NAPÚT 2008/5., 61–62. oldal
Tartalom
Ludwig Fischer
Préda
Stefan Valentin
Jelentés • Önéletrajz • Háromszor szent
Franz Sziebert
A völgy, ahonnan eltűntek
a rétek és a vízimalmok
Az elmúlt hatvan évben szinte a felismerhetetlenségig megváltozott vidékünk látképe. Falvaink szinte kivétel nélkül völgyekben fekszenek. Vajon mi lehetett az oka, hogy a letelepedésükkor őseink elsősorban völgyeket választottak lakóhelyül? Talán csak a jeges téli viharok elől kerestek védelmet, vagy más okok is voltak? Valószínűleg nagyban hozzájárult a völgybeli települések létrejöttéhez a víz is, ami központi szerepet játszott az emberek életében.
A falunkban egyesülnek Nimmesch, Sier, valamint Seweng vizei, és a falu végén a schombergi dűlő egy patakja is beletorkollik a Csele-patakba. Tavasszal, a hirtelen hóolvadás után, gyakran az egész völgyet ellepte a víz. Emiatt falunk két-három napra kettészakadt, és az iskolások legnagyobb örömére ilyenkor nem volt tanítás. Néhány vakmerőbb legény egy fateknőben megpróbált átevickélni a túlsó partra. A próbálkozást nem mindig koronázta siker, és az ilyen kényszerű fürdőzéseket mindig a nézősereg gúnyos nevetése kísérte, hiszen a víz nem volt olyan mély, hogy bárkinek az élete forgott volna kockán. Az áradás után hihetetlen rövid idő alatt zöldbe borult a mező. A patak szélvédett partján megjelentek a violák, és tudtuk azt is, hogy a sóskát hol találjuk. Hiszen az iskolaépület is a Csele-patak partján állt. A szünetekben a réten játszottunk. Milyen jó is volt mezítláb szaladgálni a selymes füvön! Gyakran szedtünk mezei virágokat is, és bevittük a tanterembe. Néha titokban békát is elrejtettünk egy osztálytársunk zsebében, aki aztán behozta magával a terembe. És minthogy a béka ottlétére kiszabadulása után fény derült, a tettesek kilétét viszont nem sikerült felfedni, mindannyiunknak le kellett írnia százszor: „A szünetben minden tanuló rendesen viselkedik.” Rengeteg forrás táplálta a patakot. Igazi felüdülés volt a kis forrás csobogó, kristálytiszta vizéből kortyolni egyet.
Mivel a rét teljesen körülölelte falunkat, szinte minden ott lakó állattenyésztéssel foglalkozott. Még a legtöbb napszámosnak is volt egy saját tehene az istállóban. Azt szokták mondani: „A tehened a mindennapi kenyered.” Régóta szokás volt, hogy a második kaszálás után minden falusi kihajthatta az állatait a rétre. Így augusztus elején mindenki a kaszálón legeltette az állatokat. A patak partjára fűzfákat ültettek, és telente kosarakat és más egyéb háztartási kellékeket fontak a fűzfavesszőkből. Mivel a patak mentén mindenfelé cserjék és fák álltak, ezért a madarak, az ökörszemtől a gólyáig, mind remek helyet találtak itt maguknak. A fácánkakasok, három-négy fácántyúkkal is a nyomukban, peckesen vonultak a bokrok között táplálékot keresve, és gyakran láttuk őket nagy zajt csapva felröppenni, akár néhány száz méter magasba is. A pacsirták és a fülemülék egymással versengve daloltak. A kakukk is hangosan kiáltotta a nevét, ha sikerült neki leraknia a tojását egy idegen fészekbe. A malompatak vizén büszkén úszkáltak a vadkacsák a kiskacsáikkal. Igen, a bokrok és fák a patakparton rengeteg madárfajnak biztosítottak otthont: igazi madárparadicsom volt ez.
A Csele-patak a forrásától a Dunába ömléséig 21 vízimalmot működtetett. Az épületek közelében magas, karcsú jegenyék csoportosultak. A malomhoz vezető utat sok helyen szegélyezték lucfenyősorok. A háztetőkön számtalan galamb ült, az udvarokon rengeteg kacsát lehetett látni. A természet maga gondoskodott róluk, mert kora tavasztól késő őszig nem kellett etetni a szárnyasokat.
A vízimalmok lisztje kiváló minőségű volt. Minden molnár a legjobbat akarta nyújtani a vevőinek. Néhány molnárfeleség például különleges virágokat ültetett a kertbe, amiből a vásárlók is kaptak egy-egy csokorral. A molnár pedig gyakran hozott fel a pincéből egy üveg bort, és koccintott egyet a kuncsafttal. Mi, gyerekek, leginkább azoknál a molnároknál szerettük becserélni a lisztet, ahol a gyümölcsösben pávák sétálgattak, és színpompás pávatollat és gyümölcsöt kaptunk ajándékba. A legtöbb molnár a szegényebb embereknek aratás előtt előlegbe adott egy kis lisztet, amiért aztán aratás után búzát vittek neki cserébe, vagy az eliszaposodott patakmeder kitisztításával egyenlítették ki adósságukat. Bizony, a vevőkkel udvariasan kellett bánni és mindenféle praktikákkal odacsalogatni őket.
Szinte minden molnár jómódban élt. Az istállóikban a falu legjobb és legszebb tehenei álltak. Szabadságuk viszont soha nem volt. A víz minden áldott nap, vasár- és ünnepnapokon is éjjel-nappal forgatta a malomkereket. A családnak mindig szolgálatban kellett lennie. Egy a temetőnkben található sírkő is bizonyítja, hogy a molnár korábban a falu köztiszteletben álló embere volt. Alig találni amúgy olyan sírkövet, amin rajta lenne az elhunyt foglalkozása. A temetőnkben van egy régi sírkő egy malomkerékkel és a következő felirattal:
Itt nyugszik
Michael Mans
Getschingeni molnár
Meghalt 1808-ban, élt 64 évet
Korábban rendszerint a legidősebb fiú örökölte a malmot, aki kitanulta az apa mesterségét. Ha véletlenül csak lányok voltak a családban, akkor az volt a szokás, hogy az egyik vagy a másik lány hozzáment egy dolgos, megbízható molnárinashoz. Csak nagy ritkán fordult elő, hogy eladtak vagy bérbe adtak egy malmot.
A tavasz megérkezett. Visszatértek gólyáink a faluba. Mivel nincsenek már jegenyék a patak partján, ezért a templomtéri villanyoszlopra rakják a fészküket. A vízimalmokat szétszedték és lerombolták. Itt-ott még ma is áll egy lepusztult rom a virágzó múlt tanújaként. A fákat kivágták, az egykor oly gazdag madárvilágnak mára nyoma sincs. A források, melyekből régen kristálytiszta víz zubogott, mára eliszaposodtak, kiszáradtak. A zöld mezőkből szinte semmi sem maradt. Igen, a völgyünkből mind odalettek a rétek és a vízimalmok. Az egykori táj, amit otthonunknak hívtunk, már nincs többé.
Müller Réka fordítása