NAPÚT 2008/3., 118–120. oldal
Tartalom
Igor Szahnovszkij
Lehetséges
Borbély András
Történelem mint átok?
Aki korpa közé keveredik
„…a disznó egy őszinte lény, aki nem szégyelli, hogy olyan, amilyen.
Ellentétben az emberrel, aki folyton másnak szeretne látszani.”
(Orbán János Dénes)
Nagy Koppány Zsolt: Nagyapám tudott repülni. Magvető, 2007. |
A novella műfaji tradíciójához – eredetéből adódóan – hozzátartozik az exemplaritás; a történetek példázatossága Nagy Koppány Zsolt esetében sem mellőzhető tényező. A különböző szövegek más-más értelmezési kulcsokat kínálnak az olvasó számára. Egyszer saját példázat jellegüket erősítik, akár a legsúlyosabb bibliai vagy középkori értelmezői hagyomány bevonásával – ilyen maga a címadó novella is –, máskor a leghétköznapibb értelemben vett tanulság lehetőségét is tagadják: „…csupán annyit mondunk még, hogy a történetnek semmiféle tanulsága nincsen, mert igaz” – olvashatjuk a Béla és a virágok című novella végén. Sok esetben még az események végső kimenetele sem egyértelmű: A várban őrt álló gondolatai vagy Az én és az Eszter című novellák nyugtalanító záró sorai a szereplők sorsát is homályban hagyják, kiszolgáltatva őket az olvasó fantáziájának. A szövegek ilyen értelemben vett nyitottsága és a szövegalkotás folyamatába betekintést engedő egyéb gesztusok (A lézengő writter, Egyperces ballada) egy aktív, partner jellegű befogadói magatartást tesznek lehetővé.
A kötetben szereplő huszonkét novella elrendezése tudatos kötetkompozícióra utal: feltűnő szimmetrikus rendben olvashatjuk a szövegeket. Érdekes megoldás, hogy a két kiemelt novella (Nagyapám tudott repülni, A lézengő writter) nem a ciklusok élére, hanem azok szerkezeti középpontjába kerül. A tükörszerű hatást erősíti, hogy a novellák egy része tematikus szempontok alapján párokba rendezhető. A Novellárium sorozat – igencsak kimódolt – tipográfiai sajátosságai (félbevágott betűk, oldalszámok) ebben az esetben akár termékeny tényezők is lehetnek: tekintetünket a szövegek anyagszerűségére irányíthatják, és ezáltal támogathatják egy térben is mozgó, játékos-asszociatív olvasási mód lehetőségét.
A szerző régi és újabb írásai két alcím alá sorakoznak: mítoszok, történelmek, illetve játékok, tragédiák. Ennek megfelelően az első rész történetei szorosabb kapcsolatban vannak a külvilággal: nagyobb hangsúlyt kap bennük a környezet ábrázolása, a hely- és időviszonyok jelölése is gyakoribb, mint a kötet második felében. Többször találkozhatunk helynevekkel (Bukarest, Kolozsvár) vagy korra utaló szavakkal, kifejezésekkel (tanács, parancs a központból), sőt az egyik novella cselekményének egy történelmi esemény is része: a nagyapáról szóló történet egy falu elárasztásával ér véget. Viszont ezen a ponton érhető tetten az első ciklus novelláinak másik fő jellegzetessége, a misztikum felé nyitott – a szerző szavával élve: mágikus realista – ábrázolási mód. Talán ennek tudható be, hogy a hétköznapi események mitikus magasságokba emelkednek. Különös kettőssége a novelláknak, hogy a mítosz megteremtésével párhuzamosan képesek annak lebontására is. Szép példa erre az a történet, amelyben egy modern kori legenda megvalósulásának esélye bukkan fel, de a remetenő alakjának profanizálása miatt ez a lehetőség el is enyészik. A legendává válás folyamatát emeli témájává a sánta kutya története is, ahol az élet és a művészet közti kapcsolat olyan ellentétként jelenik meg, ami csak az egyik fél halálával oldható fel: „Mester! Légy már legenda! Hagyd megdögleni a kutyát!” Ez igazolódik a festő sorsában is, aki saját családját áldozza fel a tökéletes műalkotás kedvéért, de abban a pillanatban, mikor befejezi a képet, holtan esik össze. Az utóbbi novella esetében kifejezetten erősnek tűnik a korábbi szöveghagyomány – Poe, Balzac, Thomas Mann – hatása.
A világirodalmi elődök szövegeinek megidézése egyéb szempontokat jelölhet ki, hiszen a kötet novellái a gonoszság és a kegyetlenség újraírására is vállalkoznak. E két jelenséget a szövegek az élet minden területére kiterjesztik, egy történelmi szituációra éppúgy, mint a személyes kapcsolatok szintjére. A motiváció legtöbb esetben rejtve marad, így az olvasó még nagyobb megdöbbenéssel fogadja az abszurdnak tűnő cselekedeteket. Gondolhatunk itt a háborúban fosztogatni kívánó katonára, aki, mivel szándékát nem tudja megvalósítani, rágyújtja a családra a házat. Az ismeretlen autós viselkedése szintén eltúlzott: a hátulról belé hajtó kocsi vezetőjét – ahelyett, hogy segítene a vérző emberen – agyonveri. Ha a novellák tágabb elméleti hátterét keressük, szinte magától értetődőnek tűnik a freudi elfojtásra és az abból fakadó kegyetlenségre gondolni. Talán az sem teljesen alaptalan, ha Hamvas Béla megfogalmazását társítjuk a gondolatkörhöz, hiszen az Előretolt Helyőrség nevű erdélyi csoportosulás, melynek Nagy Koppány Zsolt is tagja, egyik irányadó írása (Sántha Attila: A transzközép irodalom. Előretolt Helyőrség, 1995/1.) szintén hivatkozik a neves író-filozófusra. Az öt géniusz című munkájában Hamvas így ír a démonok természetéről: „Modern nyelven ezt úgy mondják, hogy tudattalan. […] A démon viselkedése közvetlen és elementáris, hitvány és önfeláldozó, jóságos és bosszúálló, de mindig őrjöng, felelősség és gátlás és belátás és eszmélet nélkül. […] És csak egyetlenegy valami van, ami az uralkodóvá lett archetípus bőszült aktivitását meg tudja fékezni, ez a világosság. Semmit sem kedvel inkább, mint a homályt és a zavart és semmitől sem tart annyira, mint a tudatos fénytől.”
A démonok a kötet első részében, mint láthattuk, közvetlenül és hirtelen törnek felszínre, ebből következően a kiszolgáltatottság érzését növelik az olvasóban. Lehetséges magyarázatokat a könyv második felének írásai adhatnak, melyekben a nyelvi játék válik fő szövegalkotó tényezővé. Az itteni szövegekben a nyelv hozza felszínre az indulatokat, ezért is található a novellákban több káromkodás (persze nem a kiskésit típusú eufemizmusokra kell gondolnunk), és az élőbeszéd visszaadása is itt a legerőteljesebb. A történetek sok esetben egy szereplő belső monológjából épülnek fel, de előfordul, hogy több elbeszélői szólam is keveredik a főszereplőével.
A fenti szempontok érvényesítésekor kulcsnovellának tűnik a Mellettem disznaim című írás, ahol a démonokat két vaddisznó testesíti meg. Bár az elbeszélő nem tesz mást, mint engedelmeskedik nekik – vagyis iszik –, ezzel a gesztusával legalább felméri azok erejét, hiszen hagyja, hogy kitombolják magukat. Ugyanebben a történetben feltűnik egy rózsaszín, egyáltalán nem félelmetes malac is, melyhez az elbeszélő viszonyulása közömbösnek mondható: „Hát ezért iszom. Circum porcelli? (Néha ugyan megjelenik egy rózsaszín malacka is. De az nem érdekel.)” Bár ebben a műben nem történik változás, pontosan a változatlanság és a védtelenség állapotát vázolja fel a szöveg, más novellákban mégis az elfojtásra ítélt szavak kimondása hozza meg az élethazugságokkal való szembenézés lehetőségét.
A belső monológok első látásra kegyetlennek tűnhetnek, de valójában azok képviselik az őszinteséget: általuk mégis megképződik valami, amit leginkább a szó kimondásába vetett hittel lehetne azonosítani. Igaz, a történetek nagy része nem a boldog élet, hanem a tragikum lehetőségét rejti magában. A vasúti hídon álló fiatalember sorsa sem végleges: halál, megalkuvás vagy újrakezdés? Ezt a kérdést az olvasónak kell eldöntenie.
Parragi Zoltán