NAPÚT 2008/5., 22–28. oldal
Tartalom
Balogh Robert
Schvab evangiliom
Stefan Raile
Évek pora • Gondolkodási idő
Elmer István
A cserép törésében
Szerette a hársfákat a falu főterén, ahogyan mondták, a templomtéren. Amikor virágoztak, illatuk túláradt a patakon, egészen a vegyesboltig érezni lehetett. Beterítette Schifferéket, akik a templom közelében laktak. A házat, mint a többi helyen is, kőfal választotta el az utcától, s néhány lépcső vezetett föl a széles gangra.
„Stefán”, szaladt hátra felesége, Maria az istállók felé. Szaladt, amennyire bírta; szélesre fogott léptekkel, maga előtt tolva a hasát. A kilencedik hónap elején járt, s hogy könnyű legyen a szülés, jó időben kioldott minden csomót a házban, és még más hiedelem lakta szokásnak is eleget tett.
„Stefán!” – a férfi fölhajította még a szénát a következő mozdulattal a padlásra, aztán megállt a vasvillával. „A rendőrség parancsa: egy óra múlva mindenkinek a főtéren kell lennie. Kidobolta a kisbíró.”
„A kisbíró…?” – és Stefán látta a dobot, a megfeszített, ősz-sárgára vert-koptatott dobogó-remegő dobot, amit a mostani sánta kisbíró az elődjétől örökölt, az bizonyára ugyanígy az elődjétől, s így ment ez azóta, hogy a falu egyáltalán létezett. Sokáig őrizték a folyópartra vezető utca végén azt a hajót, amellyel a hagyomány szerint az ősök érkeztek Regensburgból erre a vidékre. Dobozhajó, ejtették kissé furcsán magyarul, aztán amikor a hajó elkorhadt néhány nemzedéknyi idő múltával, újat ácsoltak helyette, pedig nem akartak ismét útra kelni, de annál inkább látni magukat. Mint egy tükör, állt ott az ácsolat.
„Egy óra múlva?” Stefán végigdörzsölte a homlokát, „akkor még végzek a szénával és az almozással”. Az asszony nem mert semmi egyebet mondani, talán nem is olyan nagy a baj, hiszen Stefán milyen nyugodtan szúrja bele a vasvillát a szénába, s feje fölött átlendítve rakja meg a padlást.
Hajós a csengőt kereste a bejáratnál. Nem találta. „Milyen buta városi gondolkodás”, aztán megzörgette a fakaput, majd benyitott az első udvarra. Az utcai kőkerítésről lepergett a vakolat, „micsoda rendetlenség, mihamarabb be kell vakolni és lemeszelni szépen az egészet”.
Birsalmát és körtefát látott, a kocsibejárótól az istállóig vezető út mentén szőlőlugast. „A gang, ez lenne a gang”, nézett a házra, középütt a felnyitható pincelejáróval, „itt szaladt hátra a szénapadláshoz Maria”.
„Kit keres?”, állt a férfi a gang szélén. Hajós nem tudta elképzelni, honnan került elő az ember és a korcs kutyája. Az állat rikácsoló ugatással rontott neki, a gazdája ráüvöltött: „takarodj”, mire az felkunkorodó farkával, rövid lábával odébb kotródott, s onnan ugatott tovább.
„Hajós vagyok, illetve… Schiffer. Itt éltek a nagyszüleim, és itt jött világra az apám is. Megengedi, hogy bejöjjek, tudja, az emlékek…”
„Ha azt gondolja, hogy én vagyok az, hát téved…”
„Nem, nem gondolok semmire. Csak szeretném megnézni.”
„Tisztességes pénzen vettem, megdolgoztam az árát, megvan minden papírom.”
Hajós a pajtaépület szárazbejáróját nézte: azon keresztül a hátsó kertre látott. A pajtaépület sarka megrogyott, a padlásföljáró leszakadt, mellette az istálló is omladozott.
„Néhány perc… szeretném látni… aztán elmegyek.”
„Hát jó, ha akarja. De itt minden ki van fizetve.”
A gangon ott volt a pincelejáró, könnyű mozdulattal fölhajtható a két ajtószárny, amely alatt a lépcsők a mélybe vezetnek. Hajós beleillesztette kezét a súlyos vaskarikába.
„Jó pince, hűvös pince”, mondta a gazda. „Végighúzódik az egész ház alatt.”
Beléptek a konyhába, onnan az első szobába. A gerendamennyezet alatt a kinti forróság után megenyhült az idő.
„Üljön le. Mondom, mindent megvettem, ezeket a székeket is, az asztalt, a szekrényeket, mindennek kifizettem az árát.”
Hajós nyomorúságosnak látta szemközt a sovány arcot. „Vajon melyik volt Stefán, s melyik Maria helye?”
A tulajdonos olyan mozdulatot tett, mint aki szintén helyet foglal, de aztán zavartan visszahátrált: „Ha meg nem sértem, egy kis borral… megkínálnám egy kis saját termésű borral. Le kell mennem érte a pincébe.”
„Menni kell, Stefán!” Maria hangja úgy szóródott szét, mint az udvarra beeső fénypászma: olyan fényesen, olyan szelíden. Átöltözött, csinos legyen, ha kilép a házból. A hosszú ruháját vette magára, fölül a hímzéssel, derékban kiengedte, hogy a gyereknek legyen helye.
Stefán éppen végzett a munkával. Gyorsan lemosakodott, aztán feszesre húzta magán az inget.
?????
Hajós-Schiffer átkiáltott az időn: „Hát nem tudjátok? Még mindig nem tudjátok?” Fölemelte az asztalterítőt. Súlyos, fehér minták az agyonmosott fehérségben. A sarkában sűrűn hímzett monogram: M. S. Maria Spaltenberger. A ház tulajdonosa a pincében a borral foglalatoskodott.
Stefán, ha jó kedve kerekedett, megállt a szoba közepén, és énekelni kezdett. Két kezét szertetárta, mintha mindent, a dolgok kezdetétől a végéig mindent magához akarna ölelni, és énekelt. „Fiam lesz, fiam lesz!”, rázta meg magát, miután Maria a vacsoránál – az állatokat megetette már – férje kezére tette a magáét, és csak annyit mondott: „Stefán…”
A férfi megrágta a falatot, a szalonnás rántottára egy pohár bort ivott, Mariára nézett, „oh, mein Gott, fiam lesz, biztosan fiam születik”, és széttárta magát, széttárta egészen, s csak énekelt, énekelt, lábát odataposva a konyhakövezetre.
Egész este énekelt.
Hajós, ez a keserű utazó, tenyerében a hímzéssel: M. S., átkiáltott az időn: „Hát nem tudjátok, még mindig nem tudjátok?”
Mindenki ott volt. Aztán valaki elöl, Stefán és Maria sosem látta még, fölmászott a téren álló szobor talapzatára, és a szájába lógó bajusz alól hangosan azt kiáltotta: „Maguknak most el kell menniük innen a Lengyel községben lévő Apponyi-kastélyba. Ott majd megtudják a továbbiakat. Ez a belügyminisztérium rendelkezése.”
Stefán éppen azt mondta Mariának, nekik semmi dolguk Lengyelben, ellenben annál több odahaza, amikor hátrafordult, és észrevette az egyenruhás férfiakat, akik előreszegezett fegyverrel álltak ott.
„Maria, bírod?”, kérdezte Stefán, amint az országutat elhagyva a mezőn, a domboldal alján hajtották őket. „Kábi”, szólt oda; látta, hogy Gabi, akit ő „kábi”-nak tudott csak kiejteni német-magyarul, s ugyanabban az utcában lakott, mint ők, alig bír a két gyerekkel: a kisebbik a karján, a valamivel idősebb pedig mellette botol.
„Az átkozott rendőrök, elvitték Johannt. De miért?”
A nő odanézett, de nem válaszolt. Stefán is tudta: egyszer csak jöttek és elvitték.
„Kis Johann, gyere ide!” Fölkapta a gyereket, a nyakába ugrasztotta. És mentek. „Ez a mi földünk.” És mentek, dél volt már, de nem szólalt meg mögöttük a templomtoronyban a harang. Durva katonacsizmájuk volt a kísérő őröknek, nem olyan fényes és lábra illeszkedő, mint amiben vasárnap léptek ki a férfiak az utcára.
„Tudod-e, Maria, hogyan szánt az Isten? Köveket rak az eke elébe, hogy lássa, kicsorbul-e rajtuk az ekeél?”
Mögöttük maradt a falu: üres utcák, üres házak, az istállókban megremegtek az állatok, néha fölcsapott a libák szárnya, port vertek, azon kívül semmi.
„Vigyázz rá, drágaságom!” Stefán pillantása Maria hasára esett. Az asszony bólintott: nem fáradt el.
„Nincs messze, nemsokára odaérünk.”
„Nemsokára odaérünk.”
Még a legidősebbek is szikáran lépkedtek.
A hajós ember, aki már a nevében viselte az elrendelést, rákönyökölt az asztalra, a fehér asztalterítőre: „Hogyan szánt az Isten?” És nem tudta, honnan került oda ez a mondat. Nem ismerte ő sem – mint az élők általában – a létezésnek e szelíd, láthatatlan szárnycsapását, amint az ősök kacaja vagy éppen földhöz és fájdalomhoz szorított mondata egyszer csak megjelenik az időben, és anélkül, hogy kérdezni lehetne bármit is, áradni kezd, végigborítja a maga rögeit a létezés különös zokogásán; amikor a földhantok mint valami hullámzó tenger, egymás után borulnak föl, s egyszer csak valakiben megfogannak a szavak. És az ember megdermed a szavak rögös bűvöletében, és nincs más vágya, nincs egyéb szenvedélye, mint hogy megtudja: hogyan hullámzik az élet, hogyan és miért, legfőképpen miért? Mert annyi közeli magyarázat kínálja magát, de mindegyik levelek között áttetsző fény: ingatag himbálódzás.
„Tudni szeretném!” – sóhajtott föl Hajós, a maga utazó türelmetlenségével. Már nem ifjúkori utas volt, már nem olyan hajós, aki naphosszat a korlátnak támaszkodik s nézi a végtelen vizet, a végtelen tengert, hogy beteljen a végtelenséggel, és még tovább, meghódítsa ezt a végtelenséget, az öröm és a zokogás határán álló férfias szenvedéllyel; nem, ő már inkább befelé nézett, a másik, sokkal tágasabb végtelen felé, miközben a kinti látvány esztétikai élménnyé egyszerűsödött.
A házigazda még nem tért vissza a pincéből a borral. „Egyszer még, ha pincém lehetne! S nyakánál megragadva a butéliát, teletölteném odalent a lopóval, majd kiülnék a pince elé az ácsolt asztalhoz, nézném a mélybordó italon át megtörő fényt, s távolról látnám, amint elballagnak az emberek, és együtt lehetnék az enyéimmel.”
Hajós tenyerébe vette az asztalterítő hímzett szélét, s megcsókolta.
„Mit akarnak ezek velünk?” – kérdezte Maria, amikor már látszott a kastély épülete, körülötte szögesdrótot kerítettek, érkezésükre a fegyveres őrök megnyitották a hirtelenjében ácsolt kaput, és beterelték őket. „Hársfák és gesztenyék”, mutatott föl Stefán a fák magasába a grófi parkban, „Maria, ha megszületik a fiunk, ültetek egy szelídgesztenyét, és minden gyerek világrajöttekor egyet, hogy ott álljanak száz évig vagy még tovább a kertben, s ha már mi nem leszünk, az unokák és a dédunokák föltekintenek a hatalmasra nőtt lombokra.”
Maria bágyadtan mosolygott: „Jól van, Stefán”, és lépdelt tovább, maga előtt tolva nagy hasát, szenvedve, de bírva. Stefán, amióta tudta, hogy Maria gyermeket vár, nem engedte ki a földre, ahová el kellett gyalogolni, „itthon maradsz, ettől kezdve az első kert a tiéd, és az állatok etetése; ültess virágot, és adj szénát a jószágoknak…”
A kastély ablakai betörve, több helyütt koromfolt a falakon: a szobákból a tűz, mint a jól szelelő kéményen át, huzattal ömlött elő, amikor az orosz katonák föltrappoltak a széles lépcsőházban, s duhaj kedvükben szétdúltak mindent. Azóta elhamvadt a tűz, kihűlt a korom.
„Mennyi bitang, sehonnai!” – kiáltott egy hang. A kastély bejáratánál az egyenruhás férfi rájuk fogta a fegyverét: „Itt már nincs hely, takarodjanak hátra, az istállókhoz!”
„Stefán, istenem, mi ez?” – bújt Maria a férfi karjához. „Semmi baj, kedvesem, ha nekik megfelelt az istálló, nekünk is jó lesz”, erre Maria keresztet vetett, és a menettel elindultak az istállók felé.
A gazda visszatért, kezében egy kancsó borral. „Van-e otthonunk?” Hajós a szomszédos ház cseréptetején három fényfoltot pillantott meg, azt nézte, azt bámulta, három fényfolt: „mintha az igazság ülne ott”, s már nem kívánt mást, mint most már mindig itt élni, az asztal mellől kilátni az első udvarra és a szomszéd ház vastagon rakott cserepezésére, amelyen megint egyszer feltűnik a három fényfolt, és ettől boldog lesz. „Jel, nekem szóló jel!” – ivott még egy pohárral a kínált borból, „már itt akarok élni”, és mintha magába szívhatna minden múltbéli leheletet, olyan súlyosan ült az asztalnál, s már nem kívánt mást, mint örökké ezt a szenvedélyt: azt ottlét erejével.
„Tudja, az ember egész életében azért hajózik, hogy végül visszatérjen”, aztán arra gondolt, forró nyári napokon kisétálhatna a Duna-ághoz, ahol lapulevél nagyságú vízililiomok úsznak a víz felszínén, és a parthoz kötve ott a bőgőhajó; a halászok éppen most kötnek ki, zsákmányukat hálóval merik át.
„Itt akarok élni!”, szorongatta az asztal sarkánál leomló terítőt, ujjai végén érezte a vastag, dús hímzést: M. S. Maria Spaltenberger. „Nagymama, drága nagymama!” Öblösen kortyolta a következő pohár bort, a gazda hallgatott, nézte a férfit, Hajós pedig a gangon, a szőlőlugas hintázó indái között a szemközti ház tetejét bámulta, ahonnan egyszerre eltűnt a három fénysziget, szelíd volt az este, „holnap visszatér a fény, visszatér mind a három, csak hinni kell benne”.
„Maria, találtam friss szénát!” – és Stefán maga előtt ölelve hozta a zörgő, illatos füvet. „Maria, kedvesem, ide pihenj le”, eligazította, hogy jól essék a fekvés, aztán körülöttük kevés szóval mindenki helyet talált magának; a férfiak zárt szájjal éltek, a nőknek csak a szeme beszélt.
Odafönt megérkeztek a csillagok. „Maria, drágám, alszol?” – suttogta Stefán, hogy ha az asszony valóban elszenderült, ne ébressze föl. „Nem, Stefán, arra gondolok…”
A férfi vastag tenyeréből kinyúló hosszú ujjaival végigsimította felesége ajkát: „Nézd, ott, a cserepek között kilátni az égre. Csillag van fölöttünk!” És feküdtek az illatos szénában, nem hallották a fegyveres őrök járásának zaját, csak amint némelyikük fémes csattanással fölhúzta a fegyverét: ha netán valaki szökni próbál, azonnal tüzelhessen.
„Milyen különös”, suttogta Stefán egy idő múlva, „a csillag nem vándorol tovább; nézd, drágám, itt maradt fölöttünk, a cserép törésében”.
És addig nézték a fényességet, míg hajnaltájban, az első pirkadó fényre el nem aludtak.
A szemtanúk azt állítják, többeket megkínoztak közülük – olvasta Hajós a levéltárban, ahová betért, mielőtt megérkezett a faluba. „Inkább meghalni, mint a kín!” – csapta be az iratcsomag fedelét. „Nem erre gondolt?” – kérdezte aggódva a levéltáros. „De igen, köszönöm, sokat segített, csak tudja, mintha Heródes levéltárában kutakodnék.”
Két hét telt el egyetlen kérdés sűrűjében: „Mit akarnak ezek velünk?” Reggelente megszámlálták őket. „Támaszkodj rám”, suttogta Stefán, amikor látta, Maria a sorakozónál egyre nehezebben tartja a derekát. Ezt bírta a legnehezebben: előfordult, hogy két órán át ott kellett állniuk.
Mennyien lehettek? Volt, aki azt állította, legalább tizenötezer embert tereltek össze a vidék falvaiból. Stefánt az asszony sorsa foglalkoztatta, s az elmaradt otthoni munka. A tömegben egyszer csak megpillantotta Elisabethet, a sógornőjét, aki egy távolabbi faluba ment férjhez. „Ha Mariánál megindul a szülés, kérlek, légy mellette.” S hallotta, valamelyik faluból a „svábok papját” is idehurcolták, ahogyan az őrök mondták.
Az idős, fáradt ember egy fatuskón ült a fal mellett, nekitámasztotta a hátát, reverendája szélét fölhajtotta a térdére, ne érjen le a földre. Stefán azt hitte, alszik. „Nem, fiam, csak nagyon beteg vagyok.”
Ha Maria megszül, idehozza a csecsemőt, hogy megkeresztelje. „Jól van, fiam, ha élek még. Ha már nem, rajzolj egy kis keresztet a gyermek homlokára, s mondd el az Úr imádságát. Isten érti az övéi szavát.”
Egyesek deportálásról suttogtak. Stefán nem törődött ezekkel. Amikor Maria nem látta, erős léptekkel ment végig a parkon, megkerülte a kastélyt, s mire visszaért, valamelyest engedett öklének szorítása. „Látod, Maria, itt többet pihenhetsz, mint odahaza. És a te állapotodban ez a legfontosabb.” Aztán újra nekiindult. Az egyik helyen arról beszéltek a férfiak, ha sokáig tart ez az állapot, megkísérlik a kitörést. Különösen olyankor erősödtek föl ezek a hangok, amikor valakit elvittek közülük, s egy idő múlva visszalökték a kerítés mögé. Ezek az emberek nagyon fáradtnak látszottak, és hirtelen megöregedtek a vonások az arcukon. Nem akartak beszélni. Odébb húzódtak, és csak bámultak valamerre. Válluk nehezen emelkedett, amikor mély levegőt vettek.
Két hét telt el. A reggeli sorakozón elmaradt a létszámellenőrzés. A kastélybejárathoz vezető lépcső tetején megállt az egyenruhás, valamiféle parancsnok lehetett, fején széles tányérsapka, derekán szorosra húzott szíj, oldalán pisztoly lógott: „Fasiszta svábok, a népi demokrácia hazaenged titeket.”
„Én már úgy vettem ezt a házat a hatvanas években, Délvidékről idetelepített székelyektől. A háború után annyi minden történt itt… Mit néz? Az üveges szekrényt? Az is a házhoz tartozott.”
Hajós mélyen megült a székben. „Az igazi hajós”, gondolta, „nem a tengerekre vágyakozik, nem a dalmát és a görög szigetek felé hajózik, az igazi hajósnak másféle vizei vannak.”
Mintha széles hátú hullámon utazna, és az vinné célja felé, úgy nézte az üveges szekrényt, nézte, bámulta, szuggerálta, a legnagyobb utazók izgatott vágyával; jobb keze az asztalról lelógó terítőszélen nyugodott, s mint örök vakságra ítélt, tapintásával látva simogatta Maria Spaltenberger monogramját.
„A nagyapám borospohara… amikor leült munka után, abból itta a spriccert.” Hajós a csodák döbbenetével kapott az utolsó szavak után: „Honnan ismerem ezt a szót? Ki adta a számba? Honnan tudjuk, amit nem is ismerünk?”
„Adja nekem… megvenném azt a poharat…”
„Nem lehet, a gyerekeim tudta nélkül nem tehetem. Itt mindent ők örökölnek.”
„Fájásaim vannak, Stefán!” – jajdult fel Maria, amikor kiértek a Lengyelből hazafelé vezető útra.
„Még egy kicsit, csak egy kicsit tarts ki, nemsokára hazaérünk”, nyúlt Stefán felesége hóna alá, hogy segítse. „Bírom még, a fájások azért vannak, mert nemsokára megérkezik.”
Amikor a menet útelágazáshoz ért, csoportokban váltak le az emberek, mindenki ment a saját faluja felé. Stefán szekér zörgését hallotta hátulról. Fekete-piros, színes ruhában egy asszony, fehér posztónadrágban egy férfi ült a bakon, mögöttük batyuba kötött holmi a szekérderékban, ahonnan két-három gyerekfej bukkant elő. Stefán előbb visszalökte a gondolatot, de aztán mégis rászánta magát:
„Jóemberek, mindenórás a feleségem, elvinnék hazáig?”
Az asszony lenézett Mariára, de a férje megfeszítette a derekát, s az ostorral odacsapott a lovakra, mire azok megugrottak, s máris odébb zörögtek a kerekek.
A második szekér fölvette Mariát. Stefán a kocsi mellett haladt, a lőcsbe kapaszkodott, s ahogyan a lovak diktálták a tempót, lépett hosszúkat és gyorsakat.
Észre sem vette a fölfordulást a faluban, arra sem gondolt, kik ezek az idegenek, „csak minél hamarabb haza, hogy Maria biztonságban legyen”.
A kapuban ugyanolyan öltözetű férfi állt elé, mint aki fölvette őket: ez is fehér posztónadrágot viselt és fekete felsőrészt. Útját állta Stefánnak.
„Ezt a házat nekünk utalták ki.”
„De hiszen az enyém, az apám építette.”
„Minket meg elüldöztek. Itt a hatósági papír a végzésről.”
„Engem nem érdekel a papír. Ez a mi otthonunk.”
„Már nem. Így döntött a felsőbbség.”
Felsőbbség, miféle felsőbbségről beszél, amely dönthetne az ember sorsáról? – nézte Stefán a székely parasztembert, aki mögött beljebb, a gangon ott tolódott az asszony és a gyerekek. „Egyetlen felsőség van, az Isten. De őt valaki itt eltakarta.”
Felesége két kezével megtámasztotta a derekát, hogy bírja.
„Mindenórás, láthatja, mindenórás, legalább az istállóba engedjen be!”
A férfi hátranézett az asszonyra, az meg kissé félénken bólintott.
„Maguknak se könnyebb, mint nekünk. Menjenek.”
Maria ott szült meg, az istállóban, barmok között. Stefán vizet hozott a kútról, lemosta a gyermek testét, aztán belépett a konyhába:
„Adjon valamit, amibe bepólyálhatom a fiam!”
Az asszony zavartan körbenézett, kezét végigsimította a kötényén, mintha ettől könnyebb lenne, aztán beszaladt a szobába, s mivel nem tudta, mitévő legyen, lerántotta a vastag szövésű, fehér asztalterítőt, és Stefán kezébe nyomta.
Estefelé az istálló tetején megrepedt az egyik cserép, lehullott a darabja, s a nyíláson át belátszott az ég.
„Apám”, nyögte Hajós, mint amikor a szél megropogtatja az árboc rúdját. „Hát idáig kellett hajóznom…” Visszahelyezte a poharat az asztalra.
„Már megy? Hiszen maradhatna még… az istállót nem is mutattam.”