NAPÚT 2008/5., 89–92. oldal
Tartalom
Koloman Brenner
A magyarországi németek nyelve
Helmut Herman Bechtel
A derék kihalás mértéke
1 Balogh, Robert: Schvab evangiliom. Nagymamák orvosságos könyve. Budapest, Kortárs, 2001.
1 A trilógia darabjai az „evangiliom” mellett: Schvab legendariom. Álmoskönyv. Budapest, Kortárs, 2004.; Schvab diariom. Utolsó Schvab. Budapest, Kortárs, 2007.
1 A szöveget megjelenése előtt a szerzőnek a szó szoros értelmében szíves engedélyével említem, hisz úgy adta hozzájárulását, hogy nem látta ezt az írást.
1 Elmer, István: Parasztbarokk. Budapest, Hungavia-Kráter, 1991.
Propszt Eszter
„Hol vagy, Balogh?
Gyere ki, megöllek!”
Avagy mi szükség a magyarországi német irodalomra?
Balogh Robertnek és Elmer Istvánnak szeretettel
„Hol vagy, Balogh? Gyere ki, megöllek!” – ébresztette egyszer egy érzelemmel és némi alkohollal átitatott hang az ifjú magyarországi németek táborában Balogh Robertet, az író vendéget. Mint kiderült, azt sérelmezte a hang tulajdonosa, hogy nagymamájának fényképe rákerült a Schvab evangiliom1 borítójára. A szöveget – kell mondanom? – nem olvasta a panaszos.
A történet nagyszerű kiindulópontja lehetne mindenféle borongásnak, búsulásnak az irodalom helyzete felett, a magyarországi németek helyzete felett (ha van nekik olyan), én mégis azt a kérdést próbálnám vázolni e kapcsán, hogy szükség van-e a magyarországi német irodalomra, vagy valóban érdemes volna (mondjuk, egy következő tanulmányban) módszeresen végiggondolnunk, hogy hogyan öljünk magyarországi német írót. Vagy legalábbis Balogh Robertet.
Az irodalom talán legalapvetőbb funkciója abban áll, hogy azonosulásra hívjon, identitásmodelleket kínáljon olvasóinak, azok identitásprojektjei alapjául szolgáljon. Adódik hát a kérdés, teszi-e ezt a magyarországi német irodalom. Tapasztalataim azt mutatják, csak egyes, főként magyar nyelvű szövegeiben. Tapasztalataim egyrészt többévnyi kutató-elemző munkát jelentenek, melynek eredményeként leírtam, hogy a magyar nyelvű szövegek identitásmintái többségükben működőképesebbek, mint a német nyelvűekéi, jóval differenciáltabb identitásalkotást tesznek ugyanis lehetővé olvasóiknak azáltal, hogy az egyes, belsővé tételre kínált identitáselemeket mind szemantikailag, mind pszichológiailag differenciáltan, komplexen dolgozzák ki, és hogy az egyes identitáselemek közötti strukturális viszonyok komplexen re-konstruálják úgy a szociális valóságot, mint az egyes ember és a közösség pszichikai valóságát. Másrészt a magyarországi német irodalom szövegeinek hallgatókkal való együtt olvasását, feldolgozását jelentik tapasztalataim, azt, hogy a sokszor végletesen leegyszerűsített világ- és történelemmodelleket vázoló, megmerevedett sémákkal dolgozó német nyelvű szövegek nem késztetik a hallgatókat az olvasottak továbbgondolására, az önmagukról való gondolkodásra, önreflexióra. Többrétegű munka tapasztalatait szeretném tehát megosztani az olvasóval, mikor a következőkben abból a szempontból írom le röviden a magyarországi német irodalom néhány szövegét, hogy miképpen válhat az olvasói identitásalkotás forrásává.
Balogh Robert szövegeivel kezdem, ha már – szerzőjükkel együtt – túlélték az idézett érzelemittas támadást, vagyis azt, hogy a fogyasztói kultúra megjelenés- és képközpontú világában a kép kultusza gyakran felülírja az identitás formálódásának egyéb forrásait, adott esetben leválasztva a képet a szövegről, s az identitást a képre redukálva. (Hogy a szerző mit tanult az esetből, nem tudni pontosan, abban a tényben, hogy a schvab trilógia azóta megjelent kötetei is „képesek”, képek és szöveg integrált egységét próbálják megteremteni, mindenesetre felsejlik valamiféle rendíthetetlenség.)
A schvab trilógiában2, már önmagában a címadásban is, erőteljesen megmutatkozik egyfajta értelemteremtő, jelentésadó szándék. Az evangiliom azáltal kölcsönöz a benne elmesélt egyedi életeknek önmagukon túlmutató értelmet és jelentést, hogy horizontális és vertikális transzcendenciát teremt: „horizontális” határátlépéseket jelent, ill. tesz lehetővé az, hogy az egyedit szövegbelső ismétlődések kapcsolják a család, a közösség történetéhez, mely ezen ismétlések által bontakozik ki; „vertikális” határátlépéseket pedig az elbeszélt álmok, víziók jelentenek, ill. tesznek lehetővé. A legendariom alakjai is határjárók, abban pedig, hogy bizonyos értelemben esetleges történeteiket néhány alaptörténetté csiszolja egy elbeszélői szándék, szintén az elveszett transzcendencia újrateremtésének vagy pótlásának vágya mutatkozik meg.
Noha a jelentésteremtés gesztusa igen erőteljes, nem párosul jelentéstartalmak egyetlen lehetséges tartalomként való bemutatásával (mint a magyarországi német irodalom német nyelvű szövegeinél az önigazolás szándékából eredően gyakran). Azt gondolom, a trilógia épp azért lehet bő forrása az olvasói identitás-munkának, mert lehetséges jelentéstartalmak ütköztetésével kollektív identitáselemekhez való személyes viszony kialakítását teszi lehetővé. Az evangiliom re-konstruál konvencionálisnak mondható jelentéstartalmakat és ezekre épülő identitásstruktúrákat, de az átértelmezés számára is hozzáférhetővé teszi ezeket, amennyiben például ugyanazt az identitásképzés számára fontos eseményt a konvenciót képviselő elbeszélő mellett más, a konvenció keretein kívül álló elbeszélőkkel is elbeszélteti. Emellett formai struktúrái által is egyéni viszonyulás kidolgozására készteti olvasóit, hypertextre emlékeztető formája potenciális interaktivitást kommunikál. A legendariom azáltal tesz a magyarországi német identitás radikális megújítására ajánlatot, hogy megnyitja a schvab identitás tilalmas terét, felfed elhárított, elhallgatott traumatikus identitástartalmakat, de – az egyéni viszonyulás szabadságát itt is meghagyva az olvasónak – álmoskönyvben, a felfedettet az álommunka dinamikájának megfelelően el is leplezve teszi ezt. Az olvasóra bízza a döntést, hogy elhatárolja, megvédi saját realitását az olvasottaktól, vagy belevonja az olvasottakat saját realitásába, például úgy, hogy az olvasottak alapján tudatosít magában eredetileg nem tudatos, de a szövegben „felismert” lelki problémákat, feszültségeket, vagy úgy, hogy legalább időlegesen felszabadít olyan lelki energiákat, amelyek ezeket a feszültségeket elnyomni, elfojtani segítettek.
Az eddigiekből is kitűnik, hogy a schvab szövegek e sajátos nyitottsága az ismétlésben is megragadható, abban az alapvető strukturális jegyben, mely, mint már utaltam rá, az identitáselemeknek önmagukon túlmutató jelentést kölcsönöz. A schvab szövegek ismétlési struktúrái abból nyerik relevanciájukat, esztétikai érvényességüket, hogy variációs jellegűek (megint csak szemben sok, sémákba dermedt német nyelvű szöveg redundáns ismétlési struktúráival). Az evangiliom például re-konstruálja a magyarországi német identitásképzés konvencionális ismétlési struktúráit, és megállapítja, hogy azokban a hagyomány egyes elemei „elkoptak”, azaz szemantikailag elhasználódtak, elveszítették jelstátusukat. A szöveg újító, mégis hagyományhű ismétlési struktúrákban – saját ismétlési struktúráiba archaikus imák, ráolvasások ismétlési struktúráit beemelve, ill. saját ismétlési struktúráit archaikus imák, ráolvasások ismétlési struktúráira leképezve –, újra jelként teszi hozzáférhetővé ezeket az elemeket, a hagyomány egyéni átértékelésének, átszervezésének, újraírásának lehetőségét, sőt szükségességét hangsúlyozva. Izgalmas többletjelentést nyer ismétlési struktúráiból a szintén schvab tematikájú, de nem a trilógia részét képező (és nyomtatásban még meg nem jelent) egyfelvonásos, a Távol a szemtől, távol a szívtől3, mely önmeghatározása szerint „érzelmek, sorsvariációk” bemutatása. Az alaphelyzet számos német nyelvű szövegből is ismerős lehet, sok-sok év után visszalátogat a kitelepített, felkeresi régi házukat, találkozik régi szerelmével, már épp el is nyomnánk egy ásítást, hogy ááhhh, mindjárt felismerik egymást, és jön az összeborulás, mikor hirtelen újrakezdődik, ill. megismétlődik a jelenet, és valóban jön az összeborulás, de aztán megint újrakezdődik a jelenet, és megint újra, miközben az ismétlés a fordított egyenértékűség alakját ölti: a hazalátogató, az asszony és közben megjelenő férje minden újrakezdéskor más szerepet vesz fel a konfliktusstruktúrában, az üldözöttből üldöző lesz és az üldözőből üldözött, a bűnösből áldozat és az ártatlanból bűnös, a cserbenhagyottból cserbenhagyó és így tovább. A német nyelvű szövegek többségének egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen szereposztásaival szemben itt tehát a szerepek teljes elbizonytalanodása tapasztalható meg, ami megint csak reflexióra készteti az olvasót, ill. a nézőt.
Úgy tartjuk, minden irodalmi mű győzelem az idő és a halandóság felett, én mégis úgy hiszem, a schvab szövegek győzelmei jelentősebb győzelmek, mint sok német nyelvű szövegéi, melyek a magyarországi német kultúra mulandóságát látva kétségbeesett igyekezettel írják merev sablonokba, stabil, de nagyban reduktív reprezentációkká ennek a kultúrának a tartalmait. Jelentősebbek, akár szándékuk ellenére is, a trilógia utolsó darabjának, a diariomnak minden keserűsége, rezignáltsága ellenére is.
Úgy tűnhet, s így írás közben lassan magamnak is úgy tűnik, mintha meg akarnám védeni a szerzőt potenciális gyilkosaival szemben. Valójában faramuci dolog ez, hiszen a szerző halála, nem a szó barthes-i értelmében, hanem a fent pedzett gyilkosság által, jót tehetne könyvei eladási példányszámának, sőt, a magyarországi német irodalom olvasottságának, nekem esetlegesen felkéréseket jelenthetne az életmű összefoglalására… Mindenképpen végig kell ezt még gondolni. De előbb feltétlenül szólnom kell Elmer István szövegeiről, mégpedig azért, mert azok arról tudnak a magyarországi német irodalomban egyedülállóan sokat, hogy mit tehet velünk családunk, őseink történetének olvasása, hallgatása, megismerése. (Szerzőinket hallgatóim is megvédik esetleges támadásokkal szemben, ha én – a fentiekből kifolyólag – bármilyen slamasztikába keverednék, hiszen nagyon szeretik őket.)
Parasztbarokk4 című regénye mind tartalmi, mind formai struktúrái által reflektálja a magyarországi német identitás kialakulásának pszichológiai folyamatát: a kulturális mintákat, melyeket a regény internalizálásra kínál az olvasónak, nagy alapossággal szerkesztett történetek, ill. történettöredékek dolgozzák ki, emellett a regény bemutatja azt a pszichológiai folyamatot is, melyben az egyén ezeket a mintákat „leképezi”. Főszereplőjére, az elszántan identitás-absztinens, szerethetően flegma Bischof Aladárra édesapja hamvainak újratemetése mint egy történet „hullik rá”, mely, noha először nem tud vele mit kezdeni, arra készteti, hogy újrastrukturálja önmagáról való tudását. Míg a faluban, ahol ősei éltek, és ahol apját újratemetik, bejárja a plébániát, melyet ősei építtettek, képzeletben végigéli családja történetét, családi történeteket elevenít fel, pontosabban konfabulál, s miközben úgymond kidolgozza viszonyát a családi történetekhez, saját szociális identitását is kidolgozza. Fabulációjában saját élettörténetének és ősei élettörténeteinek epizódjai egybevegyülnek, keverednek egymással, ill. az epizódok között (szemantikai ismétlődések révén) egyfajta dialógus alakul ki, melyben Aladár személyiségének értelmezése, megalkotása folyik: a maga alkotta történetek befogadása mondhatni narratív identifikációs játék, elbeszélt énje a(z imaginált) „fontos másik”-akkal való kapcsolatban, azonosulásban alakul, az ő értékrendjükből, viselkedési normáikból, gondolataikból merít, azokból építkezik, azokra reflektál. A játék tagadja értelemtulajdonítások végérvényességét, s a konvenciókkal stabilizált reprezentációk mögött nem konvencionális, privát értelmet keres, az értelem- és az identitásalkotásban a megélt személyesség meghatározó voltát hirdeti. Bischof Aladár az elbeszélésben tehát céltudatos erőfeszítéssel, értelmező-feldolgozó munkával veszi birtokba és építi be én-rendszerébe élete eseményeit, önmagára vonatkozó tudását. A narratív identifikációs játékban erodálódik addigi én-rendszere, s bár erről az erózióról csak erodált narratív struktúrákban tud tőle egy ideje különváltan élő feleségének beszámolni – mint ahogy arról is, hogy úgy döntött, megveszi a plébániát családja és elképzelt gyermekei számára –, a narratíva elnyeri felesége támogatását, az asszony elfogadja a „szép parasztbarokk” épületet mint jövő-narratívát. Ezáltal azt is megmutatja a mű, hogy az identitás-narratívumok folyamatos szerkesztésének mindenkori célja és úgymond legfőbb értelme a narratíva egy szeretet-kapcsolatban való elfogadottsága, támogatottsága. Azt gondolom, szükséges volna, hogy ezt a magyarországi német irodalom sok más szövege is tudja.