NAPÚT 2008/3., 113–116. oldal
Tartalom
Thomas Glavinic
Az éjszaka műve
Parragi Zoltán
Aki korpa közé keveredik
Igor Szahnovszkij
Lehetséges
Az iskolában mindenki szabályszerűen beleesett valamelyik osztálytársnőjébe, vagy ha nem az osztálytársnőjébe, akkor a tanárnőjébe. Tehát a tanulás színhelyén. E fiúval viszont úgy esett, hogy a moziban zúgott bele valakibe. A filmvásznon pillantotta meg, a vacak filmen a „csodálatos iskolás évekről” – és azt kívánta, bár sohase érne véget a film. Nem tűnt ki semmivel. Csöndes, szőke leány volt, szemüveget viselt. És csak egy jelentéktelen, közepes tanulónak nyerte el a tetszését, és ezt azzal hálálta meg, hogy barátian aggódott gyönge előmenetele maitt. Ennyit a filmről. Ami pedig az életet illeti, úgy esett, hogy e jelentéktelen kincs, egy kedves, szürke veréb hirtelen elcsavarta egy külvárosi fiú fejét. Különben nem mondani, hogy egy közepes átlagét, még az is lehet, hogy egy majdani herceg rejtőzött a fiúban.
A városban, ahol élt, két filmszínház üzemelt, meg négy kultúrház. És a kép a filmforgalmazó vállalat vezetőségének utasítására egyik félig üres teremből a másikba vándorolt, s a szerelmes fiúcska követte a színésznőt mint az árnyék, és közben simogatta a zsebében lapuló pénzérméket, amiket az iskolai reggeliken takarított meg. Összesen vagy tizenkétszer tudta megnézni a filmet, de még azt sem jegyezte meg, hogy miről szól. Ellenben a száj melletti tintaszínű anyajegyet, azt bezzeg észrevette, nem különben a szelíd és félénk mozdulatot, mellyel a színésznő a kötött sapkát fejére igazította a fagyban.
Olykor sápadtabbnak tűnt a szokásosnál, meglehet, nem aludta ki magát. Néha a kelleténél szívélyesebben fordult közepes tanulójához, aki úgy akaszkodott rá, mint valami kullancs. És minden új szemügyre vételbe nyugtalanság vegyült. – Vajon hogy bírta ki a leány nélkülem egészen mostanáig?
A leány filmes fiú osztálytársaival elszáguldott a friss, vakító sínyomon, és még nem tudni, milyen sors vár rá… Lent pedig előtűntek a filmföliratok, és közölték a legfontosabbat:
– Nasztya szerepében: Lena Litajeva.
A majdani herceg egyik decemberi estén kivárta a sűrű ibolyaszínű szürkületet, és a „Mir” filmszínháznál megcsonkította a plakátot kivágva belőle a drága fényképet és elrejtette szigorúan titkos kockás füzetébe.
Végül a kép kihunyt. Eltűnt a vásznakról, ám a fiú maradt.
Az új év alig észlelhetően köszöntött be, mint a nedvességet kapott bengáli tűz, és a fiú tíz új évet is adott volna pusztán azért, hogy felülhessen a vonatra, saját szakállára mint a felnőttek, és elutazhasson a fővárosba – hisz ugyan hol lakhat máshol a színésznő? –, fölkereshesse a kisleányt, s tudomására hozhassa, hogy ő van.
Nem, nem volt ő oly naiv, hogy várva várt ajándékként, drága küldeményként vigye szerelmét. De pusztán a lehetőség, egy ilyen utazás lehetősége hirtelen a legfontosabb eseménnyé vált, aminek különben nem kell feltétlenül valóra válnia.
Mint ahogy nem feltétlenül szükséges a felnőtt szerelem délibábja sem a „csodálatos iskolás évekként” emlegetett émelyítő pusztaságban. És ezeket a csodálatos iskolás éveket még elviselhetetlenül sokáig kellett elszenvedni. És előreszaladva rögtön meg is mondjuk, sehová sem tudott elutazni e szerelmes hetedik osztályos. Az érzésekből viszont minden éltető forrás híján csak fél évre futotta. Hisz természetes, hogy az érzéseknek, ha élők, csak kell valamiből táplálkozniuk a titkos füzetben lapuló gyűrött képecskén kívül.
Ezzel a történetet tulajdonképpen befejezettnek is lehetett volna tekinteni, ha nincs a telefonhívás tizenkét esztendő elmúltával a moszkvai szálloda fagyos szobájából, ahol a felismerhetetlenül, tehát magánkívül ittas személyzet üti agyon csaknem fagyásig tartó szolgálati idejét. Miért jutott eszébe ily hirtelen? Látom lelki szememmel, ahogy a lőpor hullik a kiszáradt gallyak közé, elképzelem a tüzérpontosságú napszúrást, a parányi fölvillanást – majd a tűzvész keltette pánikot, ami a vadászokon úrrá lesz a tüzet fogó erdei templomok között…
Így vagy úgy, mindenesetre visszaemlékezett! És meglepődött, mennyire nem a régi. Kellett neki bánkódni, már-már belehalni a vágyba, hogy eljusson ebbe az elérhetetlen városba! Azért, hogy miután átélt tizenkét percnyi emberpróbáló vetítést, Moszkva kellős közepén ocsúdjon fel áruvédjegyes bádoglepedőn, és megborzongjon a tulajdon ittasságától.
Fogta az állami kagylót, és 09-et tárcsázott.
– Itt a harminchetes.– Igen, hisz az ilyen számok semmire nem oszthatók csak önmagukra.
– Legyen szíves Litajevék szobaszámát.
– A második betű mint Jevgenyin?
– Nem, a második betű mint Igor.
– Cím?
Kérdezhetett volna könnyebbet. De cím nélkül nem mondja meg – nem szabad. És akkor hirtelen panaszos dalt dúdolt el mély átéléssel. Azt, hogy mi nem vagyunk idevalósiak, egészen az Uráltól jövünk, megvesz minket az isten hidege „három pályaudvaron”, hozzátartozónk egy sincs Litajevéken kívül. A sógorunk családja. Azaz, vagyis a sógor. Kisleány, adjon mindenkit – akit lehet!
A szöveg érezhetően nem volt rossz, mivel a zord harminchetes fölsóhajtott, és rögtön tollba mondott neki tizennégy számot.
Most a meghűlt kiküldetéses olyan tevékenységbe fogott, amitől ő mellesleg az égvilágon semmiféle eredményt nem várt.
Az első szám a jegyzék alapján – rövid dudálás. – Később újrahívjuk. A másodiknál – a kagylót lassan vették föl.
Mintha a kicsöngésre vártak volna. – Igen – szólt egy csöndes, áttetsző hang. Csak annyit kellett mondania, igen, és már nem is volt helye semmiféle kételynek. De mégis. Ön az – Léna? Akár meg se kellett volna kérdezni.
– Igen. Én vagyok. És mit óhajt?
És tényleg, mit is óhajt? És egyáltalán, mit mondjon neki? Ezt akkor, a hetedik osztályban nem tudta végiggondolni, és most sem. És valami ostoba tehetetlenségből másodszor is eldúdolta a dalt a nem helybeliekről – ők csak találkozni szeretnének, és az ő Kamcsatkájukból érkeztek ide.
– Most munkába megyek. Talán este…
Ő már – mint kiderült – dolgozik. Este – nagyszerű. Hol felel meg neki?
– Ismeri a „Mir” filmszínházat a Cvetnaja körúton?
– Már hogyne ismerné a „Mir” filmszínházat! Más nevek – úgy tűnik – a természetben nem léteznek.
– Látott engem valahol a filmen kívül? Tehát nem ismer meg. Tarka bundában leszek.
Estére melegebb lett, és már nem esett a hó. A színésznő vette észre hamarabb őt, mint ő a színésznőt – a számára teljesen ismeretlen, rokonszenves fiatal nőt a prémfőkötőben. Hajadon óvónő, és úgy tűnt, már szinte nem is emlékszik az ottani felvételekre, amelyekre gyermekként, véletlenül került, mondhatni az utcáról.
Az ismerkedés már a harmadik percben kötetlen társalgásba csapott át, mindent szóba hoztak, ami csak megfordult a fejükben. A gondterhelt, hóval befújt tömegben fölbukkant egy tétlenül sétafikáló párocska. A gavallér semmit nem talált szórakoztatóbbnak annál, hogy röviden leírja az őrületet, amit a mozi váltott ki az iskolában. Állítólag akadnak furcsaságok. A hölgy figyelmesen végighallgatta, és tapintatosan érdeklődött. Megvan még az értéktelen ereklye, a megcsonkított plakát maradványa? Bevallotta, megvan, és elhallgatta, hogy a fénykép réges-rég elsüllyedt „művészeket” gyűjtő húga kollekciójában.
Aztán úgy találomra indiai filmnél kötöttek ki, ahol volt mivel foglalkozni – például lehetett vészjóslóan suttogva szadista versékeket szavalni, és az nyer, aki többre emlékszik. – Petya rá akart nézni a konstrukcióra, akkor most föl lehet kenni a falra. – És hahotázhatnékjukat visszafogva kuncoghattak összekoccanó forró homlokkal. A hölgyből nedves prém és a „Lehetséges” márkájú lengyel illatszer illata áradt. Annyira illetlenül röhögcséltek, hogy már már kizavarták őket a teremből Zita és Gitta könnyekig meghatódott rajongói. De ők a távozás hímes mezejére léptek, mielőtt erre sor került volna, mert olyan ötletük támadt, hogy forralt bort kotyvasztanak szállodai körülmények között merülőforraló segítségével.
Könnyen be tudtak osonni a fiú egyágyas szobájába, mert az ügyeletes szállodai néni a kellő időben engedély nélkül távozott, és így nem vehette észre őket – és fölhevülten kis tányérból kortyolgatták azt a forralt bornak nevezett izét, s fújták, mintha tea lenne, miközben ültek az ágyon perzsa módra keresztbe tett lábbal, s hamisítatlanul perzsa nyelven gyöngéd csacskaságokat gügyögve szerelmet vallottak egymásnak. És lehetett önzetlenül viaskodni az állami párnáért – egy volt belőle –, és lehetett sürgős nevelői intézkedésekre kérni a nevelőnőt, s engedély nélkül csókolgatni a fekete anyajegyet a szájánál.
Rákövetkező este pedig valahol Jaroszlavl és Halics között a fiú, miután fölébresztette a szomszéd horkolása, ki tudja, miért, visszaemlékezett a nevelőnő egyik mondatára: – Nekem idős, negyvenöt éves férj és fiatal szerető kell…
És akkor hirtelen rádöbbent, hogy sohasem bocsátja meg magának ezt a találkozót, amely megfosztatta utolsó jogaitól a kisfiút, a nagy, boldog Lehetőség megfogalmazóját, akihez egyszerűen senkinek semmi köze nincs többé.
Még eltűnődött azon, hogy a felnőtté válás jele – a mindenevőség. A megrögzött iszákosnak nem fontos, mivel hajtja ki magából a másnaposságot. Értékes régi borral, uborkából nyert testápolóval vagy azokkal a lengyel illatszerekkel, egyremegy. A felnőtt annak a segítségével menekül az élet szomorúságától és lehetetlenségétől, ami épp a keze ügyébe kerül.
December harmincegyedikén este tért vissza Moszkvából, és azonnal az új évre készülő házban találta magát, ahol mandarinok, pirogok és fenyőgallyak illatoztak. Ahol a konyhát kifogyhatatlan olaj párája ülte meg, s a fogason nem akadt hely, és különféle színű bundák hevertek egymás mellett. Ahol ajkakat festettek, az előszobában sugdolóztak, készülődtek a kikerülhetetlen csodára, akadékoskodva mustrálták magukat, mintha színfalak mögül készülnének előlépni.
A kifestett ajkak között volt jövendőbeli felesége – a leghaloványabb viszont a legkedvesebb. Ez a pirospozsgás ünnep jóhiszemű eskükbe fulladt és boldog zűrzavarba torkollt. A vendégek kiabáltak – mindenki ordította a magáét.
Aztán elcsitultak, és párokban szorongtak lassú táncot lejtve.
És már senkit sem vártak.
Arató János fordítása
Igor Szahnovszkij 1958-ban született Orszkban. Az „Orosz Dekameron” díjat nyerte el. Novelláját a moszkvai Vagriusz által Szcsasztlivi i bezumci (Boldogok és őrültek) címen megjelent elbeszéléskötetéből fordítottuk.