NAPÚT 2008/5., 55–60. oldal
Tartalom
János Szabó
Agyonverni egy kutyát gonosz dolog • A stoppos • Hamburg kontra Somberek
Franz Sziebert
A völgy, ahonnan eltűntek a rétek és a vízimalmok
Ludwig Fischer
Préda
1.
Az iskola padlóján ülő férfiak engedélyeztek maguknak egy szusszanásnyi szünetet. Egy nagy kukoricahalmon ültek, az utcáról monoton zajok szűrődtek fel hozzájuk és egy-egy mocskos szerb káromkodás.
– Síri csend van az udvaron – szólalt meg Rudi egy idő után. Az udvarra néző kis nyílás mellett állt, és arcát a nap felé fordította. Fiatal arcán apró bajusz, szemében elégedettség.
– A nap legszebb ajándéka!
– No, kérem szépen, elég volt a pihenésből, folytassuk csak a kukoricamorzsolást.
– Csak ne vigye túlzásba! – tiltakozott egy apró termetű férfi. Vörös hajú, szürke öltönyös.
– De kérem szépen – szólalt meg újra a rekedtes hang –, ezek az emberek ránk bízták ezt a munkát.
– Ön Mutschler úr, ha nem tévedek.
– Igen, kérem, Hannes Mutschler vagyok.
– Szép, engem meg Hänslernek hívnak, és nagybirtokos vagyok.
– Csak volt – mosolyodott el Rudi.
– Akkor hívhatom Hänsler úrnak is, ha úgy tetszik. Mi, Mutschlerek, kérem szépen, mindig tudtuk, mi illik. És az emberek alatt meg azokat a partizánokat értettem, akik idehoztak minket az iskolába. És tényleg megbíztak bennünk.
Hänsler úr felállt, leporolta a szürke öltönyét, és odalépett Mutschlerhez.
– Ön valóban tisztességes ember, Mutschler úr.
Mutschler is felemelkedett. Kidülledő szemek, széles arc, esetlen mosoly.
– Kérem szépen, Hänsler úr, ezt a dolgot a tisztességgel igazán szépen tetszett mondani. – Megtörölte kék kötényében a kezét. – Ön biztosan megért engem, Hänsler úr, ezek az emberek idehoztak minket erre a nyugalmas helyre, és azt gondolták, megbízhatnak bennünk. Egy sváb parasztember pedig mindig is tudta, hogy mi az a tisztesség.
– Csak ezek a legények nem.
– Kérem szépen.
Rudi megfordult:
– Ne olyan hangosan!
Hänsler visszaült a kukoricahalomra.
– Berghof jómódú falu volt.
– Ismerős ön errefelé? – kérdezte Rudi elgondolkodva.
– Igen.
A férfi feje kicsi volt, fülei nagyok, szemei vizenyősek.
– Michelberger vagyok a szomszéd faluból.
– Messze van a magyar határ? – kérdezte Rudi egy kis idő múlva.
– Nincs épp messze, talán két kilométer lehet. Arra, a szőlőhegy mögött.
– Szóval a hegy mögött.
– Igen.
Az utcáról újra zajok és kiáltozás hallatszott.
– Mint a marhákat, úgy terelik az embereket odakinn.
– Mi meg, akár a kutyák, csak lessük a parancsaikat, és vakon teljesítjük őket, mintha birkák lennénk. Micsoda egy rohadt birkanyáj!
Rudi újra lenézett az udvarra. Barna szemében harag és düh égett. Hänsler odalépett hozzá.
– Nem szabad így beszélni, fiatalember, különösen, ha valaki olyan fiatal még, mint maga.
– Fiatal, fiatal, mi köze ennek a fiatalsághoz? Én frontkatona voltam, méghozzá három évig. A keleti fronton.
– Kérem szépen, Rudi! Hiszen Hänsler úr nem úgy értette.
– Mint a marhákat a vágóhídra, úgy hajtanak ezreket a gakowói haláltáborba. Mert velünk bármit meg lehet csinálni.
– Tudja, fiatalember…
– Rudinak szólítson, ha megkérhetem!
– Köszönöm! Tudja, én Párizsban tanultam az egyetemen. A filozófia doktora vagyok.
– Tehát maga orvos?
– Nem, Michelberger. Nem vagyok orvos. A családi birtokot kellett gondoznom. Kilencszáz hold a Drau mentén.
Rudi lenézett az iskolaudvarra.
– Már rég el kellett volna menekülnie, Hänsler úr!
– És itt hagyni mindent, ahogy van? Kell hogy legyen még kiút.
– Hänsler úrnak igaza van. Csak nem fogunk mindent ezeknek a vadaknak hátrahagyni?
– Mennyi földje volt, Michelberger?
– Nem sok, de az legalább az enyém volt. Három hold. És ha úgy adódott, borbélyként is dolgoztam.
– Minden borbély ilyen keszeg?
– Ha ezek a fickók megneszelik, hogy maga, Hänsler úr, nagybirtokos volt, és ráadásul a filozófia doktora, akkor az ég legyen irgalmas önhöz.
– A szemüvegemet már széttaposta az egyik.
– Szerencséje volt, hogy a szemüvegével beérte.
– Kérem szépen, ha a partizánjaink visszajönnek, itt vérfürdő lesz.
– Odébb van az még.
– Ezzel meg mit akart, Michelberger?
– A közelben van egy pálinkaégető – suttogta Michelberger fontoskodva.
– Akkor bizonyosan mind ott ülnek.
– A berghofi parasztok nagyon jómódúak voltak. Szép falu, nagy parasztházakkal. Öröm volt nézni, amikor a berghofiak menete megjelent a zarándokhelyen. Az a szép, színes népviselet, meg az a berghofi rezesbanda!
– És mi maradt ebből az életből? Mindent széthordtak, tönkretettek, elpusztítottak. Már csak az imakönyveink maradtak nekünk. Német imakönyvek, az anyáink és nagyanyáink imakönyvei.
– Ki kell várnunk.
– És mégis mire várjunk, mondja?
– A türelem rózsát terem.
– Kérem szépen, mi vissza fogjuk szerezni, ami nekünk jár.
– Visszaszerezni?
– Ahogy mondom.
– Tehát itt mindannyian azt gondolják, hogy visszaszolgáltatják a házainkat és a földjeinket? Komolyan ezt képzelik? Még maga is, Hänsler úr?
– Nincs más választásunk.
– Emberek! Hát nincs arról fogalmuk, hogy micsoda rémtetteket vittek ezek végbe a Bácskában? Sváb lányokat és fiatalasszonyokat gyűjtöttek be az undorító orgiáikhoz, letépték róluk a ruhát, megerőszakolták őket, aztán meg halomra ölték szerencsétleneket. A vadállatok.
– Nem igaz!
– De igen, ha mondom!
– Ez lehetetlen!
– És senki sem mondta nekik, hogy hagyjanak békét nekünk. Prédának dobtak oda minket ezeknek a bűnözőknek.
– Komolyan mondod, Rudi?
Mutschler hangja érdesen csengett, mint a kutyaugatás. A nyíláshoz ment. Némán állt, azután megint hallották a rekedt hangját:
– Hänsler úr, hiszen maga doktor, tényleg ilyen rosszul áll a szénánk?
– Attól tartok, valóban.
Rudi lenézett az udvarra:
– A menekülés az egyetlen lehetőségünk, hogy kikerüljünk ebből a pokolból. Ha a magyar határnál is megerősítik az őrizetet, akkor teljesen ki vagyunk szolgáltatva nekik. A dombok mögött két kilométerre már ott húzódik a határ.
– Talán közelebb is. Talán – szólalt meg Michelberger félhangosan.
Az utcáról újra hangfoszlányok hallatszottak, kétségbeesett kiáltások, szerb káromkodások.
– Minden rendben lesz.
– Azt gondolja, Hänsler úr?
– Az ember nem mehet csak úgy ide-oda. Ki kell várni a megfelelő időt.
– Közben meg bezárul a határ – jegyezte meg Rudi lemondóan.
2.
A napsugarak már elérték a kukoricahalmot. A kukoricaszemek sárgán világítottak az iskola sötét padlóján.
– Ha megjönnek az urak, láthatják, hogy dolgoztunk.
– Amíg ők a pálinkájukat iszogatták.
– Maga mindenre gondol, Mutschler.
– Úgy véli, Hänsler úr?
– A munkásnadrág, a régi kalap, a kék kötény.
– Hiszen tudhatja azt az ember, hogy nem nászútra hívtak ide minket. Különben meg sok bosszúságot fog még okozni magának az öltönye. Bántja a szemüket, ha valami nemesebb dolog kerül eléjük.
Rudi odaugrott a nyíláshoz:
– Csend, maradjatok csendben!
Michelberger remegő hangon kérdezte:
– Baj van?
– Csendet, partizánok, öten.
– Öten?
– Csend!
A röhögésük, ordítozásuk, kurjongatásaik felhallatszottak hozzájuk. Az egyikük rázendített egy partizándalra.
– Van náluk fegyver?
– Igen, géppisztolyok.
– Az ördög vigye el, mit akarhatnak?
– Figyeljetek csak, mindjárt megtudjuk!
Mindannyian odagyűltek a nyílás köré.
– Nem is sejtik, hogy figyelik őket.
– Ezek biztosan nem.
– Jól eláztak.
– El bizony.
– Hallotta ezt, Hänsler úr? Kérem szépen, ezek a rohadt disznók lányokat akarnak megerőszakolni a táborból.
– Édes Istenem!
– Nézzétek, nézzétek!
A partizánok örömükben úgy ugráltak körbe-körbe az udvaron, mint az izgatott kecskebakok. A géppisztolyokat és a kézigránátokat letették a szederfa alá, majd melléjük a zubbonyaikat, sapkáikat és nadrágjaikat. Egyikük már anyaszült meztelen volt.
– Gledajte, ovamo gledajte! (Ide, nézzetek csak ide!)
– Kérem szépen, én ezt a pucért a két kezemmel fojtom meg!
Mutschler kinyújtotta hatalmas, durva kezeit:
– Egy roppantás, és az a fickó nem ugrál többet!
– Egyértelmű, hogy mi készül itt – szólalt meg Rudi csendesen.
– Kérem szépen, a pucér az enyém.
– Segítsenek nekünk, Hänsler úr és Michelberger! Meg kell próbálnunk.
– Rudi, elbánok én kettővel is, a pucérral meg azzal a szakállassal.
– Ez már valami. Talán katona volt, Mutschler?
– Igen.
– Hol?
– A magyaroknál. A páncéltörőknél.
– Hänsler úr?
– Még az első háborúban, hadnagyként.
– Michelberger?
– Alkalmatlan. De széles körű tapasztalatokkal rendelkezem, ami a kocsmai verekedéseket illeti.
– Rendben, az is valami. Akkor, mindannyian benne vannak?
Csend. Csak a tekintetek villannak össze szomorúan.
– Természetesen csak akkor, ha már idehozták a lányokat – mondta Hänsler úr.
– Rendben. És még valamit. Ha most beleavatkozunk, a Magyarországra való menekülés marad az egyetlen lehetőségünk.
– Tudom. Ha majd értesülnek róla, hogy már árkon-bokron túl vagyunk, ők is meg fogják próbálni.
– Az öreganyám biztosan, az már most is jönne.
– Hänsler úr?
– Ez gyors döntés volt, akár még balul is elsülhet valami.
– Ahogy mondja. De tehetnénk mást ebben a nyomorúságos helyzetben?
– Jól van, rendben.
– Úgy látom, azok az alakok még nem sejtik, hogy itt vagyunk.
– A pucér az enyém. Az még megkapja tőlem a magáét. De nem arra a tulok fejére, hanem a hájas valagára!
– Nos, akkor hallgassanak ide! Amikor kihozzák a nőket az udvarra, biztosan zűrzavar lesz egy ideig. A fickók valószínűleg már előre kitervelték az egészet. Az új főépület az utcára néz. Így az udvar teljesen körbe van véve, ezért már csak a kijáratot kell lezárniuk. A lányok biztosan nagy ribilliót csapnak, és ekkor mi lelopózunk a lépcsőn. Alatta láttam néhány furkósbotot, mindenki vesz magának egyet, kivárjuk, amíg az udvaron minden a feje tetejére áll, és ekkor lecsapunk rájuk. De ne üssenek agyon senkit, csak tegyék ártalmatlanná őket. Mértékkel és céltudatosan. Ezután megkötözzük az urak kezét és lábát, és szépen elvermeljük őket a pincében. Felvesszük a zubbonyaikat és sapkáikat, és a lányokkal együtt a magyar határ felé vesszük az irányt. Hiszen mindannyian beszélnek szerbül.
– Hát persze!
– Jól van. Mutschler! Magáé a pucér meg a szakállas pofa.
– Rendben!
– Én a vörös fickót és azt a cingárt veszem célba, és akkor már csak a lőcslábú marad.
– Azt meg majd én fogom a kocsmai verekedés rejtelmeibe beavatni – nevetett fel Michelberger fanyarul.
– Rendben. Hänsler úr, maga meg azonnal a szederfához rohan és megragad egy géppisztolyt.
– Soha nem volt még ilyesmi a kezemben.
– Nem baj, nem is akarunk lőni, csak távol tartani őket a fegyverektől.
– Te jó Isten!
– Tíz lány.
– Nem, az nem lehet!
– Nézzetek már oda, az ott a Fini, a Waldmann Fini a mi falunkból!
– Ne olyan hangosan, Mutschler!
– Fini aztán rendesen beleköp majd a levesükbe, olyat még nem pipáltak!
– Talán a többiek is bátorságra kapnak tőle.
– Istenem!
– A pucér magához inti Finit.
– Na, az mindjárt megnézheti magát!
A pucér alak vad kurjongatásokkal közeledett a lány felé:
– Lepa svabica! Vide, sta te ceka! (Te, te szépséges sváb leány, ide nézz, mi vár rád!)
Át akarta ölelni, de Fini az izzadt arcába köpött, majd lekevert neki egy hatalmas pofont. Ezután akkorát rúgott bele, hogy a férfi jajgatva esett hátra a fűre. Rudi megfordult:
– Most mi következünk.
A partizánokat egy csapásra elintézték. Mutschler csattanósat sózott a pucér férfi fenekére:
– Te rohadék! – majd a bottal fejbe vágta, mire a férfi abbahagyta a jajgatást.
– Lányok, gyertek ide, most már nem kell félnetek. Rudi vagyok a táborból.
– Hiszen ez a Mutschler bácsi!
– Jól van, elég már, nem babra megy itt a játék. Csak hogy tudjátok, ezeknek a fickóknak nem történt baja, csak elájultak. Megkötözzük őket, kipeckeljük a szájukat, aztán meztelenül bezárjuk őket a pincébe, a ruháikat meg a kútba hajítjuk. Nekünk Magyarországra kell menekülnünk, más lehetőségünk nincs. A fegyvereiket magunkkal visszük, csak megsegítsen minket a Jóisten, és sikerüljön átjutnunk a határon! Ha feltartóztatnának minket, mi négyen partizánok vagyunk, Mutschler bácsi pedig már nem bácsi, hanem egy szigorú őr, aki a táborból munkára viszi az embereket a szőlőbe. Érthető?
3.
Michelberger és Hänsler vezették ki a kis csapatot mellékutcákon keresztül Berghofból. Elhagyatott házak, bevert ablakok, kitört ajtók az udvarokon, magas fű, gaz. Itt-ott egy macska iszkolt el mellettük, sovány kutyák követték őket a távolból, soványak és halálra rémültek. Még mindig keresték a gazdáikat.
Rudi és Mutschler mentek hátul. Partizánsapkák piros csillaggal, géppisztolyok, kézigránátok. Mutschler néha lármázott egy kicsit:
– Hajde, Hajde! Nemoj spavat! Brze! (Gyerünk, gyorsabban, nem alszunk!)
Néha durva szerb káromkodásokat kiáltott a lányok felé. Michelberger emlékezett még egy elhagyatott dombságra, ahol már régóta nem voltak szőlőültetvények, se gyümölcsfák, csak fű, bokrok és cserjék, göcsörtös fák, tövisrózsák, mezei virágok, sziklás talaj. Csend.
– Igaza volt, Michelberger. Nézzétek, lányok, az ott lent már a határ. Talán két kilométer. De nappal nem próbálhatjuk meg, túl kockázatos lenne. A határ átszeli a mezőt, már messziről észrevennének minket. Várnunk kell estig. Ha délutánig nem találnak meg minket, akkor át fogunk jutni. Nézzétek csak, ott a ködös távolban, azok már magyar falvak.
A lányok csüggedten néztek a szürkéskék messzeségbe.
– És ha még itt ránk találnak?
– Akkor? Hát igen, akkor majd meglátjuk.
A nap melegen sütött. A tarka mezei virágok illata csenddé változott. Úgy tűnt, végtelen béke honol a tájon. Azután a meleg szellő harangszót hozott feléjük.
– Dél van.
– Igen.
– Estére talán már ott leszünk, ahol harangoznak.
– Talán.
– Nem kellene imádkoznunk? Szép lenne.
– De, imádkozzunk.
Felálltak. A férfiak letették fegyvereiket a fűbe. És ekkor felcsendült egy bizalommal, alázattal és könyörgéssel teli női hang:
– Az Úr angyala köszönté Szűz Máriát, és ő méhébe fogadá a Szentlélektől szent Fiát. Üdvözlégy Mária… Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint. Üdvözlégy Mária…
Csend. Itt-ott halk sírás, könnyek a szemekben.
– Legyen meg a Te akaratod – szólalt meg egy kis idő után Mutschler. Később Hänsler úr odaült Rudihoz.
– Mutasd már meg nekem, hogy kell ezzel a fegyverrel bánni. Az első háborúban mi még nem használtunk ilyesmit.
– Csak akkor lövünk, ha amazok tüzet nyitottak ránk.
– Tudom.
– Ilyen hosszú délutánt én még nem értem – állapította meg Michelberger később.
– Én sem.
– Majd lesz valahogy – mondta Hänsler úr.
Minden csendes volt. Csak a lágy szellő zizegtette a fák ágait.
Az árnyékok lassacskán egyre hosszabbak, elmosódottabbak lettek.
Az első lövés úgy hangzott, mint egy kőkemény ütés.
– Földre! Mindenki feküdjön a földre! És ne lőjetek! Lentről jönnek. – Rudi felállt: – Nemojte pucati! Ne pucajte! (Ne lőjenek!) – A golyók élesen süvítettek el mellettük.
– Engedjük kicsit közelebb őket. Lányok, maradjatok a földön!
Nem kellett soká várniuk. Nemsokára már a közelből ropogtak, durrogtak a fegyverek. Mutschler géppisztolya tompán puffogott. Egyik lövés a másik után. Öt-hat támadót szaggatott, tépett szét. Nemsokára már Rudi fegyvere is ott ropogott mellette. Férfiak rogytak össze, néhányan eldobálták a fegyvereiket is, mások rázuhantak a puskáikra.
– Majko! Majko! (Anyám!)
– Ne hagyjátok abba, ha minden összejön, megmenekülünk. Hänsler urat eltalálták.
– Monikát is.
– Ne adjátok fel! Visszaverjük őket!
– Azt mondod?
– Michelberger! Kitartás!
– Jól van már.
Füst és a puskapor édeskés szaga. Csend.
– Csapdába akarnak csalni minket.
– Gondolod?
A második támadás két hosszú óra után érte őket. Minden oldalról dörögtek, ropogtak, durrogtak a fegyverek. Kézigránátok röppentek a magasba. Segélykiáltások, jajveszékelés. Estére aztán újra csend lett. Könnyű szellő hozott friss, hegyi levegőt a bokrok, cserjék, mezők fölé. A tücskök altatódalokat ciripeltek, majd az esti harangszó hallatszott a közeli magyar falvak felől. A négy férfi és a tíz lány nem hallotta már a harangok hívó szavát. Holtan hevertek a nedves fűben. Néha felhangzott egy magányos éji madár éneke, messze szállva az éjszakában.
Fenn, a magasban remegtek a csillagok, a csillagok a hűvös éjszakában.
Müller Réka fordítása