NAPÚT 2008/5., 73. oldal
Tartalom
Claus Klotz
Szilánkok • Ómama dala • Az ágacska
Dechandt Antal
művei
Szakolczay Lajos
Síkot a tér templomává
A természet művészete
Dechandt Antal (1959) művészete leginkább abban a jobbára etikai kérdésben rejlik, hogy mit és mennyit változtathat a művész a természeten. Ezekre a kérdésekre munkáinak megtekintésekor kapjuk meg a választ. A művész annak eredeti, organikus létmódjában, egészen az apró részletekig veszi át azt, amit a természet kínál. A szabad és művészi ihlető erő nevében nem avatkozik be alapjaiba, nem teszi tönkre azt. Ezért lehet részese, résztvevője maga a természet is az alkotás folyamatának.
A szobrászművész művészete éppen abban áll, hogy felismeri az esztétikai „értéket” és annak lehetőségeit, és ezen felismeréseinek alapján formálja tovább. Ilyen módon hoz Dechandt felaprított fatörzseket, kérgeket, fadarabokat, sarjakat, ágakat különböző viszonyba egymással, és a természetes esztétikum költőiségével ruházza fel őket.
Kiszárított vagy „égetett” nádat, fadarabokat, továbbá egész fafelületeket rendez csendéletként a térbe, szubjektíven, szabadon, de a létrejövő alkotások sosem hatnak élettelennek vagy kierőszakoltnak. A titok a kinyilatkoztatás magától értetődő voltában, abban a figyelemben és odafigyelésben rejlik, amellyel Dechandt Antal pontosan és kompromisszumok nélkül követi alkotói tevékenységében az anyag eredendő, organikus, belső logikáját.
A belső kényszerekből adódó, pontosan definiált rend és rendezettség ezért áll oly távol a művésztől és intenciójától. Ennek megfelelően őt egyetlen geometriai alakzat sem tudja végleg magához kötni, fellelkesíteni. Természetes kifejezésmódjában ezek nem válnak fontossá, sőt, épphogy nem alkalmasak eme kifejezésmód eléréséhez, tökéletes megvalósításához.
Nem a paradoxon, hanem egy „polarizáló beállítódás” az, amellyel a művész a térnek személyes kifejezést kölcsönöz. A simára csiszolt gömbsüvegek használatával alig félreérthetőn idézi a csírázás szimbolikáját, vagy egymásba fonódó fák, fakoronák, illetőleg különféle növekmények, göcsörtök kiindulási pontjaként, talapzataként alkalmazza őket. Újra és újra találkozunk tál, csésze formájú részletekkel, melyek félgömbökként zeppelinszerű, elliptikus konstrukciókban találnak egymásra, vagy gyökerekhez hasonlóan, sűrű faszövetként vannak összefogva.
Az organikus, a vegetatív-erotikus vagy az anatómiai megfogalmazás mentén készített plasztikái, melyeket natúr fából vagy terrakotta festékkel bevonva alkot meg, ezzel újabb művészi csábítást árulnak el: a festészetben implicit benne foglalt, színek iránt elkötelezett szerelméét. És festőként is hű marad önmagához. Képeit alapvetően fakérgekre készíti, és a kivitelezés arra az elementáris vibrálásra épül, amely még semmi sem igazán, de ki akar teljesülni: a természet alapvetően egymásba csavarodó, fonódó, meg nem szakadó, örökké megújuló formáló erejére.
Eugen Christ
Részlet a „BARTL, MATZON, DECHANDT Három, Európa-szerte jelentős magyarországi német alkotó” című kiállítás megnyitó beszédéből. Brüsszel, 2007. január 30.