NAPÚT 2008/5., 29–35. oldal
Tartalom
Elmer István
A cserép törésében
Engelbert Rittinger
Ma egy olyan úr lennék…
Stefan Raile
Évek pora
Félúton a barnára festett padhoz, amely srégen állt a vékony ormú, megviselt ház árnyékában, egy apró, sovány, nagyon idős néni lépett ki az alacsony bejáraton, lassan húzva be az ajtót maga mögött, hogy bal kezével a sarokkőre támaszkodva, erősen hajlott háttal csoszogjon át a púpos aszfalton – majd nehézkesen leült. Éppen azon voltam, hogy visszafordulok a kanálison átívelő rozoga fahíd előtt, mégis továbbmentem egy darabon, lépteim a néni felé véve, aki, éppen amikor irányt akartam volna változtatni, felém emelte remegő fejét, hogy belenézhettem nap égette, ráncokkal borított arcába. Bár ismerősnek tűntek vonásai, csak röviden odabólintottam, és magyarul, a falu nyelvén köszöntöttem, mielőtt jobbra fordultam volna.
– Jó napot – felelt azzal a majdnem elfeledett német tájszólással, amit a nagyanyám még odakinn, a folyó menti városban sem hagyott el.
Amikor meglepetten visszafordultam, észrevettem, hogy fonnyadt ajkai szinte mozdulatlan nyílnak mosolyra, szürke, vizenyős szeme pedig csillogni kezd.
– Ha vón egy kis ideje – folytatta érdes, kissé töredezett hangján az egykori udvariasnak számító beszéddel –, ha egy magamfajta vénasszony nem ijeszti el, ülne mán le mellém egy kis időre.
Amíg vonakodva álltam mellette, ő máris kissé oldalra húzódott, helyet csinálva nekem a padon. Elnéztem, hogy mezítláb viseli a pacskert, hogy bő, sötét szoknyája majdnem bokáig ér, és hogy a fekete fejkendő nemcsak a haját, hanem arcának egy részét is elfedi. Fehér, rövid ujjú blúzából a keményítő friss illata áradt, amikor leültem mellé.
– Tulajdonképpen – mondta egy kis idő után, miközben igyekezett az iskolai németet beszélni, mintha attól félne, hogy különben nem érteném meg – jogom van a keresztneveden szólítani téged, hiszen ismerlek, amióta csak megláttad a napvilágot.
Vonásai újból ismerősnek tűntek, ahogy várakozón végigtekintettem rajta, de bármennyire is igyekeztem, nem jöttem rá, ki lehet.
– Te – folytatta halkabban – néhány nappal azután születtél, hogy a Michaelt a világra hoztam, ott, abban a kénsárga házban, csak amíg a családod lakott benne, még hárszöldre volt festve. Napjában többször is átjártam hozzátok, kivettelek a bölcsőből, apád készítette még neked, és a mellyemre vettelek, mert az édesanyád majd egy hét után elapadt. Nekem meg bőven volt tejem, elegendő nemcsak az én Michael fiamnak, még te is teleszívhattad magad. Na, most már tudod – kérdezte és az erős fényben kissé hunyorogva nézett fel rám –, ki vagyok?
– Akkor maga – feleltem –, maga akkor a Dobler néni.
– Úgy van – helyeselt örvendezve. – Úgyhogy nem kell ilyen apai jóindulattal diskurálnod velem, mint egy kivagyi idegennek. Rendbe’ van?
– Rendben van.
Kék erekkel sűrűn átfutott, dologtól bütykös kezeivel babrált valamit az ölében, mint aki rózsafüzért morzsolgat ujjai közt. Biztosan csodálkozom, folytatta szünet nélkül, hogy honnan tudta, ki lehetek. Nem kell félnem, ő bizony nem képes többre, mint megenni a kenyérhaj ráeső részét, nem úgy, mint ahogy régebben némelyik öregasszonyról a hír járta. Még így is, hogy az ember leginkább csak benn üldögél a házban a tévé előtt, szélsebesen érkeznek a hírek hozzá: hogy ki kit látogat meg, vagy hogy a Lenhart vendéglőjében kivették az egyik tisztaszobát. Már az is fülébe jutott, hogy mit dolgozom, és hát felettébb kíváncsi lenne, hogy még mennyire pontosan emlékszem arra, milyen is volt a falu egykoron. Ha beleegyezem, tenne velem egy próbát.
Mondtam neki, hogy nincs kifogásom ellene.
– Mesélj arról – kérte –, hogy mi minden különleges volt a mi utcánkban annak idején.
– Két bolt is volt itt – kezdtem – egymástól egyenlő távolságra a következő utcasaroknál. A felső Arminé volt, egy zsidóé, aki úgy értette a dolgát, mint senki más, mivel körültekintő, melegszívű és nagyon megbízható volt. Az alsó egy alacsony növésű, kövérkés, jobbára szétszórt magyar emberhez tartozott, akinél csak ritkán lehetett mindent egyszerre megkapni, amire az embernek épp szüksége volt. A hozzá vezető út felénél gyakran patkolt lovakat a kovács, a vele szemben lévő hosszú melléképületben szövőgépek surrogtak, harminc lépéssel fölfelé Owald, a hentes állt nyáron is hűs, csempézett boltjában a magas, súlyos mészárszék mögött. Jó pár házzal arrébb a nagydarab púpos suszter, Morath húzta kaptafájára a szandálokat, csizmákat és cipőket, majdhogynem az utca végén pedig egy hátsó udvarban adták ki a szódát, meg sok késélező, üstfoltozó, rongygyűjtő és kefekészítő kínálta portékáját hangos, mindig ugyanúgy ismétlődő kurjantásokkal.
– Nem rossz – állapította meg Julia Dobler néni. – Ahhoz képest, hogy már ilyen rég nem jártál itthon, kész csoda. Emlékszel más népekre is?
– Ha behunyom a szemem, sokakat látok magam előtt: az öreg Klockot, a bal felőli szomszédunkat, aki minden hétköznap befogta lovait a kocsija elé, hogy a déli Hotter felé menjen távol eső földjeire. Aztán Edir Kreutzert, aki szüleivel tőlünk jobbra lakott egy kis házban, és gyakran játszott nálunk az árnyékos gangon, vagy vonult végig velem meg a többi gyerekkel a falun egész a közeli nyárfásig vagy a nádas mögötti tóig. Látom Josef Schmalzot, a kopasz, pocakos fonodatulajdonost, ahogy a legdolgosabb órákban is a kapuja mellett lévő tömött akác alatt pihen egy nyugágyon izzadva, amíg munkásainak a fojtogató levegőben kell kitartani a gépek mellett. Látom a vén, ősz Pipás Liszi nénit is, amint kikönyököl alacsony ablakán, és hosszú szárú pipáját szopogatva szódatalp-szemüvege mögül kémleli a világot, járjak bármikor náddal fedett, narancsszínűre festett háza előtt. Gyakran adott nekem némi aprót, ami rendszerint futotta valami édességre vagy fagylaltra.
– Emlékszel még a Michaelre is?
– Hogyne – feleltem –, még ha sosem lettünk a legjobb barátok. Még a faluban él?
– Nem – mondta a néni. – Nagyon messzi lakik innét.
Merthogy a sorsát bizony nagyban alakította az a három esemény, amelyek a mi világrajöttünk után megváltoztatták az egész falut. Az első ilyen esemény a háború volt, ahonnét Albert, a férje sosem tért vissza, a második az elvagonírozás Németországba, aminek a következményeit én magam jobban ismerem. A harmadik az ötvenhatos népfelkelés, ami ugyan mindenhol felcsillantotta a reményt és felszította a vágyakat, de csak míg nem zúzták őket porrá a páncélosok. Michael akkoriban kezdte meg az egyetemet a fővárosban, és csatlakozott a fölkelőkhöz, mert ugyanazokat az elveket vallotta, mint ők. Meg nem lehet mondani, hogy egy épp kínálkozó alkalmat kihasználva szökött át a rosszul őrzött határon, amikorra a vereség már bizonyos volt, vagy már csak a szigorú büntetések elől menekült egészen a messzi Kék Hegyekig, ahol ma is lakik.
– És ott – kezdtem neki a kérdésnek, miközben arra gondoltam, hogy annak idején Norberttel, Wolffal és Manfréddal mi az eukaliptuszerdők földjére akartunk kivándorolni mindenáron – megtalálta a boldogságot?
– Boldogság – felelte a néni, és tekintete a rozzant, keskeny hídra tévedt, amely alacsonyan vezetett át a kanális felett –, talán túl nagy szó az. Már annak is örülnék, ha fele annyira jól menne a sora, mint ahogy a leveleiben írni szokta. De nem tudhatom, hogy higgyek-e a látszatnak, mert Michael már a kezdet kezdetén sem panaszkodott soha. Pedig lehet, hogy nem volt egyszerűbb dolga, mint az őseinknek, amikor Mária Terézia hívására a török dombok pusztaságában falvakat alapítottak, sok fáradsággal művelve meg a parlagon hagyott földeket, szépen betelepítve őket szőlővel, igyekezve kézműves munkával, kereskedéssel megkeresni a napi betévőt. Eleinte biztosan kevés bizalommal viseltettek iránta a helybeliek. Favágóként, pásztorként és kőfejtőként dolgozott, amíg meg nem ismerte Susant, és meg nem vettek egy elhanyagolt birtokot, hogy tehéntartásba kezdjen, ami ma is leköti minden erejét, és nem enged időt másra.
– Akkor nem is jár gyakran haza látogatóba?
– Még soha azóta – felelte a néni.
Először nem lehetett, és most, amikor már nincs veszély, mindig csak hitegeti és vigasztalja, hogy a gazdaságot nem lehet odahagyni.
– De írni csak gyakran ír?
Havonta egyszer-kétszer telefonál, hangzott a válasz. Olyan szép hallani a hangját, de mégis szívesebben olvasná az ember, amit írt. Ha elfárad, vagy utána akar gondolni valaminek, csak hátradől a széken, behunyja a szemét és meglepődik, mi minden eszébe nem jut. Mindig benne van a por is.
– A por? – kérdeztem vissza.
– Amit régen a lovas kocsik úgy felkavartak a szétjárt utakon, hogy mindent, de mindent belepett egy időre. Nem emlékszel?
– Dehogynem.
– Gyűlöltem, mert belement a szájamba, az orromba, a fülembe, és az izzadsággal keveredve égette az ember száját. Mindig úgy tűnt előttem, hogy napok, hetek, hónapok vesznek oda benne, mígnem Michael küldött egy képet. Ő volt rajta, lóháton, előtte jól látható porfelhők gyülekeztek.
Akkor egy csapásra megragadt benne a gondolat, hogy közte és Michael közt a több ezer kilométeres távolság ellenére váratlanul akad egy közös dolog, ami, ha Michael is hasonlóképp érez majd, hazavezeti a fiát a faluba. Talán csak ez az egy kívánság tartja még életben, hogy még egyszer láthassa őt.
– Azt hiszem – tette hozzá Dobler néni kissé halkabban –, nemsokára valóra válik a remény.
– Hogyhogy?
– Michael a legutóbbi levelében utánakérdezett, hogy a port még mindig hordja-e a szél a falun át. – Mit gondolsz – nézett fel rám hunyorogva, mint az imént –, jól értem a kérdését?
– Igen – mondtam. – El fog jönni. Bizonyosan.
Gondolkodási idő
Ahol véget ér az erdő, már látni a templomtornyot, és érzem, ahogy gyorsabban kezd verni a szívem. A földút, állapítom meg, még mindig egyenest a faluba vezet. A községházánál jobbra fordulok. Itt a posta, ott a gyógyszertár, szemben lakott az első tanárom. Valami hajt belülről, hogy megkeressem a házat. Az autó lépésben halad, tekintetem végigrepül az épületek homlokzatán. A következő sarkon felismerem a házat, ahol Armin bácsi boltja volt. Csak futólag veszem észre, hogy az egykor a nehéz kocsikerekek által árkossá nyűtt poros út már aszfaltozva van. Izgalmam növekszik, egészen ujjbegyemig bizsereg. Amint felfedezem a házat, fékezek. Már nem hárszöld, hanem kénsárgára van festve. Minden más változatlannak tűnik: az ablakok, a tetőcserepek, a kémények. Még a kapu is, ami minden nehéz kovácsoltvas díszítésével együtt állta az idő fogát. Hatvan év. Istenem, már ilyen rég volt!
Arcom égeti a nap, amikor kiszállok. Az utca másik oldalán egy padra leszek figyelmes, ráesik a ház árnyéka, ami előtt áll. Gondolkodás nélkül arra veszem az irányt, és csak a cél előtt torpanok meg, mert eszembe jut, hogy már itt is zavarhatja a lakókat, ha a tulajdonukat más bitorolja. Mégis leülök, és látom magam előtt az egykori sárga házat, azon az augusztus reggelen, amikor Edit a reggeli után mellettem ült a földön. Karunk össze-összeért, ha megemeltük kezünket, ő a balt, én a jobbot, hogy végignyaljunk a fagylalton. A tiszteket, akik az utcán lefelé bementek a házakba, csak akkor vettük észre, amikor már kőhajításnyira voltak tőlünk. Ami ezután történt, képekké foszlik, amelyek gyors egymásutánban váltják egymást: a magyar rendőr, aki pakolni kényszerített minket, anyám fülbevalóit zsebre vágta és elvette új iskolatáskám, a nagy görögdinnye, amelyet, hogy hűljön, még én eresztettem a kútba, a teherautó, amire felrakodtuk batyuinkat, Edit zavart arca a függöny mögött, ami ugyanúgy eltűnt az induláskor körbe felszálló porban, mint minden más.
A nő, aki a jobb oldalon található melléképületből jöhetett ki, lassan közeledik felém. Néhány pillanatig azt hiszem, Edit az, de aztán rádöbbenek, hogy a sötét ruhákba öltözött ismeretlen lényegesen idősebb lehet nála.
Mivel úgy beszél, ahogy a nagymama beszélt haláláig, gond nélkül megértem, amit mond. Bocsássak meg a zavarásért, kérlel, de az a benyomása, hogy tetszik nekem az a ház. Ha nem téved, akkor talán jó, ha tudom, hogy a ház eladó, mert magyar tulajdonosa már régen meghalt, és a felesége nemrég a lányához költözött. Neki pedig nem kerül semmibe, ha segítségemre van, és ezzel szívességet tesz a volt szomszédasszonyának is.
Amíg tájszólását hallgatom, amely egyre meghittebbé válik számomra, kedvem támad felfedni kilétem, az öregasszony neve után kérdezni, hogy hogyan került ebbe a házba, amely egykoron Edit szüleié volt. De elnyomom ezt a vágyamat. Talán, mert nem vagyok elég biztos az érzéseimben? Kíváncsiságom ellenben olyan erős, hogy potenciális vásárlónak adom ki magam, csak hogy megtekinthessem a házat.
Az udvaron, ahová bizonytalanul lépek, egy pillantással rögzítem, mi minden megváltozott: a hatalmas eperfát, ami a selyemhernyóimnak szolgáltatta a levéleledelt és nyárra cukorédes, éjfekete bogyókat érlelt, kivágták. A kukoricacsűr, a tehénkarám és az istálló ugyanúgy le lettek bontva, mint az annak idején még náddal fedett hátsó szín, a présház, a boroskamra, a nyári konyha a szerszámos sufnival. Ott, ahol az épület állt, egy elöl nyitott fészer van, amelyben tűzifát és különféle szerszámokat tárolnak. A szemem lehunyása nélkül sikerül felidéznem az egykori állapotot: újra a meredek falépcsőn ülök, ami a földet és a nyári konyhát köti össze. Hófehérke macskánkat simogatom, aki dorombolva bújik hozzám, és közben figyelem, miként tol anyám két lapot a sütőbe és pucolja ómama szorgosan a levesnek való zöldséget, hallom a szomszédos műhelyben apámat, amint hol fűrészel, hol kalapál valamit. Ha a sütő melege elhajt a kúthoz, ami, vizében a dinnyével, ott állt, ahol most rózsabokrok nőnek, Betyár trappol lihegve hozzám, mert ugyanolyan szomjas, mint én.
Emlékeim benépesülnek, miközben az idős asszony mindenhová bevezet. A legszembetűnőbb, hogy a tornác, ahol megzavart minket a tiszt, üvegburkolatot kapott, és hogy előtte a téli konyhában, ahol egykor a sparhelt állt, ami felett, ha havat pöckölgettem, merev ujjaimat melengettem, most egy elektromos sütő és egy krómozott csappal ellátott mosogató van. Bár a szoba üres, látom a négyszögletű asztalt, amin, ha kihagyott az áram, egy petróleumlámpa égett. A többi szobában, ahol a megsárgult tapéta felpúposodott, a legtöbb ajtó végig lehorzsolva és az ablakkeretekről pattogzik a lakk; rájövök, hogy a magyar lakók, akik mindent megkaptak, amit hátra kellett hagynunk, talán megtettek mindent, ami szükséges volt. Talán többet kellett volna. Ennek ellenére az épületet viszonylag kevés ráfordítással lakhatóvá lehetne tenni. Még csak a tetőt sem kéne újrafedni, és a külső meszelés is még évekig kitarthat.
Csodálkozom magamon, hogy így elgondolkoztam. Éppen azt mérlegelem, hogy megveszek-e egy házat, ami az enyém lenne, ha annak idején nem jön az a pár tiszt? Másrészt úgy gondolom, hogy másoknak, akik maradhattak, sem alakult jobban a sora. Hiszen velük meg a községtől vásároltatták vissza azt, amit húsz évvel azelőtt a háború után vettek el tőlük.
Természetesen nem kell rögtön döntenem, hallom az öregasszony hangját, van gondolkodási időm. Gondoljak át szépen mindent nyugodtan. Biztosan tudom, hogy tucatnyi lakóházat kínálnak megvételre. Ez mellett nemcsak a fekvése szól – hiszen a falu legszebb utcájában van –, hanem a kedvező ár is: tizenötezer márka, semmiképp sem több, sőt, tán még kevesebb is. Én pedig semmiképp sem volnék ellenére, mint új szomszéd. És ha a többi némethez hasonlóan, akik már vettek maguknak itt házat, csak a nyarat szeretném itt tölteni, ő szívesen ügyelne rá, amíg Isten kegyelme engedi.
Megígérem neki, hogy értesítem, megindultan ülök be a kocsiba, és még látom a visszapillantó tükörben, ahogy a kapuban áll és néz utánam.
Még az élmények hatása alatt Lenharts vendéglőjének parkolójába hajtok, amit, bár most másképp hívják, titokban így fogok nevezni. A fogadósné, egy vonzó, középkorú nő, akit egy magyar ember vett el, egész jól beszéli a német nyelvet, még ha az első telepesek csak kései leszármazottja is.
A legjobb szobát kapom, mondja, és rögtön ehetek is. Csibepaprikás van galuskával. A kadarkát, ami saját szőlőből készült házibor, a szokásosnál kissé gyorsabban iszom. Mielőtt kiüríteném a harmadik poharat, egy új vendég lép be az ajtón. A férfi, akit úgy hetvennek saccolok, futólag az asztalhoz tekint, ahol három magyar férfi beszélget egymással. Aztán felém közelít, és németül kérdezi, hogy helyet foglalhat-e nálam.
Jelzem, hogy nincs ellene kifogásom.
Azt beszélik, hogy házat akarok venni, kezdi. Hogy már tud róla, nem lep meg különösebben. Itt nem sok minden történik, és minden apróság szélsebességgel terjed. Már régebben is így volt. Ugyanis a gyerekkorát és az ifjúságát is a faluban töltötte. Tizenhét évesen az SS-hez sorozták, röviddel a keserű vég előtt néhány társával még sikerült megszöknie és Németországba jutnia.
Ha helyesen ítélem meg beszédének sajátosságait, azt hiszem, Stuttgart térségéből érkezik. Mérlegelem, hogy ezt és nevét megkérdezzem-e tőle, mégis vonakodom, mert akkor fel kéne tárnom saját kilétemet is, anélkül hogy biztos lennék benne, hogy valóban ezt szeretném. Mielőtt elhatározom magam, a férfi folytatja.
– Kezdetben úgy éreztem, hogy becsaptak az otthoniakhoz képest, akiknek megmaradt birtoka, gazdasága – meséli. – De alig két év elmúltával, amikor az elsőket száműzték a mi vidékünkről, már egyértelműen előnyösebbnek láttam a helyzetem. A legrosszabbul azok jártak, akiket utoljára toloncoltak ki kelet felé. Ha ott maradtak, tényleg utolsóként végezték. Most pedig minden az őket ért összes veszteségért olyan összegekkel tömik be a szájuk, ami a nyugaton szétosztott pénzekhez képest szinte szánalmasnak tűnik. Másrészt, aki végig a vörösöknek nyalt, talán nem is érdemel mást.” – Ha eddig nem, akkor mostanra teljesen biztos vagyok benne, hogy nem árulok el semmit arról, hogy én is a faluból származom, és hogy bizony nem hagytam el a megfelelő időben Szászországot, mert a folyó melletti városban, Norbert, Wolf és Manfred személyében új barátokra leltem, ami gyógyító pótlékként szolgált a messzi falu helyett.
A férfi, aki időközben hozzám hasonlóan kadarkát iszik, nem is igazán vár arra, hogy mondjak valamit. – Tulajdonképpen – folytatja – a legnagyobb vesztesek, akiket nem telepítettek ki. Jómagam mindenestre úgy érzem, hogy náluk jobban jártam. A ház, amit öt éve vettem, eléggé elüt a többitől. Van benne fürdő, tusoló, vendég-WC és szauna. Mindehhez még egy nagy birtok. A fele szőlő, magam fejtem a saját Schillerem. Mégis az egész egy tizedébe került annak, amit a Neckar mentén kellett volna leperkálnom érte. A nyugalom grátisz jár hozzá, és a levegő olyan tiszta, amilyet ezen a gyötrelmes bolygón már alig találni. Csak a nyár olyan, amilyen, úgyhogy a delet árnyékban kell tölteni.
Kiissza poharát, és látom a szemén, ahogyan hatni kezd az alkohol. – De ez az egyetlen, amit meg kell gondolni – teszi hozzá nehezen forgó nyelvvel. – Ezért nem vonakodnék, ha tényleg fontolóra kéne venni, hogy állandó lakos legyek. Hidd el, földi, egy olyan nyugdíjból, amivel az Alpokban és az Ostseen nem nagyon ugrálhat az ember, itt úgy élsz, mint Jani a hegyen.
Amíg hallgatom, váltakoznak bennem az érzések, és nem tudom, melyik rezdülés a legerősebb.
Mielőtt a férfi fizet, nehézkesen feláll és bizonytalan léptekkel megindul, felajánlja, hogy látogassam meg.
Nem fogadom el, de nem is utasítom vissza.
A szobában, ahol már kezd sötétedni, elnyúlok az ágyon és lehunyom a szemem, anélkül hogy el tudnék aludni. Felülök és vizet spriccelek egy pohárba a szódásüvegből, ami az éjjeliszekrényen áll. Amint ittam, az ablakhoz lépek, mert halk csobogást vélek hallani odakint. Az udvaron, néhány asztallal körülvéve, amelyeknél senki sem ül, felfedezek egy magas szökőkutat, ami több lámpa fényében sárgásan csillámlik. A látvány megnyugtat. Nem kell, gondolom magamban, már most biztosan tudnom, hogy felkeresem-e az úri házban lakó férfit, nem kell tudnom a választ, amellyel az idős asszonynak tartozom. Van még idő átgondolni mindent.
Vágó Marianna fordításai