NAPÚT 2008/3., 125–126. oldal
Tartalom
Borbély András
Történelem mint átok?
Pieldner Judit
Szabad és királyi
A másik oldal felé
Erdős Virág: Eurüdiké. Magvető, 2007. |
Azt gondoljuk, hogy a két létező szembeállítható az egyenes vagy ciklikusan ismétlődő elbeszélhetőség és a szimbolikus, egyszeri történet ellentéteiben. Erdős Virág legújabb novelláskötete a mítosz (úgy is mint a hétköznapitól, monotontól idegen elbeszélés, látásmódbeli lehetőség, és a világ, a saját élet jelenségekre bontó meghatározása) és a mítosz hiányának kettősségére alapoz. Nem az egyszeri, kiemelkedő történés vagy a másképp elbeszélés lehetősége játssza a főszerepet, hanem a mindennapiság viszonya mindehhez.
Az első mozdulatsor a szent történetek szétszerelése. Az egyes elemek megváltoztatásai különböző mértékben és módon rugaszkodnak el az eredeti eseménytől. Az, hogy a salamoni szerepet egy csövesre ruházza, hatalmas játék az ének lehetőségeivel, míg a Mária-történet apró rezdülésein keresztül engedi lassan föl-fölfejteni magát. Ha lehet női olvasatról, írásról beszélni itt, akkor a Mária-megközelítés vállalja fel legteljesebben a történet szétbontását a miként körülírásáért. A fókusz eltolódik a születésről a címszereplőre, az áldott boldogságáról a kitagadott boldogságára. A különlegesség nem a kiválasztottságban, hanem a legabszurdabb teher elviselésében mutatkozik meg. Vajon további merész deszakralizáció-e az írás, vagy valóban a Mária-alak újravizsgálása, újraalkotása azokból a részletekből, amik a (mai) nőt helyezik egy biológiai abszurdum – természetesen kissé kétes – fényébe? Ha a novellát önmagában vizsgáljuk, inkább az utóbbi válik központi témává, ha azonban az egész kötet kontextusában keressük helyét, a botránykő szintén fontosnak bizonyul mint a fenséges átlagos alá helyezése. Várakozásaink kijátszása, megcsúfolása különös módon tart elénk tükröt. Mindig más domborulattal, más torzításban állítja a görbe felületet saját világképünk elé, például az Absolut Christmas és a Többiek című írásban.
A másik mozdulatsor a hétköznapok szétmitizálása, ami jellegzetesen Erdős Virág-i gesztus. Nagyot csinálni az egészen kicsiből, egyszerit a folyton ismétlődőből, a köznapiból. Ahogy a gyerekek. A realitást a mesén keresztül tapasztalva egymásba mosódnak a két világ törvényszerűségei: a mindennapi élet motívumai kicserélhetőek, behelyettesíthetőek, felemelhetőek, leránthatóak, átszőhetőek mindenféle csodával, különlegességgel. Ugyanakkor a gyermekbeszédtől mérföldekre járunk, messze abban a tartományban, ahol az aranykulcsok nem feltétlenül tündérországba nyitnak ajtót. Itt van például a Hahó!, amely a hétköznapok és a gyermeki fantázia giccsét kifordítva építi magába, és teszi játéka részévé a történetben megmintázott típust, akinek gondolattalansága mellett a tehetetlen, ötlettelen, közönyös őrangyalok kijátszása olyan fordulat, amellyel megint megnyílik egy, a mitikus és hétköznapi közötti folyosó: az egyes szereplők megindulnak a másik irányba. Ez azonban nem minden esetben történik meg. Látunk nyitott folyosó végében értetlenül álldogáló hősöket is, a várakozás és a kíváncsiság hiányában, ahol a hímes tojásoknak nem kell, hogy titkuk legyen.
Amikor egy-egy írás elszakad a fantázia lehetőségeitől, ha úgy tetszik, felnőttbeszédként kezd működni, ahol viszonyainkat nem szublimálhatjuk a mesébe, a narráció egyenes vonalának kifejtetlen mozzanatokkal történő megtörése jóval brutálisabbá válik. A csodától távol eső tartományokban megerősödik a groteszk. Az átjárás a jelentés és látszat, a jelentés és tréfa között éppen nem varázslatos, hanem kiábrándító. Ebben a lebegésben fogalmazva bomlik ki az a sajátos látásmód, amellyel Erdős Virág a banális törvényszerűségeket úgy vázolja fel, hogy azok jelentősége éppen meghatározatlanságukban sejlik. A Csiribú tagolatlan elrejtése-megmutatása a típus, a típushelyzet önmagáért történő körbejárásaként használja föl a trükköt és szakít el a csodától. Ezzel szemben az Anyában, melyben a remény és a remény elutasítása feszül egymásnak, a legelemibb csoda hiányának elszámolása játszódik le.
Mindeközben az örök Akárki, az Everyman szemszögéből látunk ebben a kötetben is. Nem annak létkérdésekkel küzdő férfi-őstípusának, hanem éppen a megjósolhatatlan, az általánosból itt is, ott is kibúvó női, gyermek, idős képzeteivel találkozunk. Éppen ezek az apró határsértések azok, amelyek a világot mozgásba hozzák, viszonylagossá, kancsal csodák terepévé teszik, miközben fönntartják az említett föl- és lejáratokat. Az Akárki szemszögéből válik teljesen természetessé a lehetőség, hogy egy, az aszfalt fölött lebegő kabátos alakot sokféleképpen írhassunk le. A kép e sokféle leírási lehetősége önmagában lebontja magát a jelenséget, ugyanakkor föl is építi annak különféle jelentéseit. Mi mást tennének a történetek, mint hogy megragadják egy momentum lehetőségeit a legváratlanabb tartalmak vagy kvázi-tartalmak kialakítására. Hatalmas bohóc-mozdulatokkal teszi ezt maga a Jelentés című írás, amely a vicc és a szörnyűség határán mozogva halad körbe, anélkül hogy saját középpontját kijelölné. A cím is tréfát űz velünk. Azt azonban ne várjuk, hogy bármi módon feloszthatóvá, bedobozolhatóvá okoskodhatjuk a kötetet. Előfordul például, hogy annak lehetünk tanúi, hogyan hallja meg annak hírét egy születendő kisfiú, hogy mégsem jött el az ő ideje. Máshol a történet el is marad, csak egy útikönyv furcsa bejegyzését olvashatjuk Budapestről.
Játék és a játék hiánya, csoda és csodanélküliség különös keveréke adja a kötet összetartó erejét. A mitikus és hétköznapi történetsíkokat a címadó novella alakja köti az alvilágba. Általa a két szint közötti mozgás az abszolút mélyről indul, és oda is érkezik. Mindeközben azonban a legvégső lírából is visszakacsintva tréfát űz. A motívum valóban körbefogja a történeteket, talán, ha úgy tetszik, egymásba is fonja őket, laza értelmezési keretet adva nekik; miközben azonban mindenféle linearitást, megelőzöttség- és következményszerűséget a látószögön kívül hagy. Az egyes novellákban megjelenített nézőpontok mindig viszonylagosak maradnak, csupán direkt közlésekkel találkozunk függőbeszéd helyett. Nyugvópont tehát nincs: miért is kéne lennie?
Dávid Anna Dóra