NAPÚT 2008/5., 17–21. oldal
Tartalom
Erika Áts
Nekrológ • Teréz Anya • Jelentés • Utolsó nap a Balatonon • Virágvasárnap Koszovóban • Őszi elégia
Elmer István
A cserép törésében
Balogh Robert
Schvab evangiliom
(Részlet a Schvab trilógia átdolgozott fejezeteiből)
Ördög mondja Álmok:
A mennynek, a földnek, a holdnak, a napnak és az Ópapámnak
Akik a sötétben tévelyegtek, és senkitől nem kérdezhettek, és nem mozdult meg értük senki már… A régi öregek tudták, mit tesznek. Egyszerű, szeretni való lények, eljönnek. Meleg szél fújja őket a ház mögé, mikor feltűnik a krumpliszerű Hold. Pislogó, remegő éjszaka. Göröngyös égen jönnek. Arcuk halovány, szemük üres, néznek, velem vannak, de semmi több. Nyújtom feléjük a kezem. Legalább ti szeressetek!
Ábrahám fia engedelmeskedett. Mindig engedelmeskedni kell a parancsnak. Apának is. Fiúnak is. Mindig engedelmeskedni kell a parancsnak. Nem kell gondolkodni sem fiúnak, sem apának. Csak engedelmeskedni. Mindig. Minden parancsnak.
Főfájás miatt kiugrani az ablakból, eső áztatta, puha földre zuhanni. Bebújni egy egérlukba, és ott jól kivallatni magam, hogy s miként vagyok mostanság.
A jó ember, ha meghal, madár lesz. A pokol a levegőégben van. Mindenki odakerül: ócska kerítése rozsdás, alacsony. A jó ember átszáll fölötte, fennen hirdeti énekét a világnak. A rosszat mind megkopasztják az ördögök, aztán fejjel mennek a kerítésnek, ez a büntetés.
Nem is mi akartuk! Az az átkozott kis nőstény ördög, az a bűnös, az a káposztafülű… A vécén is csak Isten szolgáját bosszantaná, hogy lehetne még itt is kibabrálni vele. Ő beszélt rá minket az Újszövetségre. Hogy ezzel törüljük ki!
Teknyővájónak csúfolták még a cigányok is. Napokig elrejtezett. Ágyba feküdt. Elrejtezett magán kívül. Napokig aludt. Ha imádkoztunk fölötte, néha helyrejött. Olyas dolgokról szólt, amik megtörténtek később, beváltak a szavai. A keresztet jósolta, olyan erős idő lesz, mondta, leveri a villám. Le is ütötte volt, a pap meg elsompolygott, szó nélkül otthagyta volna a falut, ha a férfiak utána nem erednek, a harmadik határban fogták meg. Amikor fölébredt az álmodásból, az ágyához jöttünk a mezőről, ott hallgattuk. Pákászféle embernek is hívták, meg cigánynak, pedig egyik se volt. Ha elrejtezett, nem tudott a világról, beszélt fekve, elaludva. Beszélt a másvilágról, angelusokkal társalkodott, meg fekete emberekkel. A szeme behunyva, fekve beszélt. Beszélt elaludva.
A mi papunkat nem véletlenül szólítják többen is atyámnak!
A virrasztás órájában megnőtt az orrom, egyre csak nyúlt és nyúlt, hosszabb lett, mint a karom, átkúszott az udvaron, át a füvön, az árkokon, csak egyre nyúlt, minden gyermek kikerülte, senki sem lépett rá, a kutyák sem ugatták, minden illatot megéreztem, a patak illatát, a piactér illatát, a mocsárét, az állatokét, a virágokat, mindenhová elértem, én és az orrom, egészen a panasz órájáig.
A bódénál belépődíjat szedtek, de elfogadtak tojást, hagymát, krumplit is. Ketrecben mutogatták a szörnyű kövér asszonyt, a gyerek szerint zsírszalonnával tömik naponta ötször, hogy éhen ne pusztuljon, mert ha csak dinsztelt káposztát kapna egész nap, este már megenné ez akár a fél disznót is egy ültő helyébe’, úgy kopogna a szeme. Állt ott egy műkoplaló, aki örökké fog élni, mert úgy csillogott a szeme, mint a szenteké, olyan sovány a karja, mint a babkaró, egy szál foltozott vászonalsóban rémisztgette szikkadt testével az együgyű falusiakat. És ott a kutyafejű muszka. Olyan szőrös ember, mint a kutya, csak farka nincsen neki, hogy csóválni tudná, meg a füle sem hegyes, de azért morogni tudott, meg kell hagyni, azt tudott.
A bohócot emlegettem a Lányomnak, egyszer már láttam egy zöld gatyásat, zöld orcájút, zöld ormányost. A cipője repedt volt, leesett a sarka, sántikált, bő kabátja le-lecsúszott a válláról, s mindegyre leesett a foltos nadrágja. Hát a gombját ki látta? A zicherhájsztűt kérte egyre, de mindenki nevette, ahogy esett-kelt. Folyvást csúszkált, egy lépés, lenn is volt a gatya, földig hajolt érte, nevettük a cifra bugyogóját, ő meg panaszosan kérte a zicherhájsztűt. Csak bicegett körbe a színpadon. Milyen értelmetlen dolog is ez. Aztán mi végre heccelni lovat, kutyát? És azok a nyalkák? Miért libériások? Minek ide maskara ennyi? De a Lánynak tetszik. Gyerek még.
Álmomban friss malachúst ettem újhagymával. Előbb cirkuszi malacok futkároztak, pörögtek, olyan nevetségesen, mint az emberek. Egy kövér malac a csülkével integetett a dobogóról, mint az ember. Majdhogynem kacsintott. Elém tette a tálat. És én ettem.
– Tessék minket megsütni! – mondta Hansi és Grete.
– Mikor sütsz már meg? – kérdezte türelmetlenül Hansi, a soványka kisfiú.
Grete toporgott:
– Süssed meg, banya! Olyan a szaga, mint a majompisának! Süssed meg, banya, a fókát!
– A tököm is tele van már a mézeskaláccsal, bodzaszirup? Elmegy maga, banya, a picsába! Süssön meg, azt hagyjon hunyni!
Mikor elalszik, akkor kér tőle bocsánatot azért, amit ébren tett, tudja, hogy megsértette. Mikor ébren van, mélyen hallgat, de mind a kettő leplezi, mit is érez. Nehogy észrevehesse a másik, rajta aztán ne látsszon semmi! Ő nem sértődött meg. Ő nem bánt meg semmit. Mindennek így kellett történnie. Minden a legnagyobb rendben. Csak az óra kattog. Mindjárt ütni fog.
Ha félek éjjel, mozognak a kövek is. Ha valamit nem lehet elmondani, hát ez az! Ezt nem lehet. Hogy az ember fél.
Puhán közeledik a macska, ide érzem a leheletét. Hozzám beszél? Hozzám! Nem értem. A vállamra teszi a mancsát, foltokban kihullott a szőre, tele van elvakart csípésnyomokkal. Magyaráz, de nem szavakkal, csak gesztikulál, kézen fog, körbevezet a teremben, mindenfélét mutogat, közben, mintha érteni vélném: arra biztat, tanuljak tőle, nélküle itt éhen veszek. Hallom a hangom, amint ismételem őt, és aggodalmasan bámulom az izzó levelek között vergődő halakat. Egynek sem tudok segíteni, vagy csak nem akarsz, mondja a macska tekintete. Nem vádol. Törődik velem. Vajon miért?
A víz mélyén, a folyó fenekén ül egy férfi, könnyedén siklanak az ujjai, alámerülök, mert hívogat, hellyel kínál, poharakat tesz az asztalra, italt tölt, ahogy fogy a palackból, fényes kedve kerekedik:
– Zúg a víz – énekli –, ott fönn a csillagok, de kecskék legelnek a sírodon, bodza növi be, fenyő zúg, bükk, haraszt, moha, és odafönn a csillagok, hej, itt a mulatság ideje!
– Engem te nem tudsz megbaszni – mondta egy lány az álmomban –, csak én tudom magamat megbaszni, más nem. Néha még nekem sem sikerül!
– Hát akkor – mondtam a lánynak – nem is zavarnék tovább!
Hatalmas üvegkádban ültem, finom meleg vízben, mint egy kényes uracska, megtelt a szívem vágyakozással, ábrándosan bámultam, közben lábammal lötyögtettem a vizet. Lépteket hallottam, egyenként minden nő, az összes volt és jelenlegi szeretőm szép sorban közelített a kádhoz, majd egyenként odaléptek elébem, megcirógattak, rám mosolyogtak és tovaimbolyogtak.
– Miért vagytok velem, ha elhagytatok, és miért hagytatok el, ha velem vagytok? – ezt motyogtam, amikor felébredtem.
A dédanyám mesélte:
– Akkor vágattam le anyámmal a hajam, mikor belelógott a pottyantós vécébe.
Templomtoronyból rikoltott a pap:
– Vészmadarak a láthatáron…
Isten parancsolt. A csendőr parancsolt. A katona parancsolt. Szót kellett fogadni. Azt mondták, lengetni kell a kart, előre, hogy lássuk az ujjunk hegyét, mert az jó. Látszik messziről, hogy mi vagyunk azok. Nem mondták, kik. De hogy azok. Meg azt is mondták, hogy a boltosok ki akarnak irtani bennünket mind. Ha a testvéreink nem győzik le őket. Milyen testvéreink? És miért pont a boltosokat? Mi lenne velük? Miből élnének, azok is szegények. Aztán ez a négy család elbírna ezrekkel? Aki vásárolt tőlük, táblát kapott a nyakába: Ez a disznó a zsidóknál vásárolt!
Nekünk muszáj letérdelni, ha a lármás ember, kezében puskával, hadonászik. Eddig felegyenesedve jártunk, most úgy kell viselkedni, ahogy nem bántanak bennünket. Ha meg kell hajolni, meghajolunk, lóg a karunk, mint a majomembernek, aki ott lakik, ahová ősszel elszáll a fecske. A tanító szerint fekete emberek között legyekre vadászik langyos folyó partján. Azt nem mondta, hogy ott is hadonásznak-e lármás emberek. A majomember talán azért görnyeteg mind. Mert megszokta a hajbókokat.
Ez az arcom? A tükörben sem látom, ki vagyok. Egy arc. Ennyi. Egy kép, ami néz. Egy arc, ami van.
– Ha élnék, sohasem aludnék, folyton bámulnám a világot – ezt mondta egy arc a patakból. Ki lehetett?
A csókák a templom tetejére telepedtek. Már nem lövöldöznek. Csendes a milícia. Megtelt a teherautó. Még mi ráférünk, aztán slussz! El szeretnék sétálni még egyszer a házak előtt, ahol eddig éltem, bekukucskálni az ablakokon, odaköszönni az öregasszonyoknak. A lelkem nem vihetem magammal, nem fér be a ládába. Most még szomorúbb élet kezdődik. Akit a gerendáról vágnak le, azzal mi lesz? A pók nem fél, leereszkedik a mélybe egyetlen fonálon. Csak bennem van félsz?
Ma már olyan világos minden. Villanytól az utca, petróleumtól a szobák. Régen a Gyerek zsebeiben lepkegubók zizegtek, a kötényében békák pislogtak, szépen beszélgetett velük. A békák figyeltek rá, de ha megunták, vartyogtak még egy kicsit, és elugráltak. Az anyja, mikor meglátta az ugráló varangyokat, kecskebékákat, barna és zöld mozgó nyálkás sokaságot, akkorát visított, hogy a harmadik szomszéd is befutott a kapun. Ott állt a feleségem, holtsápadtan kapkodta a levegőt, a kislány meg csak mutogatta neki a békákat:
– Nézzed, Mama! Ne félj! Nézzed már, milyen kedves, kicsi állat ez, hogy néz téged! És ez a kis helyes? Szeret! Biztosan szeret téged, a Papát is szereti, látod, ő nem fél. A Papa elfogadja, hogy őt szeretik!
Meztelenül kellene a földbe kerülni, se koporsó, se ruha, meztelenül. Egy erdőcske szélén gödröt ásni, levetkezni, s belé feküdni. Alsóneműt, harisnyát levetni. Pucéran feküdni a földben. Aludni, ahogy születtünk. Mint mag.
Sokat görnyedtem. Fáztam. Adj egy kabátot, te úgyse fázol. Nincs egy öreg pacskered? Meleg van nálad, add nekem a tied! Nem lehetsz ennyire smucig, te! Te utolsó sváb!
Schvab Ráolvasókönyv
Goldenes Brauchbuch
Jóslás imakönyvvel Elébb kitárni a szíved, aztán kinyitni a Szentkönyvet, kamarád kulcsát kössed nem használt zsinegre, lógassad a Szentkönyvnek lapjai közé, de kössed által a Szentkönyvnek oldalát, a kulcs ki ne essen, de lazán se lógjon a Szentkönyvben. A Szentkönyvet élével tartsad. A kulcsnak alja kilógjon a Szentkönyvből. Alulról könnyű ujjal érjél hozzá te, kinek jósol a kulcs, s a Szentkönyv. Az, ki jósol tenéked, tudója legyen az Örökök titkának, imádkozzon rózsafüzért, s te, kinek jósolnak, mormoljad utána az imát, majd figyelmezz erősen arra, mit fürkészni vágysz – édesmamámnak a férje nevét jósolták így – mormolták sorban a férfineveket, s a kulcs megfordult a Szentkönyvben édespapámnak nevére.
Érrándulásra való Szent Jánoskenyér fának magját vedd, s így borogatást tégy a bajra, majd fohászkodjál fennhangon így:
Atya Isten segélj engemet,
Fiú Isten segélj engemet,
Szent Lélek Isten, segélj engemet!
Mondozgassad el háromszorra, s imádkozzál fájdalmas Szűz Anyának kegyelméért 1 Hiszekegyet, 7 Miatyánkot, 7 Üdvözlégy Máriát.
Sorvadásra való mondás Ébredés után egyből menjél bodzabokor elébe, annak virága megment sorvadástól, sárgaságtól, pestistől, fohászkodjál fennhangon:
Atya Isten segélj engem,
Fiú Isten segélj engem,
Szent Lélek Isten, segélj engem!
Most patakhídján általlépek
Vízben pancsol 3 gyermek
Vörös, fekete, szőke.
Atya Isten segélj engem,
Fiú Isten segélj engem,
Szent Lélek Isten, segélj engem!
Véremen, húsomon segéljetek!
Most által kelek patakhídján
Három gyermek, segéljetek!
Segélj vörös, segélj fekete, segélj szőke!
Mondjál el 7 Miatyánkot Úristenünk kínszenvedéséért, 3 Miatyánkot azoknak a megholtaknak a lelkéért, kik sorvadásban elhaltak.
Boszorkány ellen
Sárga halálfej, eltiltalak házamtól,
eltiltalak ló, tehénistállótól, eltiltalak ágyamtól,
át ne lépj rajtam, lépj be más házába, s mire minden ormot megjársz
felkél kedves napom, akkor fordulj be hozzám, én felkelek, s te nyugszol
az Atya Isten, a Fiú Isten és Szent Lélek Isten nevében, Ámen.
Gyomorégésre való mondás Amitől fáj a gyomrod, azt vedd kezedbe, s eredj ki házad mögé, mondozgassad el az első imát, akkor vedd a szájadba azt, mi néked ártott, ha hús volt, akkor húst:
Ártó szelek, eredjetek ki húsomból,
Vér, csendesülj, térj vissza nyugalmadba.
Hol eddig voltál, oda jussál,
Térj vissza nyugalmadba.
Összeráglak Hús, szétcincállak Hús
Kiköpöm rostjaid, eltemetem rostjaid
Hogy megnyugodjál, s megnyugodjam én is.
Atya Isten, Fiú Isten, Szent Lélek Isten nevében
Menj vissza nyugalmadba!