NAPÚT 2008/5., 36–39. oldal
Tartalom
Stefan Raile
Évek pora • Gondolkodási idő
Koloman Brenner
Örökké velünk • Sopron • Sopron 2 • Mind • Vasárnap délután
Engelbert Rittinger
Ma egy olyan úr lennék…
Igen, ma már bizonyosan egy olyasfajta úr lennék, aki von-nal írná a nevét, ha annak idején megfogadtam volna jóindulatú tanárom tanácsát. Hagynom kellett volna magam elmagyarosítani, és ezt Oláh professzor úr még el is intézte volna nekem. Azonban ki hitte volna ezt akkor, a lódenkabátos időkben, mikor az időjárásért a meteorológusokat tettük felelőssé, és miattuk fájt, ha nem minden nap a keleti szél fújt, az új világ kötelező ígéretével, szóval ki hitte volna akkor, hogy megéljük azt az időt is, amikor a gyönyörű Westerwald felől hideg szél fog fújni? És hogy kétféle köpönyegre is szükségünk lesz? Egyetlen ember sem hitt valójában ebben a lehetőségben, magam is csak legbelül, kizárólag saját használatra gondoltam sápadtan és elmosódottan minderre, és éppen ezért maradtam öröklött és egyszerű nevemnél, s most már mindenhez túl késő…
Hogy az egészet érthetővé tegyem, messze vissza kell nyúlnom, egészen a Bibliáig. Na, éppen Palesztinához semmi közöm nincs, viszont a wartburgi Bibliához igen, már csak a példa végett is. Abban írják valahol, hogy az elsőkből utolsók, az utolsókból elsők lesznek. Utolsónak lenni – na, ebben hatalmas gyakorlatom és tapasztalatom van, de egyszer minden erőfeszítésem és akaratom ellenére első lettem, mégpedig elég hosszasan, két egész éven keresztül. Mindez úgy történt, hogy öt évvel az érettségi után sokkal érettebben, rengeteg tapasztalattal és többszörös rostálással a hátam mögött, a katonaságnak köszönhetően kéthavi késéssel el akartam kezdeni az egyetemet. Voltaképp csupán egy hét lett volna, azonban Feri bácsi, a felelős azt mondta, hogy harminchat hónapos katonai szolgálat után megérdemlek még egy hét pihenőt, amiből aztán két hónap lett.
Ekkor kellett rajtam a bibliai mondásnak beteljesednie. Talán az akkori fiatalság általános szerénysége volt az, minek következtében az elsőként megjelent mindig az utolsó helyet foglalta el, és így tovább az első helyig, ami az utolsónak jutott, s ahogy ezt már fentebb említettem, ez én voltam.
Így lettem tehát „csoportelső”, ami az ülőhelyeket illette, s ennek mind az előnyei, mind a hátrányai megvoltak. Hogy mi tartozott az egyikhez, és mi a másikhoz, azt sajnos előre nem lehetett tudni, éppen ebben rejtőzött az ülőhely rizikója. Számomra előnyt jelentett, hogy az igencsak jól képzett és hozzáértő professzor minden szavát érthettem, s ezzel a többiekkel szembeni hátrányomat csökkenthettem.
Amit akkoriban hátránynak találtam, s ami most előnyös is lehetne, az a közösségi üggyé emelkedett magánbeszélgetésünk volt, egy hetente ismétlődő párbeszéd Oláh professzor és köztem. A többiek halotti csöndben figyeltek, vagy közben saját dolgaikkal foglalkoztak, annak függvényében, hogy készen voltak-e az aktuális házi feladattal vagy sem. Számukra az én ülőhelyem időbeli nyereséget jelentett, s más viszonylatokban is hatalmas előnyt.
Beszélgetéseink egy bizonyos idő után tipikussá és megszokottá váltak, viszont semmi esetre sem unalmassá. A professzor úr a következő kérdéssel nyitotta a beszélgetést: „Na, Wastl, mikor magyarosíttatja a nevét?” – „Szóba sem jöhet, professzor úr, egyszerűen eszembe sem jut.” – „És miért nem?” – „Mit szólna hozzá az apám? Nyilvánvalóan sértő lenne ez számára.” – „Nem feltétlenül, idővel csak hozzászokna.” – „De professzor úr, ez az én esetemben elég vicces lenne, mert hogy hangzik az például, hogy Wastl Lendkereki vagy Wastl Lengvári? Teljesen lehetetlenül cseng, úgy néz ki, mint egy kés markolat és penge nélkül, nemde?” – „Igen, talán – egyezett bele ő is –, de a majdani gyerekek…” – „Ha Önnek az apja neve nem elég jó, akkor magyarosítsa nyugodtan a nevét, de én nem teszem.” – „Kár, mert végül is Magyarországon élünk, s én ezt magának teljesen ingyen elintézném.” – „Professzor úr, köszönöm a gondoskodását, de ez nem pénzkérdés. Másrészről ismerek olyan személyiségeket a magyar történelemben, akik idegen hangzású nevük ellenére is jó hazafiak voltak, és olyanokat is, akiket magyar hangzású nevük ellenére manapság hazaárulóként tartanak számon.”
Így és hasonlóan teltek a mindenkori első percek, miközben az erre vonatkozó nézeteinket egymásnak eresztettük. Egyébként ebből semmilyen hátrányos következmények sem származtak, nem vettem rossz néven a dolgot, és ő kifejezetten jól viselt engem, voltaképp kedvelt, mindig a keresztnevemen szólított, és minduntalan biztosított jóindulatáról. És mégis, fél év múlva a fejem lett a tét.
Egy esős nap történt, ami vagy az ahhoz hasonlók amúgy is idegessé tettek. S miután a professzor úr ismét kijátszotta a magyar kártyát, elegem lett, elszakadt a türelmem hosszú fonala. Eltökélten és majdnem durván vágtam vissza neki: „Ó, professzor úr, hagyjuk már ezt a felesleges szócséplést a magyarosításról. Egyébként meg olyan magyar, mint a professzor úr, bármikor vagyok!”
Krétafehérre sápadt a meglepetéstől és azt kérdezte: „Hogyhogy?”
Egy egyetemen már elvesztegettem egy félévet származásom miatt. De annak politikai okai voltak. Ez itt nem politika volt, csupán hamis hazafiság egy kis nacionalizmussal fűszerezve, s ami mellett a nevemen kívül semmit sem veszíthettem, és persze éppúgy rendelkeztem a saját fűszereimmel. Ezért válaszoltam egészen meggondolatlanul és élesen: „Már megengedje, professzor úr, de egy Oláh sohasem volt Magyar, vagy nem?” Másodpercekig halotti csend uralta a termet, majd egyértelmű vihogás tört ki. A családnevek jelentéséről és származásáról már mindannyiunknak volt sejtésünk. A professzor úr könnyen megállapíthatta, hogy a kárörvendő nevetés ezúttal az ő számlájára történt. Végeredményben egy rendes ember volt, aki az eredményt a következő szavakkal könyvelte el: „Rendben, akkor lássunk munkához!”
Semmilyen következményei nem voltak az esetnek. Később úgymond barátok lettünk, és eljött az az idő, amikor a hajdani viselkedésemről értékelően nyilatkozott. A magyarosításom problémája egyszer s mindenkorra lezáródott. És most, hogy az évtizedek óta Tollseprűnek hívott professzor úr örökre eltávozott közülünk, és már odaát olvassa és javítgatja visszaemlékezéseim helyesírási hibáit, ma már mindenképpen késő. Eredetileg szintén jogász volt, s ígéretéhez híven bizonyosan ingyen elintézte volna nekem a dolgot, de hol találok manapság egy olyan ügyvédet, aki ezt így megteszi, amikor erre a célra már semmi pénzem sincs?
S hogyan lehettem volna ezáltal egy von-nal ellátott úr? Egészen egyszerűen. És ehhez egy igazi von, talán még az Edler von nemesi megkülönböztetés is járult volna, egy férfi szép dupla névvel, mint például Ajtósi-Dürer, vagy mint napjaink férfijainak egyike. Ha annak idején megfogadtam volna professzorom tanácsát, ma Lendkereki-Schwungradnak hívhatnának, vagy akár Lengvárinak, mert ha a Schwungradban ismeretlen okokból talán egy kis szláv beütés is található, tehát Schwungrad, akkor már tényleg az ősök nyomán vagyunk, és a vári a helyes! És vajon ki figyelt volna arra az ötvenes években, hogy most „i” vagy „y”, amikor minden fontosabb volt, mint a hivatalnokok földrajzi ismerete? Ma tehát lehetnék egy Lengváry-Schwungrad, és ez mindenképpen egy nemesi utójel, amit feltehetőleg kutyabőrre írtak, s ráadásul még egészen dallamos és kellemes a csengése, majdnem nemesi, mondhatná az ember. Mert a német nyelvű nyugaton hajdani honfitársaink nagy előszeretettel használták a von-t, akár megalapozottan, akár nem – többnyire nem. A legtöbb esetben még csak „i” vagy „y” sem volt a nevek végén – mint a szlávoknál az „itsch” és a „witsch” –, aminek a németben az „er” végződés felel meg. Bizonyosan hiúság és behízelgés mindez, gondoltam. Elég vicces dolog, mikor egy német képeslapban M. von Meszaros úr hirdetését olvashatjuk. Ez minden további illusztráció nélkül annyira magyaros, hogy az eredetiséget szinte érezni lehet. Na igen, ne értsenek félre, nem vagyok naturalista, és nem a német írásmód utáni magyar kiejtésre gondolok, de a német kiejtés mellett is megérzik itthoni érzékszerveim a hurka és a disznósajt illatát…
Remélhetőleg senkit sem bántottam meg ezzel, amit természetesen nem is akartam, s így sokkal könnyebb dolgom volt, mint a hajdani főnökömnek, az Európa-szerte ismert borásznak, Sándor Pettenkoffernak Rákosi Mátyással. A mindentudó az általa tervezett villányi citromültetvény ügyében érkezett látogatóba a szakmai okokból tiszteletbeli párttaggá választott elvtárshoz, és a pincében folytatott beszélgetés és kóstolás közben Rákosi személyes szakmai ismereteit is kifejtette a következő megjegyzéssel: „Jó szaga van ennek a bornak!” Az öreg Pettenkoffer szinte teljesen süket volt, azonban boros ügyekben még mindig kiváló volt a hallása, és nagyon kényes volt a helyes kifejezésekre. S minthogy csupán egyetlen régi köpönyege volt, nem engedhette meg magának, hogy a nemes szőlőnedű helytelen jellemzése így maradjon.
Gyors válasza rövid volt és meggyőző: „Vezérem, tudnia kell, hogy a szarnak van szaga, a villányi bornak pedig jó illata.” Rákosi értékelte a szakmai tudást, s ezért az alkalmi tanárt jutalomként áthelyezte egy olyan helyre, ahol sokoldalú képességeit még inkább kamatoztatni tudta. Igen, hajdanán ilyen idők jártak és ilyen viszonyok. A legkönnyebb azoknak volt, akik egyáltalán nem tudták magyarosítani a nevüket, még akkor sem, ha akarták volna, hiszen olyan nevek, mint Bősz vagy Nesz olyan mértékben magyarnak tűnnek, hogy az ősök kétségkívül feltehetőleg magával Árpád fejedelemmel érkeztek útlevél és iránytű nélkül át a Vereckei-szoroson, és a magyar történelem sodrában egy vargabetűvel később Londonba kerültek a lord-major szolgálatába, mint ahogyan azt a magyar irodalom aranynyelvű költőjének, Arany Jánosnak a művében olvashatjuk: „Felköttetem a lord-majort, ha bosszant bármi nesz.” Kinek van szüksége több bizonyítékra? És itt nemcsak Anglia királya lett bősz, hanem ezzel a névvel odahaza az ember akár vitéz is lehetett, ha volt elég bátorsága hozzá. Ahogy az események bebizonyították, egyik sem volt egészen veszélytelen.
Azok is jól jártak, akik olyan rövid neveket örököltek, mint a Lang vagy a Huber, egyszerűen Lángnak vagy Hűbérnek írták, és ezzel a kis meghosszabbítással hosszú időre látszólag magyarrá váltak. Azért látszólag, mert ez a kisajátítás ellen nem volt elegendő, ahogy az igazi magyarosított nevek sem mentek át a származást ellenőrző vizsgán, azonban ezekkel a nevekkel az ember akár akadémikus is lehetett vagy lehet, csupán a hozzá tartozó fejre van mellékesen szüksége, másra nem.
És ha az embernek amúgy sincs semmije az ősöktől örökölt nevén kívül, akkor az ember az marad, ami éppen volt. Így maradtam és maradok hát Wastl Schwungrad, talán egyre kevesebb svunggal, de még mindig tartással. Nem szlávul értem a gradot, hanem németül: a tartás fokaként.
(1992)
Vincze Ferenc fordítása