NAPÚT 2008/3., 99–102. oldal
Tartalom
Kicsi Sándor András
Tátorján és rokonai
Faludi Ádám
Napszöktető
Egy ajándék nap. Legyen ez a szabadon kezelt téma százötven sornyi gondolatfutamokhoz, rövid írásokhoz – fordultunk többekhez a szökőév alkalmából.
Mátyus Aliz
Négynegyedes
Szökőév sugallta gondolatspirálok
Igen-e?
Ajándék nap? De van-e olyan? Mert hallgathatod-e egész napon át Aureliano Pertilét, a nagy tenort (1885–1952), Perényi Miklós csellómuzsikáját, Kocsis Zoltán és Vásári Tamás milyen másképp szóló Psalmus Hungaricusát? A neked kedveseket, beléd ivódottakat, múltad darabjait?
S ha nekem nap csak ettől lehetne ajándék?
Nézheted-e naphosszat a tanyakerítésen át a messze szemközti szürkenyár-ligetet (zsengén pirosba futó friss hajtásaival) vagy az égig érő jegenyék bizsergő csúcsát? Nézhetsz-e le egész napon át Csobáncról a Hajagosra, a lankás vonulatokra a nagy tóig, két majdnem hegy között? Verő napfényben. És szürkületben, hogy még tovább lágyítsa a pasztelleket.
S ha nekem csak ilyen lehetne az ajándék nap?
Olvashatod-e egész napon át Przybylski Téli regéjét, Szabó T. Anna Elhagyát, Kierkegaard Vagy-vagyát, Jungot, Proustot?
Fekhetsz-e az ágyadon, a fürdőkádban (a tengerparton a vizet, a hegyi legelőn az eget bámulva), s elmélkedhetsz-e egész napon át (mindenről, kivéve a lét értelmét)?
Bámulhatod-e, fürkészheted-e a Brueghel-képeket a Kunsthistorisches Museumban, Vermeert az amszterdami Rijksmuseumban?
Mert, ha nem teheted, mitől ajándék az a nap? Ha tehetnéd mindezeket, ezek valamelyikét, egész napon át, lehetne a nap ajándék. Ajándék lenne az a nap, amelyik arra lenne használható, hogy a nézhető, látható, megérthető, mindegy, hogy az emberiség történetének mely pillanatából, az ember gazdagságává alakuljon át. Akkor az lenne az ajándék nap. Amelyik ad, pompázatos gazdagon, s nem engedi, hogy felmerüljön, mire kell mindez, mire jó mindez. Mire kell a többi közül kirívó ember, mire jó az ilyen embernek, hogy kirí a többi közül? Az ajándék nap attól is ajándék, hogy képes kezeskedni az ember békéjéről, derűjéről, állapotáról, amiben akár még teremteni is teremthet, alkotni is alkothat, ellenállás nélkül, hisz nincs, ami megkérdőjelezze tevékenysége értelmét.
Mert, különben,
ha a nap nem igazi ajándék nap, akkor az egyik nem más, mint a másik. Ugyanolyan nap, nem lehet ajándék nap. Egyazon, napról napra ismétlődő tevékenységekkel. Reggelivel, mosogatással, főzéssel, ebéddel, mosogatással, vacsorával, mosogatással, rendezkedéssel, ágyazással, fekvés és alvással. A napok begyakorlott rendje szerinti nap, közte egy kis ezzel-azzal, ami más, nem ajándék nap. És hozzá a hetek begyakorlott rendje (hétfői mosással, keddi vasalással, szerdai ügyintézéssel, csütörtöki bolti nagybevásárlással, pénteki piaci vásárlással, szombati takarítással, vasárnapi ünnepi ebéddel és egy délutánnal, ami még vendégséggel is telhet). És még a hónapok is szabályoznak és kínálnak egy rendet. Hozzák az ünnepeket, a nemzeti ünnepeket, az egyháziakat, a családiakat, s vajon ajándék nap-e bármelyik? Hagyományozottan és begyakorlottan. És az élethez szükséges pénz megkeresésével munkahelyen eltöltött napi nyolc óra után (újabban több, ma már lehet, hogy tizenkettő, mert nem sikerül megélni a nyolcórai munkából, s lehet variálni is, hogy a nyolc után a négyet ledolgozod még máshol), fel sem merül (s ki felejtkezne meg a napi repetitív tevékenységekről), hogy emberfia ajándék napon agyaljon. Emberfia tehát nem is ismeri az emberi gazdagodás (ha ismerné, nem látná másképp) úri huncutságnak tűnő trükkjét, ezt az értelmiségiek között is kivételesen előforduló gazdagodásféleséget, amiről ugyanúgy leírható, mint a filozófiáról (s ezt megtette egyszer nagynevű filozófusnőnk, s akkor még nehéz volt lenyelni, komoly ellenállást váltott ki jóérzésű emberekből), hogy élni vele kevesek adománya, miközben feltétele a jó életnek.
Az emberiségnek bő kézzel osztogatott ajándék napok nélkül, ne lenne (nincs) ez így a művészettel (a művészettel éléssel) is?
És, ha tehát,
egyik nap olyan, akár a másik, elképzelhető-e, hogy létezik egy ajándék nap egy plusznap értelmében? Ha eggyel több?
De mihez képest? És azt hogy érzékeljük?
A mirevalósága, az tehetné plusz eggyé? Praktikus értelemben természetesen. Ez belátható. Plusz egy nap, egy nap haladék a leadatlan írás időpontjának meghosszabbításaként. Igen, így értelmezhető egy nap ajándéknak, és a praktikus birodalmában sok ilyen lenne sorolható. A plusznap így valóban jó. (Persze, ha ahhoz a bizonyos leadáshoz tényleg az az egy nap kell csak, akkor már hozzá.)
Tehát, az a kérdés, hogy az efféle praktikuson túl, egyáltalán észrevehető-e, hogy egy plusznap van? Hogy eggyel több.
Nem lehet, hogy ha nem mondanák, ha nem hívnák fel rá a figyelmet, mint az üstökösökre, a föld más pontjain történő dolgokra, egy cunamira, egy irodaház lerombolására, ötös ikrek születésére, ki se derülne?
Mert mitől?
Eggyel többel, úgy, önmagában, nincs mit kezdeni.
Még talán ott, a végek küszöbén sem. Mert, ha szenvedésben, kinek jó az eggyel több? Ha kicsit jobban, fel se tűnik, ha eggyel több. (Mert ott vagyunk, ugyanannál a megoldhatatlannál.)
Egyébként
a szökőnap is csak egy nap, egy ugyanolyan. Mint a többi.
Szökőévben. Abból a négy negyed napból, ami évente megmarad a 365 fölött. Az ilyen tudás pedig beszerezhető az ember fiúgyermekétől. Már, akinek van. S ha igen, annál érdemes megállni. Nincs az a téma, amibe bele ne férne annak elmondása, az micsoda boldogság és szerencse és csoda, értelme az életnek. S akkor arról a napról, igen, amikor megfogant, amikor megszületett, arról még feltétlenül elmondható, hogy az igen, az egy ajándék nap. És mint olyan, örökös ünnep.
De fiúgyermekünk születéséről nem lehet, hogy ne jusson eszünkbe, s így rögtön fel is merül a kérdés: és a szökőnapon született gyerekek?
Állítsa valaki, hogy egy szökőnapon született gyereknek ajándék lehet az a nap. Nekik aztán, nem hinném, hogy az a nap ajándék lenne. Mert mikor ünnepelnek három éven át? Előtte nap? Utána? És hogy lehet az ilyet kiheverni, minden más, rendes napon született gyerek között?
Vajon hányan lehetnek szökőnapon (ezen a, vajon kinek ajándék napon) születettek?
És mint hátrányos helyzetűeket, vajon ki gyámolítja, karolja fel őket? (Ahogy az szokás, legalább színleg.)
Persze nem ebben a vonatkozásukban (nem hátrányos helyzetűekként), de akár a média kedvezményezettjei is lehetnének. Mert ez is egy kuriózum. Február négyévenként előforduló utolsó napján születni. S pedig mi másra jó ráharapni a médiának, ha nem az efféle kuriózumokra. Kell más az eltereléshez? A figyelem eltereléséhez, a fontosról, a tudandóról, ne adj’ Isten, a lényegről?
És most mégis,
mert meg lehet, meg kell jeleníteni a napot, ha felfogásom szerint mégiscsak van olyan nap az ember életében (s hát persze, igen), amely ajándék nap, s mindennél ajándékabb.
Arról a napról van szó, arról a nagy napról, amelyiknek az ember, az átélhetően legnagyobb egység (nemzet) részeként, annak érdekei szerinti tevő részese. Egyértelműen és megfellebbezhetetlenül.
Egyetlen nemzet életében sincs sok erre lehetőséget kínáló alkalom, de a szükséges megvan a mi nemzetünkében is. A nemzet dicső forradalmai (ezernyolcszáznegyvennyolc, de még inkább ezerkilencszázötvenhat) során ugyanis megélhető volt, hogy az ember megkülönböztethetetlenül egy az összes többi ember között (és a fentebbi kitétel értelmében: tehát hogy tevő és részes, s ezek feltételeként tudja egysége érdekeit és motivált is az érdekében tevésre) és fontos ember (fontosságát és az ügyre való tekintettel egyben emberi méltóságát élheti meg, a többi ember között, mert ez az a helyzet, amelyikben megélhető az egység és a részvétel súlya), fontos az ember és ugyanolyan fontos, mint az összes többi.
Hozzátartozik a dologhoz, hogy ezt az ember érzi, átéli. Súlyát és egységét. Benn van abban, hogy érzi az összes többi embert. S hogy az összes többi őt. (Más dimenzióban ilyen együttes élmény minden összefogáson alapuló embermentési helyzet. Ember-ember viszonylatában pedig megélhetően ilyen fontosságú a pillanat, amelyikben az egyik ember adja tudását és élettapasztalatát egy másik embernek, hogy a másikéhoz hozzáadódjon, s ezzel segítsen neki – hogy jobb helyzetbe kerüljön. Mint volt, mint maga tudna, s mint a segítség híján lehetne neki.)
S mert már ezerkilencszázötvenhat is fél évszázada volt, s tevő átélői kihalóban, mindennél fontosabbak számunkra rajtuk kívül a szomszédainknál otthonosan mozgó, későbbi élményt hordozók (prágai tavasz, 1968, a szolidaritás Varsója, 1981), s ezért lesz fontos, mindennél fontosabb az írás, s minden olyan művészet (film!), amelyek – lévén szó ritkán megélhető tapasztalatról – úgy adják mások tudtára ezt az élményt, hogy az, annak akarásáig menően átélhető legyen.
Egy nemzet számára ajándéknak tekinthető minden nap, amelyiken ilyen írásmű (és egyéb más alkotás) születik, s ajándéknak az is, amelyiken olvasója/értője ezt olvassa ki belőle.
Így van ez, nekem így van, az ajándék napokkal.