NAPÚT 2008/3., 110–112. oldal
Tartalom
Xaver Bayer
Ma boldog napra ébredhetnénk
Igor Szahnovszkij
Lehetséges
Thomas Glavinic
Az éjszaka műve
(Részlet az azonos című regényből)
– Jó reggelt! – kiáltott a konyhába.
Megterített a reggelihez. Útközben bekapcsolta a tévét. Marie-nak küldött egy SMS-t. Jól aludtál? Veled álmodtam. Azután rádöbbentem, hogy ébren vagyok. S.z.
A képernyő vibrált. Az ORF után az ARD-re kapcsolt. Nincs adás. Tovább nyomkodta a távirányítót, ZDF, RTL, 3sat, RAI: semmi. A bécsi helyi adó: semmi. CNN: semmi. Egy francia, majd egy török adó: megint semmi.
Az ajtó előtti lábtörlőn a Kurier helyett csak egy régi reklámlap hevert, amelyet eddig lusta volt felemelni. Az előszobában fejcsóválva húzott ki egyet a múlt heti újságok közül, majd visszaült a kávéja mellé. Előfizetést lemondani, jegyezte fel gondolatban. Már a múlt hónapban is elfelejtették kihozni egyszer.
Körülnézett a szobában. A padlón szanaszét hevertek az ingek, nadrágok és zoknik. A konyhaszekrényen még ott álltak a vacsora maradékai. A szemét bűzlött. Jonas elhúzta a száját. A tengerhez vágyott. Marie-val kellett volna mennie. Még ha minden porcikája irtózott is a rokonlátogatásoktól.
Amikor még egy szelet kenyeret akart vágni, megcsúszott kezében a kés és mélyen az ujjába szaladt. – Jaj! A francba! Hogy az a…
Összeszorított foggal tartotta kezét a hideg víz alá, amíg el nem állt a vérzés. Megvizsgálta a sebet. A kés csontig szaladt, de úgy tűnt, ideget nem ért. Jonas fájdalmat sem érzett. Az ujján azonban jókora lyuk tátongott, még a csontja is kilátszott.
Úgy érezte, mindjárt elájul. Mély lélegzetet vett
Amit most látott, azt még sohasem látta senki. Még ő maga sem. Ez az ujj már harmincöt éve a része volt, de el sem tudta képzelni, hogy belül milyen. Azt sem tudta, milyen lehet a szíve vagy a lépe. Nem mintha különösebben érdekelte volna – sőt. Ez a csupasz csont azonban minden kétséget kizárólag hozzá tartozik. És ő ma látta azt először.
Amíg bekötözte az ujját és az asztalról letörölte a baleset nyomait, elment az étvágya. Leült a számítógép elé, hogy elolvassa az e-mailjeit és átfussa a nagyvilág híreit. A Yahoo honlapja helyett azonban, amely kezdőlapként volt beállítva, a következő értesítés érkezett: Szerverhiba. – Na, azért ez már mégiscsak több a soknál!
Mivel indulás előtt maradt még egy kis ideje, feltárcsázta a Telekabel számát. A magnószalag, amelynek tovább kellett volna őt irányítania, nem kapcsolt be. Hosszan kicsengette.
A buszmegállóban elővette aktatáskájából az újság hétvégi mellékletét, amelyet az utóbbi napokban nem ért rá elolvasni. A reggeli nap egészen elvakította. A zsebeiben kotorászott a napszemüvege után, de eszébe jutott, hogy a kisszekrényen hagyta. A mobiltelefonjára nézett, vajon Marie válaszolt-e már. Majd ismét az újságba lapozott, a Szép otthonunk oldalait böngészte.
Képtelen volt a szövegre figyelni. Valami nyugtalanította.
Egy idő múlva észrevette, hogy újra meg újra ugyanazt a mondatot olvassa, anélkül hogy felfogta volna az értelmét. Az újságot a hóna alá szorította és járkálni kezdett. Amikor végre felnézett, megállapította, hogy rajta kívül senki sincs az utcán. Hogy egyetlen járókelőt sem lát és autók sem járnak.
Ez csak valami rossz vicc lehet, gondolta. Vagy ünnepnap van.
Igen, ez megmagyarázna néhány dolgot. Ünnepnapokon a Telekabel szerelői sem sietnek annyira megjavítani a hibás vezetéket. A buszok is ritkábban járnak. És nincsenek annyian az utcán.
Július negyedike azonban nem ünnep. Legalábbis Ausztriában nem.
Elszaladt a sarki szupermarketig. Zárva. Homlokát az üvegre tapasztotta, tenyerével leárnyékolta a szemét. De odabent senkit sem látott. Akkor mégiscsak ünnepnap van. Vagy sztrájkolnak, csak ő nem hallott róla.
Mialatt visszasétált a buszmegállóhoz, végignézett az utcán, hátha mégis most kanyarodik be a piros 39-es.
Marie mobilszámát tárcsázta. Nem jelentkezett. Még az üzenetrögzítő sem kapcsolt be.
Azután az apját hívta, ő sem vette fel.
Az irodában próbálkozott. Senki sem szólt bele.
Wernert és Annát sem tudta elérni.
Zavarodottan ejtette vissza a telefont a zakózsebébe. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy mindenütt halálos csend uralkodik.
Hazament. Bekapcsolta a tévét. Vibrált a kép. Bekapcsolta a számítógépet. Szerverhiba. Bekapcsolta a rádiót. Zúgás.
A heverőre ereszkedett. Képtelen volt rendet tenni a gondolatai között. A tenyere nyirkos lett.
Szemügyre vett egy pecsétes cédulát, amelyet Marie már évekkel ezelőtt a falra akasztott. A nővére telefonszáma volt rajta Angliában, akihez Marie éppen kiutazott. Tárcsázott. A telefon másként szólt, mint Ausztriában. Mélyebben búgott és minden egyes csengés két rövid csengőhangból állt. Miután tízszer kicsengett, visszaejtette a kagylót.
Amikor kilépett a kapun, feszülten körülnézett. Az autó felé vette az irányt. Néhányszor hátrapillantott a válla felett. Majd megállt és hallgatózott.
Egyetlen hangot sem hallott. Egyetlen sietős léptet vagy krákogást vagy légvételt sem. Semmit.
A Toyota belsejében fülledt volt a levegő. A kormány felforrósodott, csak az ökle élével és bekötött mutatóujjával tudta megérinteni. Letekerte az ablakot.
Odakint semmi sem hallatszott.
Bekapcsolta a rádiót. Minden csatornán zúgás.
Áthajtott a kihalt heiligenstadti hídon, amelyen mindig hosszú kocsisorok álltak, és a rakparton a város felé vette az irányt. Valami életjelet próbált felfedezni. Vagy bármit, amiből rájöhetne, mi történt. De az út szélén álló autókon kívül semmit sem látott. Mindegyik olyan szabályosan parkolt, mintha a gazdája csak egy pillanattal azelőtt ugrott volna haza valamiért.
Jonas a combjába csípett. Megpaskolta az arcát.
– Hé! Hello!
A Ferenc József rakparton gyorshajtásért lekapta a radarjelző. Mivel úgy érezte, a sebesség valamiféle biztonságot nyújt, legalább hetvennel hajtott. Befordult a Körúton, amely Bécs központját a külső kerületektől elválasztotta, és ismét nagyobb sebességre kapcsolt. A Schwarzenberg téren fontolóra vette, hogy megáll és felszalad az irodába. Kilencvennel hajtott el az Opera, a Várkert és a Palota előtt. Az utolsó pillanatban lefékezett és a kapun át a Hősök terére gurult.
Sehol senki.
Egy piros lámpánál megint csikorgó gumikkal fékezett. Leállította a motort. A motorháztető alatti percegésen kívül egyetlen hangot sem hallott. A hajába túrt. Megtörölte a homlokát. Összefűzte, majd megropogtatta az ujjait.
Egyszerre rádöbbent, hogy a madarak is eltűntek.
Billinger Edit fordítása
Thomas Glavinic 1972-ben Grazban született. Ma Bécsben él. A kameragyilkos című regényéért 2002-ben elnyeri a Friedrich-Glauser krimidíjat.