NAPÚT 2008/3., 127–B/3. oldal
Tartalom
Dávid Anna Dóra
A másik oldal felé
Lévai Ádám
haikurajzai
* Kötetei: Búcsú a filmtől (1994), Rezervátum (1998), Fakusz három magányossága (2005), Nem szabad és nem királyi (2007).
Szabad és királyi
Vida Gábor: Nem szabad és nem királyi. Magvető, 2007. |
A „nem szabad és nem királyi” annak a városnak a jelzője lenne, amelyben a történetek nagy része játszódik. Időbeli és térbeli koordináták nem adottak, egy lebegtetett, elbizonytalanított színtérről van szó, amelynek tömör minősítése így, negatív előjellel történik. A cím ezek szerint egy privilégiumoktól mentes, köznapi hely rajzát ígéri. Ha hagyjuk a történelem hívószavait is érvényesülni, és engedünk a referenciális olvasás kihívásának, valamint a szerzővel kapcsolatos háttérismereteink kényszerének, akkor a hely kibontakozó szelleme, az interkulturális utalások Erdélyt jelölik meg egy lehetséges tágabb referenciaként. Ugyancsak a referenciális olvasatot erősíti a vidéki élethelyzet frusztráltságát, a beszűkülés veszélyét felvillantó következő szöveghely: „Nem szabad és nem királyi városunkban azok érzik csak jól magukat, akiknek másutt nem terem babér, mert se pénzük, se kapcsolatuk, se idegrendszerük nincs hozzá, akik alulmaradtak a létért folytatott és folytatandó küzdelemben, akik valamilyen eszelős gondolatmenet miatt azt hiszik, hogy mindegy, hol él az ember, csak ember legyen; akik azt gondolják, hogy a nálunk élt becsületes, önzetlen, tisztességes élet ugyanannyit ér, mintha Budapesten élné valaki, vagy Berlinben.” Ha ragaszkodunk ehhez az olvasathoz, akkor is hozzá kell tennünk, hogy Vida Erdélye inkább egy (magán)mitológia színtere, amely a történetalkotás hálás terepéül kínálkozik és a fikcióképzés kiapadhatatlannak tűnő forrásának bizonyul.
A címbeli jelzőkkel illetett város a folyamatos legendaképződés színhelye. Az egyes szám első személyű elbeszélő a város krónikásaként, a közösség nevében és a „végre történik valami” lelkesedésével meséli el a történteket és fogalmazza meg reflexióit. Az elbeszélőt különösképpen foglalkoztatja a történet, valamint az elbeszélés primátusának kérdése: azért történik-e valami, hogy elbeszélés kerekedjék belőle, vagy azért szövődött a történet, a legenda, mert végbementek azok a bizonyos események. A kötet indító elbeszélésének főhőse, a vadorzó fia, akit a medve tett nyomorékká, hasonló gondolatokat fogalmaz meg: „Azt akarom, hogy a mesék, amiket nekem mondanak, úgy legyenek, ahogy mondva vannak, azt akarom, hogy úgy mondják el, amint vannak a dolgok.” Ha nincs történet, ha nincs, amiről meséljenek a szereplők, akkor a létezésük, az identitásuk válik kétségessé (Kelj fel, és járj!).
Felforgatott bibliai toposzokból, beavatástörténetekből, a nem szabad és nem királyi városban végbement különös és képtelen eseményekből, hiedelmeken alapuló történetekből és nem utolsósorban emlékezetes női szereplők körüli anekdotikus sztorikból áll össze az említett magánmitológia. Egyik visszatérő motívuma a történeteknek a csodára, a profán térbe behatoló szentségre való várakozás. A csoda jeleit azonban nem ismerik fel, ez történik a már említett szereplővel, az idejét a csodára való várakozással töltő nyomorék fiúval, aki lelövi az ismeretlenből érkező szakállas, kötött sapkás idegent. Ennek ellenére a csoda mégis megtörténik, a nyomorék lába megbicsaklik, és elindul (Kelj fel, és járj!). A megváltó egy másik alteregója csavargó képében bukkan fel – a Rezervátum című korábbi kötetből visszaköszönő – Torony emelkedőben címet viselő történetben. Angelus, aki a vallási hagyomány illatozó prófétáival ellentétben elviselhetetlenül bűzlik, és a „nem szabad és nem királyi” városban eladdig soha nem látott rénszarvassal együtt a csoda előhírnöke lenne, nem talál megértésre a bajba jutott városban, ez esetben a méltó megváltás is elmarad: a város tornya érthetetlen okokból és megállíthatatlanul emelkedni kezd, végül menthetetlenül elszáll, mert Horgas Artúr, a város főépítésze nem hajlandó teljesíteni a csavargó kérését, így hiába készít új, más tervrajzot a régi helyett, terve minden részletében megegyezik a régivel, a rénszarvast pedig döglötten találják meg egy betonkeverőben. Az anekdotikus epizódok meséi szürrealisztikus elemekkel keverednek. A közönséges kisváros ugyancsak rendkívüli esemény színhelyévé lép elő a szentet és a profánt humorosan ütköztető, Az ereklye című történetben, amelyben a krónikás nem tudja kideríteni, hogy a Ritók, a részeges kőműves jóvoltából egy faljavítás során előkerült titokzatos lepel eredetibb-e a torinói lepelnél; tény, hogy a csodálatos textília ürügyén a plébános megszökik a szépséges Mirellával. A Mielőtt a kakas elbeszéléstrilógiája az evangéliumi árulástörténet profanizált változatait fogja egybe.
Minden történet külön is olvasható, azonban számos átjárás van egyik történetből a másikba. A város életét emlékezetes furcsaságok zökkentik ki hétköznapi menetéből. Akikkel a furcsaságok megesnek, azok a visszatérő színhely, a New York Hotel Casino Restaurant vendégei (a törzshely neve jól ellenpontozza a vidék megalomániás és anakronisztikus álmait, törekvéseit), köztük szerepel a városba érkező Paul Venyige professzor, akinek az antigravitációra vonatkozó felfedezéséhez már csak egyetlen feltételnek kell teljesülnie, éspedig annak, hogy a Föld lapos.
A város polgárai, vendégei, ellenségei beszélő nevekkel illetett zsánerfigurák, groteszk karikatúrák, mint például a várost megszálló Rodobeth őrnagy (Vivát, összes pezsgő!), Tarándi Örneszt fővadász és Gúzsman, a rendőrfőnök (Jack Daniel’s), Jurcsák elvtárs és Frátye Turku (Nő volt a dologban…). Természetesen a nők sem hiányozhatnak a „dologból”, mi több, ők a történetek fő mozgatórugói. A legutóbb említett elbeszélés a következő eszmefuttatással indít: „Állítólag nem eshet meg olyan történet, melyben nőkről nincs szó; ha megeshet mégis, nem gondolható végig; ha el lehetne gondolni, nem volna mesélhető. Nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet.” Ennek szellemében nők szövik az eseményeket, felbukkanásuk jelenti a váratlan fordulatot, vagy ott vannak a háttérben, de mégis róluk szól a történet. Emlékezetes nőalakot mintáz meg a szerző Kara Katica, a delejes képességeiről híres cigány asszony mitikus-mesei figurájában (Jack Daniel’s).
Nem jellemző a történetekre a túlzottan reflektált stílus, Vida Gábor valóban elbeszél, nem pedig értekezik az elbeszélés elméletéről. Ebben a tekintetben kivételt képez az Egy tavaszi történet eleje, amelyben a tulajdonképpeni történet háttérbe szorul, és az elbeszélés célelvűségét, valahonnan valahová tartó irányát szkeptikusan megkérdőjelező gondolatok kerülnek előtérbe: „Nincs is vége semminek, a történet mindig tovább fut, mindig lépeget vagy megiramlik éppen, be sem fejezhető, abba sem hagyható jószerivel, mert állandó kezdet van, és a kezdetnek is kezdete, mintha mindig visszafelé is lépne az ember, nemcsak előre, megint újabb kezdet, ha nem is kezdődik el semmi valójában.” A hasonló reflexiók helyett inkább a történet elbizonytalanításának eszközeivel él a szerző több elbeszélésben, nemcsak a tér-idő kontextus lebegtetésével (egyetlen történet nevezi meg konkrétan a teret és az időt: A pásztorok királya című történetben megjelenik az évszám, 1979, és egy helynév, Bukarest), hanem az arra való hivatkozás révén is, hogy a városban és más helyszíneken megesett történetek forrása a szóbeszéd, a szájhagyomány, a pletyka, a történetek ok-okozati láncai, motivációs hálója nem deríthető ki teljes biztonsággal. Múltra és jelenre utaló elemek, valóságvonatkozások és zabolátlan fikció keveredése egyfajta mágikus realista stílust kovácsol ki Vidánál. Amelyből természetesen nem hiányoznak a meglepő fordulatok, a derű, a humor, az anekdotikus hangvétel sem.
A kötetet záró, a kötet koncepciójába nem egészen beleillő novellában (A fotográfus halála) komolyra fordul a hangvétel, a szerző első két kötetében erőteljesen jelen lévő téma, a fotográfia mint a művészet, az alkotás metaforája köszön vissza. Az ugyancsak önreflexívként olvasható szöveg a Mester és tanítvány toposzát dolgozza fel, és a látásmód fontosságát emeli ki, amelyet kézenfekvő akár ars poeticaként is olvasni: „Végül is nem a gép, hanem a mester, nem a lencse, hanem a szem, a látás”.
Vida Gábor történetei úgy vannak, „ahogy mondva vannak”. A mesélés ősi kultusza, rituális szerepe idéződik fel ezekben az elbeszélésekben, minden történet megkeresi a maga stílusát, formáját, nyelvezetét, de ugyanakkor közös bennük az archaizáló alaphang, a ráérősség, a kedélyes, mesélős hangnem, amelyet nemcsak a próza klasszikus nagymesterei, Mikszáth, Krúdy, Bulgakov, Hrabal, hanem az egyszerű hétköznapi emberek – szabad és királyi – elbeszélő stílusa is ihletett.
Pieldner Judit