NAPÚT 2008/5., 93–95. oldal
Tartalom
Propszt Eszter
„Hol vagy, Balogh? Gyere ki, megöllek!”
Johann Schuth
A magyarországi németek irodalma és művészete
* Az idézetek magyar fordításai minden esetben az elemzés írójától származnak, az átültetés alapelveként a szöveghű olvasat szolgált.
Helmut Herman Bechtel
A derék kihalás mértéke
Egy intertextuális háromszög a kortárs magyarországi német lírában
1989-ben a Sub rosa című kötetben jelent meg Valeria Koch (1949–1998) szállóigévé vált Ungarndeutsch című kétsorosa: „Ungarndeutsch / ist das Maß / des tüchtigen Aussterbens” (Magyarországi német a derék kihalás mértéke).* A szöveg, amely szétválaszthatatlan egységet alkot a címmel, egyetlen mondatból áll: a magyarországi németséget egyetlen profetikus kijelentéssel „a derék kihalás mértéké”-vel, azaz a megsemmisülés kiszolgáltatott áldozatával azonosítja.
A két névelőt leszámítva a vers öt fogalmi jelentéssel rendelkező morfémából áll: Ungarndeutsch (magyarországi német), ist (van), tüchtig (derék), Maß (mérték), Aussterben (kihalás). Az Ungarndeutsch szóösszetétel XX. századi intézményesülése óta többször alkotta kritika tárgyát, a kellő történelmi ismeretek hiányában ugyanis gyakran félreértésekhez vezet. A fogalom az ország német nyelvű lakosaira vonatkozik, akik nyilvánvalóan egy német kulturális identitással rendelkeznek. A kifejezést manapság gyakran egy keverék népcsoport meghatározásaként értelmezik félre: ezek szerint a magyarországi németek félig magyar, félig német származású egyének lennének. Mások számára a fogalom kevésbé a származás, mint inkább a kettős kulturális kötődés, egy hibásan értelmezett „kettős identitás” kifejeződése. Ez az interpretáció a kisebbséghez kötődő egyes csoportok számára elfogadhatóvá vált, sokaknak viszont éppen ezáltal lett a kifejezés az asszimiláció mindenható szimbólumává, hiszen az így pont az identitás elvesztését tükrözi vissza. Publicisták és értelmiségiek újra és újra rávilágítanak, hogy a szó semmi esetre sem valamifajta német-magyar keverékre utal, hanem egyértelműen a német származással, nyelvvel és kultúrával, ugyanakkor magyar állampolgársággal rendelkező kisebbségi közösség jelölője. A vers címe egy olyan groteszk törésvonalat von be az értelmezésébe, amely aktuális szociokulturális kérdésfelvetésekre irányítja a figyelmet.
Az egyes szám 3. személyű igealak (ist/van) egy jelenbeli állapotra utal, amikor a pusztulás kivédhetetlen folyamata megmerevedik az ítélet mondatában. A „derék kihalás” oximoronjában a „derék” valójában a nemzetiség sztereotipikus jelzője, a szövegben azonban a „kihalás” elé kerül, ezáltal pedig a nemzetiség halálának víziójával kapcsolódik össze. A fogalmaknak ebben a feszültségében a hősi halál képzete is megjelenik, hiszen a megmásíthatatlan sorsot az áldozatok belenyugvással veszik tudomásul. Ebben a folyamatban természetesen nem anyagi megsemmisülésről van szó, hanem egy lassú és csendes asszimilációról, amelynek során a passzivitásba süllyedt szubjektumok már nem tanúsítanak semmiféle ellenállást.
A szöveg az epigrammaköltészet kezdeteihez vezet minket vissza, amikor a műfaj még mágikus sírfeliratként értelmeződött, amely az elhunyttal a szavak hatalmán keresztül szoros szellemi kötődésben áll. A cím ebben az értelemben nem más, mint az elhunyt neve a sírkövön, a költemény egyetlen mondata pedig az alatta elhelyezkedő felirat. A szöveg felülete szófukar töredékességével a kultúra lemorzsolódását szemlélteti, amelynek sorsa a vers univerzumában megpecsételődni látszik. A befogadó egy virtuális temetőben lépked: szeme előtt emlékek és érzelmek manifesztálódnak, amelyek az asszimiláció szociokulturális tényeivel állnak összefüggésben. A halál a sírkövön a pusztulás időtlen pillanatává merevedik, ahogy azt a keresztrefeszítés keresztény szimbóluma is ábrázolja. A nép története egy passióvá változik, a felirat szakrális jelentéssel töltődik fel, minden kimondott szó pedig egy ősi epigramma elemét alkotja. Ebben a metamorfózisban az események egy szent szenvedéstörténetté formálódnak, amelyben sem az e világ, sem pedig a túlvilág nem rendelkezik erős körvonalakkal. Egyedül a kereszt és a felirat léteznek: a pusztulás pillanata a magyarországi németség sírkövére vésve.
Koloman Brenner (1968–) Ungarndeutsch (2001) című költeménye egy intertextuális mezőt nyitott, a felütés által kimondva is Valeria Koch verséhez kapcsolódik: „Die Fränkin meinte bitterbös: tüchtig aussterben” (A frank [nő] dühösen úgy gondolta: derekasan kihalni). Brenner szövege is felidézi a pusztulás vízióit: „Programm läuft wie vorgesehen” (a program a terveknek megfelelően halad), ugyanakkor meg is töri a befejezettség képzetét, lehetőséget teremtve a továbbgondolásra. A „de” kötőszó ebben a viszonyban egyben a genotext világával való szakítás jelölője, a kétsoros zártsága feloldódik a brenneri szövegben, a lírai alany pedig tanúként jelenik meg a versben, aki még valóságként éli meg a kisebbség létezését: „aber paar Momente / wenn mit Freunden / noch deutsches Wort herrscht / und zergeht bittersüß in unserem Mund/ zaubern richtigfarbene Welt hervor / und die Wirbel im Rückgrat sitzen / auf einmal fester” (De néhány pillanat / mikor barátok közt / német szó uralkodik / és édesen szétomlik a szánkban / és a gerinc csigolyái / egyszerre feszesebben ülnek). A megsemmisülés kronotoposza kiterjesztődik, ezek a pillanatok azonban itt az utolsóknak tűnnek, és nem lehet tudni, mikor áll be a klinikai halál állapota.
A költeményben a továbbélés fokmérője is manifesztálódik: míg valahol német szó hangzik, lehet releváns diskurzust folytatni a közösség létezéséről. Ezzel a nyelv a kultúra legfontosabb hordozójaként, a nyelv elvesztése pedig a pusztulás befejeződéseként definiálódik. A genotext tragikus heroizmusát a fenotext ironikus rezignáltsága váltja, a tényeket pedig egyfajta sztoikus beletörődés veszi tudomásul: „lachen wir wenigstens dabei” (legalább nevessünk hozzá). Az epigramma mitizáló vonásai itt nincsenek jelen: a történések nem állnak összefüggésben egy transzcendens narratívával, a programszerűség hangsúlyozásával, illetve egy elegáns utalással sokkal inkább a politikai és a társadalmi tényezők szerepére, azaz a XX. századi tudatos beolvasztásra helyeződik a hangsúly: „Es war gute Arbeit / und jeder kommt / in den ungarischen Himmel” (Jó munka volt, és mindenki a magyar mennyországba kerül).
Angela Korb (1982–) Ungarndeutsche (2003) című triptichonja háromszöggé egészíti ki a megnyitott intertextuális dialógust. A téma, a mitologizálás és egyes versszakok lakonikus stílusa Valeria Koch versét idézi meg, a közösség története azonban a brenneri költeményhez hasonlóan itt sem valamifajta lezárt egység. A költemény rájátszik a megnyitott intertextuális diskurzusban már jelen lévő szenvedéstörténetre, epikus irányba tágítja ki a kérdésfelvetéseket, ugyanakkor itt is az ironikus hangnem határozza meg az események tudomásul vételét. Az itt bemutatott intertextuális háromszög egyrészt kiváló bizonyítéka a magyarországi német irodalmi közélet és hagyományozódás létezésének, ugyanakkor szemlélteti a kisebbség irodalmának azon vonulatát, amely az 1980-as évektől kezdve egyre radikálisabban tematizálja a nemzetiség nyelvi és kulturális fenyegetettségét, az asszimilációnak való kiszolgáltatottságot.