenntartásában működik, így kulturális jelenléte állandó repertoárral és társulattal folytonosnak mondható. A budapesti azonban jórészt a fővárosban lakó és a turista anyanyelvi németek, valamint a nyelvhez-kultúrához, de nem a nemzetiséghez kötődő, németül tudó értelmiségnek játszik, a szekszárdi jórészt a középiskolás korosztályhoz jut el, gyakran tolmácsgéppel és magyar nyelvű előadásokkal. Színjátszásuk európai művészeti színvonalhoz méri magát, a hagyományt nem újrateremteni, hanem folytatni akarja.
A magyarországi professzionális színházak mellett működik az amatőr színjátszás, melynek terét és közönségét elsősorban a magyarországi német iskolahálózat résztvevői biztosítják. A mai Magyarországon ilyenformán egymás mellett él a nagy hagyományokkal rendelkező, az európai színházi vérkeringésbe kapcsolódó, professzionális német színház és a „nemzetiségi” vagy „kisebbségi” német színjátszás fogalma, mely utóbbi szintén fogalmi homálylátásban szenved. A pályázatok szorgalmazzák a népi hagyományok (pl. a farsangi, guzsalyas, fonó és az egyházi ünnepkörhöz kötődő dramatikus játékok) magas szintű művészi feldolgozását éppúgy, mint a klasszikus és kortárs színházművészet felé egyaránt mutató amatőr társulatok törekvéseit. Egészen más a helyzet tehát a németeknél, mint a bolgár, szlovák, szerb vagy a román nemzetiségi színjátszás esetében, ahol a színielőadásokból világosan kiolvasható a megmaradás vágya, a kisebbségi tudat megélése és vállalása. A hazai németség számaránya viszont a második legnagyobb a nemzetiségek közül, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a hazai kisebbség nyelvei közül a németet beszélik legtöbben azok, akiknek a kisebbséghez semmi közük sincs. Miért kellene tehát csodálkoznunk azon, hogy több ember nagyobb eséllyel jár közös cipőben külön utakon.
Az anyanyelvi, művészi célkitűzésekkel rendelkező, Európára néző professzionális társulatok és egyes, a népi-anyanyelvi gyökerekhez visszatérni kívánó, németül játszó amatőr társulatok kettős indíttatása összekeveredik. Az egyébként nagyon széles és színes palettát képviselő német nyelvű színjátszás berkeiben a feladatok meghatározásának pontatlansága komoly gondokat okoz a közönségnevelés, a kultúratámogatás, a szakemberképzés és -ellátottság területén. A két német nyelvű professzionális színház elemi érdeke a jórészt iskolai korosztályból kikerülő amatőrök támogatása, hiszen a közönségnevelés és -megtartás megélhetőségük és létjogosultságuk forrása. A színen tartást, új produkció létrehozását támogatni kívánó, jó szándékú kultúrmenedzsment sok esetben nem látja át a magyarországi német színházi paletta minden vetületét, egy-egy jól megírt pályázat olyan programokra kap támogatást, melyek nem segítik elő sem a hagyományt folytató, sem a hagyományteremtő célt. Mindkét magyarországi professzionális színház túlnyomórészt külföldről hozza anyanyelvi színészeit, rendezőit, miként ez kétszáz évvel ezelőtt is szokásban volt. Kívánatos lenne, hogy a szakemberprobléma Magyarországról oldódjon meg, de erre egyelőre vajmi kevés a kilátás.
Az Ügyet azonban a fenti gondoktól eltekintve a magyarországi német kisebbség számos közszereplője, színházi embere és szürke eminenciása komolyan gondolja. Az elmúlt két-három évtized magyarországi német színházi életének csúcsteljesítményeit lehetetlen a teljesség igényével felsorolni a jelen keretek között. Szubjektív válogatásként, az időrend be nem tartásával, pusztán az eszembe jutás sorrendjében a professzionális német színjátszás highlightjának tartom Frigyesi András igazgató-rendező Magyarországon bemutatott darabjai közül az Akárkit, Hugo von Hoffmannsthal, Ausztria nemzeti klasszikusának 2006. novemberi moralitás-rendezését. A Dér András rendezőtárs közreműködésével bemutatott Passiót a budaörsi Kőhegyen, szintén 2006-ban, mely hatalmas amatőr tömeget, gyakorlatilag a falu teljes lakosságát megmozgatta, és szívig ható, emlékezetes előadás volt résztvevőnek és nézőnek egyaránt. Lessing Bölcs Náthánját, a főszerepben Mécs Károllyal, mely művészi teljesítményén túl attól is emlékezetes, hogy ez volt a Deutsche Bühne első darabja a Garay téri új épületben 1994 novemberében. A DBU legeslegelső darabját, Arthur Schnitzler Anatolját, még a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Házban, 1984-ben. Az idei ARCUSFEST Nemzetiségi Színháztalálkozó német színházi bemutatóinak „legjobb férfi mellékszereplő”-díjával is koronázott királyát, Yasmina Reza Művészet című darabját. Frigyesi András külföldön rendezett és bemutatott darabjai közül a flensburgi Bánk bánt 2005-ben és az Altenburgban, Gerában színpadra állított Görgey-színművet, a Tükörjátékot 2000-ben. A magyarországi német színjátszás számomra leghitelesebb színészegyéniségei Merán Bálint és Lotz Katalin, előbbi alkalmanként mindkét német színház, utóbbi csak a Deutsche Bühne munkatársa.
A magyarországi nemzetiségi színjátszás másik alázatos mindenese és zászlóvivője Hadzsikosztova Gabriella, akit magyar, német és bolgár darabok közreműködőjeként, rendezőként, színészként és énekesnőként, a Malko Teatro alapítójaként is megélhet a magyarországi közönség. Legemlékezetesebb élményem munkáiból a Merlinben látott Babilon 2005 volt, az ő rendezésében.
A szekszárdi Deutsche Bühne jelenkori, Frank Ildikó igazgató-színésznő nevével fémjelzett munkásságának csúcspontja számomra a 2006/2007-es évadban bemutatott két egyfelvonásos, Eugenio Griffero A kék herceg és Giuseppe Berto Anonimo Veneziano című darabjai voltak. Mindkettő magyarországi, s egyben német nyelvű ősbemutató volt, Elie Malka, az Európai Színházi Unió igazgatójának rendezésében.
A magyarországi német nyelvű amatőr színjátszás kiemelkedő teljesítményei a szubjektív megítélés vitatható, de talán éppen ezért megbocsátható okán a következők: a Deutsche Schule Budapest (azóta már Thomas Mann Gimnázium) előadásában Moličre: A képzelt beteg 2004-ben és Brecht Kaukázusi krétaköre 2005-ben. A Serény utcai Német Nemzetiségi Gimnázium ifjú társulata (önmagukat újabban Kulturális Offenzívaként – K. O. – nevezik meg), 2007-ben egy, a 20-as évek balatonfüredi színházi életét, harcait és szerelmeit felelevenítő előadása, a Csak színház című produkció. Ugyanez a társulat vitte színre 2008-ban Az örökség című darabot: mindkét itt említett művet a K. O. ifjú színésze, Szabó Edit, jelenleg 12. osztályos, ígéretes tehetségű diák írta. Szintén az idén 14. alkalommal megrendezett Német Nemzetiségi Színházi Találkozó (Theatertag) felfedezettje volt a bajai Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja (UBZ) társulatának 2007-es Felhők című bemutatója, valamint 2008-ban a pécsi Valeria Koch Gimnázium előadása, a Terror. Az utóbbi bemutató a rendkívül tehetséges fiatal amatőr színjátszó-rendezőnek, Vörös Fábiánnak, az iskola egykori diákjának munkája.
Üde színfolt a német színházi palettán a külföldi amatőr társulatok magyarországi vendégjátéka: 2004-ben a Studio Gesprochenes Wort mutatta be Budapesten Szavak című produkcióját. A társulat a stuttgarti Színművészeti Főiskola hallgatóiból áll. 2003 óta évente bemutatja aktuális előadását a temesvári Nikolaus Lenau Gimnázium amatőr társulata, a NIL; igazi színházélményt jelentett előadásukban Anouilh Antigonéja, az Árnykörhinta és egy, Csehov-művekből összeállított kollázs a budapesti színpadon. A társulatot Izolde Cobeţ, a temesvári Német Színház színművésze, drámapedagógus vezeti. Az elmúlt években a határokon túli német amatőr társulatokkal fenntartott kapcsolat még szorosabbra fonódott, és a magyarországi közönségnek a resicai Rolf Bossert Gimnázium társulatának előadásában lehetősége volt látni 2006-ban Shakespeare Macbethjét. A partnerkapcsolat viszont is működik: tizedik éve képviseltetik magukat magyarországi német amatőr színtársulatok a környező országok nemzetközi ifjúsági színjátszó-fesztiváljain, Temesváron és Eszéken. 2003-ban volt egy nemzetközi fesztivál Pilisvörösváron is, a részt vevő nyolc amatőr társulat előadása Magyarország, Románia, Horvátország, Németország és Ukrajna német színházi életének színes mozzanatait jelentették a hazai kulturális életben.
A közel negyven év, melyben a kollektív bűnösség stigmájára nyakbehúzással felelt a hazai németek nagy része, közismert és emberileg érthető módon nagy károkat okozott az anyanyelvi színjátszás területén is. Mégis húsz-egynéhány évnyi hagyománnyal rendelkezik a dél-magyarországi régió általános iskolás német színjátszó találkozója Sombereken. A példát követte először a közép-magyarországi régió Pilisvörösváron, aztán a nyugat-magyarországi Ugodon. Tizedik éve működik a német nyelvű általános iskolás színjátszó tábor intézménye Tarjánban, évente 60 résztvevővel, általában 5 iskolából. Az Országos Német Önkormányzat 2005-ös felmérése szerint több mint hetven óvodai, általános iskolai, középiskolás és felsőoktatási amatőr színtársulat működött német nyelven Magyarországon.
A mai Románia németek lakta területein a részleges nyelvvesztés szomorú intermezzója nem következett be; a német iskolák – például a 625 éves Samuel Brukenthal Gimnázium – mellett német színház is folyamatosan működött több városban. A romániai tapasztalatok a magyarországi német nemzetiség számára is követendő példát mutattak: 2002-ben Nagyszebenben életre hívták a LIDS nevű egyesületet, mely a romániai német nyelvű amatőr színjátszást támogatta. 2003-ban a LIDS magyar és német alapító tagjai megteremtették a hazai „leányvállalatot”, a Magyarországi Német Nyelvű Színjátszásért Egyesületet Budapesten. Az egyesület legfontosabb feladata a diaszpórában működő német társulatok szereplőinek összefogása lett. A német nyelvű színjátszás ügyét szerte az országban támogatta számos önkormányzat, egyesület és alapítvány, néhány magánszemély is. A társulatvezetők módszertani képzése ugyan megvalósult az Országos Német Önkormányzat pár napos nemzetközi továbbképzései jóvoltából, de közös projektek ötletének megfakadására ez a pár nap nem elegendő táptalaj. Az egyesület előtt álló külföldi példa azt a modellt erősítette, hogy a német színház és a német iskola együtt gondolkodásából születhet önmagát meghatározni képes kisebbségi színjátszás. Az országos egyesület ezen párbeszéd hiányának orvoslására német nyelvű drámapedagógus-képzést indított útjára 2006-ban, és a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolában talált partnerre törekvéseihez. A képzést jelenleg 22 gyakorló pedagógus-hallgató látogatja és hazai, külföldi drámapedagógusoktól, színészektől, rendezőktől tanul német nyelven módszertant, világlátást. Feltétlen szükség lenne továbbá a drámapedagógus-képzés megtartásával a német iskolákban a tánc és dráma érettségi tantárggyá, illetve tagozattá fejlesztésére, valamint a német nyelvű színészképzés rendszerének kiépítésére is.
A német színházi „valami nagy-nagy tüzet kéne rakni”-gondolat Bicskei Gábor 1983-as szavaiba kapaszkodik: „Míg tehát a hivatásos színházművészetben az irodalom áramlik az élet felé, addig az amatőrök színjátékában megfordítva, az élet közeledik az irodalom felé”. Erre a bázisra alapozva egymásról tudó és tudni akaró, magas szintű német iskolai színjátszás valósulhat meg, mely a professzionális színházaknak értő közönséget, szakmai és művészeti partnert jelenthet. Az amatőr-profi nemzetiségi színjátszás egymást komolyan vevő, magas szintű együttműködése pedig szabaddá tehetné az utat a hazai magyar és német nyelvű színjátszás egyenrangú párbeszédéhez, végső soron ahhoz, hogy a nemzet színháza a nemzetiség színházává is válhasson.