NAPÚT 2008/5., 74–75. oldal
Tartalom
Matzon Ákos
festményei
Eugen Christ
A természet művészete
Elkötelezettség és oktatás
Síkot a tér templomává
Matzon Ákos művészetéről
A „konstruktív” lét – van ilyen? – nyilván konstruktív gondolatokat von maga után, mintha a rend és fegyelem, a vonalháló rendezettsége s az aránylag zárt körben mozgó motívumvilág képes volna (képes is!) valaminő, a művésztől elvárható teljességet közvetíteni. Teljességet, amely híven a katedrálisok oszlopaihoz – Matzon Ákos eredeti foglalkozása szerint építőművész – bizonyos pilléreken nyugszik. Ennek az égi és földi terheket egyként viselő – és művészetként működő – tartószerkezetnek megvannak a jól fölismerhető elemei: az elme villanásait kordában tartó szikár gondolatiság, s ezen belül az életminőség olyan harmóniája, amelyből az organikus élmény csak látszólag van kizárva.
Matzon térbeli élményt sugalló – s reliefjeiben azt meg is valósító – vonalainak, test-ábráinak mértanon túli emelkedettsége tehát sosem statikus, a befagyott tenger illúzióját keltő hűvös végtelenség, hanem forró példatár. Ennek a szépségében mindig forrponton tartott nyugodtságnak természetesen a zenei hangzásvilágon és építkezésen kívül a szakrálissal is van bizonyos kapcsolata, s nem kevésbé van a fizikai törvényeken alapuló visszatükröződésekkel, hullámmozgásokkal és a geometria elvont tereit csaknem plasztikai redőkké emelő érzelmi-érzéki terrénumokkal is.
A fény fontos szereplője eme meditatív színházi mértannak, ahol a megrendszabályozott bábukból csak azért nem folyik vér, mert ez a legegzaktabb szerkezeti fegyelmet is átjáró áram inkább valódi káprázatként mozgatja a mondriani színtéglákat, illetve (a legújabb művekben) a rétegzett képfelületet a tört napfény-fehérek és az éjsötétig feketülő kékek monokróm színvilágához közelíti. Minthogy a körzős-vonalzós, a véletlenszerű vonalnak még az írmagját is száműző kitekintés semmit nem bíz a véletlenre, Matzonnál a tárgyiasított vonal nem csupán rögzített világmodell, hanem az egyensúly-drámák által alkotott szemérmes én-kép is.
A személyiséget a legjobb köntösében mutató, egyszerre gondolatilag letisztult és bizonyos „történelmi elmozdulások” révén némelykor fölhevült magatartásba (organikus létének mindenik sarkkövét az erkölcs adja) a bibliai jelképtár igazságtartalmai éppúgy belejátszanak, mint műveltségélményének és szociális érzékenységének megnyugtató, illetve fölkavaró mozzanatai. Ezektől kapott karaktert, még a Kassák Lajos-i konstruktivizmustól is észrevehetően jól elütő arcot életműve.
Az oeuvre hozzánk közel eső szakaszaiban a filozófiailag jól átgondolt látványvilág motívumban és színben egyként jelentős tömörítésének számtalan változata van. A Támasz (2007) című akril-vászon éppúgy bibliai szimbólumvilágával hat – az önmagában is támasztékul szolgáló, fókuszba állított latin vagy Krisztus-keresztet egy foltosan megfestett derékszög (ajtó- vagy kapu-részlet) tartja –, mint az előbbinél bonyolultabb szerkezetű, ám stilizált formájában is döbbenetes relief, a Corpus (2002). Amaz fehér síkba ültetett bizonyosság, emez, „konstruktív” ács- és héjszerkezeténél fogva, meg redukált színeivel a golgotai út fájdalom-tüköre.
Nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy az Égi híd I. és Égi híd II. című festménybe (mindkettő – 2005–2007) belelássuk egy jövőváró motívum, az itt is és ott is a színtömbök sorozatát – persze más-másképpen – áttörő dsidai sárga („Üdvözlégy Titkos Eljövő!”) hangsúlyos jelenlétét. Ezekben a konstruktív, a koszorú-formát kiegyenesítő szivárványokban épp az eszköztelenség diadala az érdekes. Ahogyan a színes négyzetek, téglalapok, rombuszok – fölfejlődésük szerinti – lineáris, ám horizontálisan és vertikálisan is kilengő menetének diszharmóniájába nyugalmat hoznak a kék lécek (a keret- vagy kontúrszerű, avagy épp haránt fekvésű megjelenés nem más, mint illúziót erősítő fogás), abban bizonyosság van. A rendben rendíthetetlenül bízó erő. A témájuk révén összefüggő vásznak esetében aligha véletlen a sorozatjelleg; a nagy hatású, absztrakt voltánál fogva egyetemes látványigazságokat hordozó képegyüttes egyik darabja a németországi kiállítás (Ulm, 2006) meghívóján szerepelt, míg legfrissebb testvére éppen a Római Magyar Akadémián van kiállítva.
Az ugyancsak több darabból álló – s alighanem ezután is folytatódó – Forgató – Véletlen gondolatok (2007) című sorozat (akril, karton) – ellentétben a hangzatos alcímével – szintén azáltal él, hogy a „csillagforgó”-jelleg esetlegességét kizárva a művész mondriani fegyelmezettséggel rakja a kék, zöld, sárga, szürke, angol vörös négyzeteket, téglalapokat a meglelt rácsszerkezet szerinti diszharmonikus osztás révén egymás alá, fölé, mellé. Egyszer a foltosan kékes szürke háttér adja a csaknem monokróm narancs-, sziéna- és fehér színű mértani idomok lebegésének az illúzióját, másszor a szárnyak ívét megszakított és teljes körkörös vonallal megidéző, sokszor részekre bontott rajzháló. Ha a zenei fogantatású Vörös fuga (2002) a plasztikailag hullámzó festett „akkordok” és a figyelmeztetőként ugyancsak ildomos, síkba égetett kék-fekete „L”-lel lep meg, a négyzetrácsok találkozásának pontjára ritmusosan és aritmiával kis fehér, sötétszürke „gombokat” telepítő Malom I. és Malom II. (mindkettő 2002–2007) szigorúan szabályozott játékosságával.
Jóllehet Matzon Ákos képteremtő geometriájába, melyet jobbára az Isten szeme vigyáz, némi humoros mozzanat is belefér – a Gondolatok a (telefon)könyvtárban (2002) című papír-akril relief az elválasztott és egymáshoz kapcsolódó függélyes tárnáival határozottan Vörösmarty-parafrázis –, foltra foltot emelő „városalaprajzai” (Pre-post sorozat) és 2004-től épített, 90×90-es lapokból álló Net-sorozatának szebbnél szebb darabjai (némelyikük a rácsszerkezetből kivillanó, saját árnyékuktól fényes motívumok, amorf „zsanérok” révén egyenesen gyönyörű) komoly igénnyel készült létmagyarázatok. Városban tükröződő tenger, tengerben tükröződő város? Talán nincs is a képeknek megfejtésük, csupán sejtelmük van. A szem érzékiségében föloldódó filozófiai-gondolati tárgyak akarva-akaratlan kialakítják a maguk szabadság-rendjét, s a variáció bármekkora mezejére is lépnek – lásd a 2008-as Fraktál (vászon, akril, relief) szürke alapon lévő haloványfehér rácsszerkezetében a nagyságuk szerint különböző, de a síkot a tér templomává emelő sárga négyzeteket –, hűvös tárgyiasságukban ott lüktet az emberlét öröme és terhe: megvilágosodó világosságunk és a vesztébe rohanó világ iránti féltésünk szenvedelme.
Szakolczay Lajos