NAPÚT 2008/3., 121–124. oldal
Tartalom
Parragi Zoltán
Aki korpa közé keveredik
Dávid Anna Dóra
A másik oldal felé
Történelem mint átok?
Bánki Éva: Magyar dekameron. Magvető, 2007. |
Az írónő legújabb kötete (Magyar Dekameron, Magvető, 2007) bizonyos értelemben ugyanezt a történelemmel való játékot űzi. A huszonhét novella szinte mindegyikében apellál az olvasó történelmi ismereteire, ugyanakkor a szövegek folyton elbizonytalanítanak abban a hitünkben, hogy valóban azt a történetet olvassuk, amit már ismerünk. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a történetek többször becsalogatnak egy referenciális olvasat lehetőségébe, de utána vagy egy történelmi anakronizmus, vagy valamilyen csodás elem, vagy valami átokszerű végzet, amely mintha minden egyes, a kötetben feltűnő „főszereplőt” egyformán sújtana, vagy akár a történetmondás egyszerű félbehagyása kimozdítja a referenciális olvasat lehetőségét, és elmossa a történelmi „tények” és az ezekről való személyes emlékezés fikcionalitása közti határvonalat.
Jellegzetes példája lehet ennek a Szapolyai János szoboravatója című történet (harmadik nap, második novella), ahol Szapolyai János huszadik századi szoboravatóján föltűnik Izabella királyné, akinek a szemén keresztül látjuk az eseményeket, de maga Görgey Artúr is. Mindenki számára ismert személyiségek, akik feltűnésükkel fittyet hánynak a történelmi kronológiára. Sőt nemcsak a bevett kronológiát bontják meg, hanem személyiségüknek a történetírás által sugallt „önazonosságát” is. A szoboravatón föltűnő „vad suhancok” egy csoportja ugyanis ezt kiáltja a szobor felé: „le ezzel a hazaárulóval, le ezzel a Görgeyvel”. Görgey neve Szapolyai János metaforájává válik a tüntetők „történelemképében”: „Szapolyai egy Görgey”. Jó példa lehet ez arra is, hogy észrevegyük, a történeti megértés is metaforákon keresztül történik. Ha például Max Black kognitív metaforaelméletét hívjuk segítségül, aki éppen az „X egy Y” formájú metaforákat vizsgálta, akkor a metafora „melléktémája” (Görgey) mintegy megvilágítja a „főtémát” (Szapolyai). Vagyis a Görgeyről előhívható történeti tudásunk olyan rácsot képez, amelyen keresztül egy bizonyos módon láthatjuk Szapolyait. A metafora megértése pedig egy olyan harmadik eset (sem nem Szapolyai, sem nem Görgey), amihez a mindkét névhez kapcsolható történelmi asszociációs mező egyidejű ébrentartása révén jutunk el. Ezt a jelentéskonstellációt tovább árnyalja az a tény, hogy az általunk elemzett szöveghely egy erőteljesen ironikus kontextusba illeszkedik.
Éppen ezek az elmozdítások teszik újra és újra indokolhatóvá azt a kijelentést, hogy a valóság és a fikció, a (történelmi) tény és a szavak közti ontologikus szembenállás felszámolása mint jellegzetes posztmodern poétika az a fókusz, amelyen keresztül Bánki Éva szövegeinek megértési horizontja feltárható. Ám hangsúlyozni kell, hogy ezek a szövegek sem a referencialitás, sem a fikció tiszta eseteiként nem tarthatók számon. Inkább a történelmi tények, tényszerűségek kimozdítása és tudatos áthelyezése történik meg a fikció terébe. Ezek a tények így mindig már mást jelentenek, mintegy provokációként arra szólítanak föl, hogy történelem helyett „történelmekben”, kronológia helyett metaforákban, határok helyett határátlépésekben gondolkodjunk. Erre példa a köteten végigvonuló „Határvidék”-metafora is, amely először Magyarországot jelöli mint Boccaccio szereplőinek úti célját, akik a pestis elől menekülve a budapesti Körszállóban telepednek meg. De azok a történetek, amelyeket a kilenc fiatal megismer, nemcsak Magyarországon játszódnak, hanem a határokon túlra, a szűkebb-tágabb Kárpát-medencébe, majd Svájcba, Németországba, Oroszországba, a Közel-Keletre, sőt Dél-Amerikába is átnyúlnak. A „Határvidék” ugyanakkor nemcsak földrajzi helyet jelöl, hanem történelmi, politikai, lélektani, szociológiai „határhelyzetet”, és egyben a határok fölszámolását is. Ez a történelem nem tények sorozata, hanem inkább „tények” olyan „rendszere”, ahol minden tény átminősül, s a rendszerek is fölszámolják rendszerszerűségüket. A Dávid és az új ország, illetve ennek folytatása, a Rozáli szabadulása az ötödik napon Jókai A jövő század regényébe, tehát egy fikcióba íródik bele úgy, hogy azt sugallja: a Jókai-fikció „Otthon Állama” Izrael megalapításával – a történelmi tények tanúsága szerint is – a valóságban is megtörtént, Jókai szereplői közel száz évvel a regény után valóban megszülettek. Ennek következtében Jókai utópiája számunkra egyrészt már nem olvasható utópiaként, hanem történelemként (annak ellenére, hogy utópia voltában hangsúlyozottan is fikció), másrészt arról, hogy mindez „valóban így történt”, csak Bánki Éva újabb fikciói révén győződhetünk meg.
2. A történelem idegensége. Noha ezek történetek, azzal együtt, hogy átitatódtak a legképtelenebb, legmeseszerűbb anakronizmusokkal, mintha mégis valamiféle „realitás”-ról akarnának számot adni, amikor a hősök élettörténetükkel tanúskodni kívánnak valamiről. Azt ők maguk sem tudják, hogy pontosan mi az, de élettörténetük olyasmiről tanúskodik, ami (történetük szerint) feltétlenül megtörtént. Sőt, élettörténetük mintegy sorsszerűen alakult. Persze fölmerülhet a kérdés, hogy elmesélhető-e még bármilyen történet vagy hogyan beszélhetik el első személyben saját történetüket olyan szereplők, akik már halottak, mint például Karl May az Old Shatterhand hazatérben, vagy Zrínyi Miklós A szép Eusebiában. Ki mesél itt valójában? Ki a tanú? A kötet kerettörténete szerint a Körszállóba érkezett itáliai fiataloknak egy varázsgömbből ágaskodó lángocska „Hang”-ja beszél, egy test nélküli hang. Mindez azt sugallhatja, hogy a történetek túlélik a tényeket, az élettörténetek pedig az élőket, s hogy a történetek csak az időről tanúskodhatnak, arról, hogy történt valami, vagy hogy létezett valaki. És persze új megvilágításba helyezhetnek olyan történeteket, amelyekkel már találkoztunk.
Ám érdemes szemügyre venni, hogy a szereplők személyes életideje miként bonyolódik bele a külső, történelmi események időrendjébe. A már említett kronológiai időrend megbontása (amely persze egy egyezményes kronológia elismerésén alapul, amivel szemben az időzavar egyáltalán érzékelhető az olvasó számára) a történelmet olyan kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan külső erőként teszi értelmezhetővé, amely egyértelműen determinálja a személyes életutat. Nem véletlen, hogy alig találunk olyan történetet a kötetben, amely „sikertörténetként” lenne olvasható, vagy amely ne lenne úgy (is) olvasható, mint a személyiség „belső hangjának” összeütközése a külső, történelmi idő „hangjával”. Ebből az összeütközésből aztán van, aki több, és van, aki kevesebb veszteséggel kerül ki. Ilyen szempontból kiemelkedő az Amerigo atya második története, ahol a jezsuita főhős maszkjai (és a nyelv!) révén lenyűgöző rafinériával játssza ki az egymást váltó politikai rezsimeket. Az ő története is csak annyiban sikertörténet, hogy fölismeri a történelembe való belebonyolódás veszélyességét és tudatosan képes „védekezni” vele szemben. De ő is, mint a legtöbb szereplő, valamiképpen áldozata a történelem „objektív” erőinek. A történelem, amely mintegy a személyes életútnak képezi hátterét (például a már említett Old Shatterhand hazatérben a „német egység” kialakulásának és következményeinek története mint háttér), nem olvasható át saját történetté, ugyanis ellenáll a bensővé tételnek, s így hangsúlyozottan idegenként, sőt potenciális veszélyforrásként interpretálható. A történelem az egyén számára folyamatosan visszatérő bajok, háborúk, menekülések sorozata, az előzmények és a következmények kiszámíthatatlansága végzetként nehezedik a Határvidék lakóira. Ebben a világban a szubjektum nem ura az eseményeknek, hiszen eleve bele van bonyolódva valami olyasmibe, ami számára csakis idegenségében mutatkozik meg.
Némiképp hasonlít ez Márquez Száz év magányának természetfelfogására, ahol a természet mint a betegségek és az öröklődő átkok forráspontja hasonló idegenségtapasztalatot implikál, mint Bánki Évánál a történelem végzetszerűsége. Ennek a tapasztalatnak, az emberi történelemnek mint átoknak és az „emberi környezet” idegenségének talán leginkább paradigmatikus történetei azok, ahol a női főszereplő érzékelve kiszolgáltatottságát igyekszik kezébe venni saját sorsát. Bizonyos értelemben éppen ezeken a „női sorsokon” keresztül (Döbröghyné Ludas Panni, A szép Karolina, Rozáli szabadulása stb.) válik leginkább érzékelhetővé a szubjektum „eszmék” történetének való alárendeltsége, hiszen a történelem alakítói között hagyományosan a nők azok, akik legkevésbé lennének szerepeltethetők. Ez a történelmi idegenségtapasztalat, a tanúsíthatatlanról való tanúskodás kényszere(?) vagy paradoxona talán az egyetlen „reális hely”, ahol ezek a történetek játszódhatnának.
3. Nyelv és átok. A történelem átka mint a határvidékiek sorstapasztalata kétségtelenül egyik újszerű mozzanata a Magyar Dekameron „mágikus realizmusának”. Ez az átok már a kötet legelején, a kerettörténet narrációjában összefüggésbe kerül a nyelvvel, a nyelv idegenségével. A firenzei fiatalok, akik a pestis elől menekülnek a Határvidékre, azzal indokolják választásukat, hogy „a határvidékiek nyelve oly érthetetlen, hogy hiába is mesélnének nekünk a pestisről, halálról, mi úgysem értenénk meg”. A betegséget (az átkot?) tehát a híresztelések, mendemondák terjesztik, a betegség valamiképpen a nyelv betegsége és az átoknak a nyelv a hordozója. Vagy fordítva: aki nem képes megérteni a híreszteléseket, azt elkerüli az átok. És valóban, a firenzeiek a Körszállóban úgy hallgatják a határvidékiek történeteit, hogy alig értenek meg azokból valamit. Számomra legalábbis úgy tűnt, hogy a Magyar Dekameron kerettörténete azért tűnhet érdektelennek vagy semmitmondónak az olvasó számára, mert a firenzeiek „rosszul”, vagyis a várakozásainkkal többnyire ellentétesen reagálnak a történetekre. Akkor nevetnek, amikor tragikus esemény történik, és – „villalakók” módjára – akkor szomorkodnak, amikor az olvasó inkább örülne. Kérdés azonban, hogy ez az újabb „elmozdítás”, a megértés elé gördített újabb akadály mennyiben gazdagítja a történetekben már meglévő fikció-történelem, ismerős-idegen, személyes életidő-történelmi idő oppozícióinak játékát, vagy mennyiben inkább egy olyan újabb paradoxon, amely az olvasót irritáló tényezőként csapódhat le. A félelem, a baljós előérzetek, a nem nyelviesíthető veszélyérzet, amely a Körszálló lakóira is átragad, a folyamatos „zavargások” és lövések hangja, amelyek behallatszanak a történeteket hallgató firenzeiek lakosztályába, olyan mozzanatai a kerettörténetnek, amelyek ismét valós, aktuális, politikai eseményekre utaló referenciális történetet implikálhatnak. Ám végül nem tudjuk meg, hogy a magány és a félelem, amelyet egy-egy szereplő a Körszállóban érez, voltaképpen minek is volt a „jele”, mint ahogyan azt sem, hogy a kerettörténetnek mi a viszonya a többi történethez.
A nyelv mint akadály, mint a megértés „ellenfele” a kerettörténettel szemben azokban az inkább meseszerű, mint élet- vagy sorstörténetszerű novellákban tűnik termékeny ötletnek, ahol az állatok és az emberek közti nyelvi kommunikáció lehetetlensége ellenére mégis létrejön valamiféle „nyelvtelen” (érzelmi?) kapcsolat. Ilyen például A csóka története című, nyelvileg(!) fantasztikusan finoman árnyalt novella, amely egy csóka és egy erdész szerelmi történeteként olvasható, vagy a Hogyan választottak királyt az állatok? című, ahol a vadász és a vadállatok közötti hatalmi relációk szintén nyelven kívüliek, és az állatok nyelvének megtanulása maga után vonja ezek fölbomlását. Mindez azt sugallhatja, hogy ezekben a némiképp homályos, rejtélyes elbeszélésekben a hatalom és a szerelem kérdése „nyelv előtti” vagy „nyelv mögötti” kérdések.
Ennek kapcsán megint utalhatunk a már említett és talán nem önkényes Márquez-párhuzamra, ahol a természet világának az emberhez való viszonya ellenséges, determináló jellegű és olyannyira végzetszerű, hogy Macondo képtelen végül csatlakozni a civilizáció világához, és a százéves átok beteljesül. Ellentétben Bánki Éva „állatok világával”, ahol a történelem átka alól, annak az emberi életidőt meghaladó és kiszolgáltató ciklusaiból egyik lehetséges kiútnak éppen a „természettel” (főként az ember önnön „természetével”, hiszen mégiscsak ő „csinálja” a történelmet) való nyelvi vagy nem nyelvi kapcsolatteremtés tűnik.
Borbély András