NAPÚT 2008/3., 3–8. oldal
Tartalom
Dede Balázs
Szerves egyensúly
Mátyus Aliz
Négynegyedes
Kicsi Sándor András
Tátorján és rokonai
Ami az etnobotanikát illeti, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem hozzájárulását legalább Melius Péter, Mátyus István és Benkő József munkásságáig vissza lehet vezetni. Az egyetemen tanított a botanikus Győrffy István és a néprajzos Gunda Béla – s mindketten e diszciplína úttörőinek számítanak. Ugyancsak jelentős Csűry Bálint tanítványának, Nagy Rózsának a gyűjtése. A kolozsvári etnobotanika tényleges megalapozása azonban a nyelvész Szabó T. Attila fiának, a botanikus Szabó (T. E.) Attilának és Márton Gyula tanítványának, a nyelvész Péntek Jánosnak köszönhető. Utóbb pedig Péntek János tanítványai közül Rab János és a magyar etnomikológia megalapozója, Zsigmond Győző dolgozik a témán. Tőlük valamelyest függetlenül végzi gyűjtéseit Gub Jenő, szovátai földrajz–biológia szakos tanár. Péntek és Szabó munkái, különösen kalotaszegi etnobotanikájuk a maguk korában világszínvonalon álltak – erdélyi elzártságuk ellenére nagyjából hasonló eredményekre jutottak, mint a vezető irányzathoz tartozó amerikai Brent Berlin és munkatársai (Berlin 1992).
Péntek Jánosnak külön kiemelhető – a Károly Sándor jelentéstani elképzeléseit követő – etnoszemantikai munkássága is, amelynek egyik legfontosabb eredménye a kalotaszegi népi hímzés feldolgozása volt.
Az etnoökológia az a tudományág, amely élő környezetünk „belső” és „bennszülött” szempontú felosztásával, a növény–állat–ember kapcsolatok néprajzával foglalkozik. E tudományág úttörője Darrell A. Posey, aki munkatársaival az Amazonas medencéjében élő indiánok eladdig alábecsült ökológiai ismereteinek gyűjtésére vállalkozott (Posey 1981, Parker et al. 1983). Az első igazán jelentős magyar etnoökológiai tanulmány szerzői, Péntek János és Szabó Attila, megközelítésüket még „etnogeobotanikai”-nak nevezték. Kalotaszeg régi növényvilágát a földrajzi nevek vizsgálatának tanulságaival összevető tanulmányukban felhívták a figyelmet arra, „hogy a nép általában csak a leglényegesebb, valóban létező ökológiai (vegetációs) egységeket tartja számon, nevezi meg külön-külön. A formációk, növényzeti övek nem egy nagy egységét (tundra, tajga, pampa stb.) a névadó nép nyelvéből kölcsönzött szóval jelöli ma is a nemzetközi szakirodalom. A geobotanikai szakirodalom is használja egyes társulások vagy társulástípusok népi elnevezéseit (…), a tudományos és népi elnevezés-rendszer módszeres összehasonlítására azonban mindeddig nem került sor” (1980: 133).
Alkalmanként a népi elnevezések páratlanul bonyolult rendszert alkotnak. Jó példa erre a gyeptípusok népi, különböző szempontokat érvényesítő osztályozása. Paal Gyula közlése szerint a századfordulón Udvarhely megyében a „fűtermő helyek” megnevezésére egyaránt használatosak voltak a rét, gyep, pázsint, berek, legelő, kaszáló, láz, kert, tanórok stb. terminusok (Beke et al. 1904: 585), amelyek egy része a helyről (például az erdőben láz, tanórok), más része a fű hasznosításáról (legelő, kaszáló) vette a nevét. A gyeptípusokról szólva Péntek és Szabó is megemlítik, hogy a fű, gyep, pázsit népi elnevezések nagyjából ugyanazt szokták jelölni (1980: 151–2). „Nehezen lehet megmagyarázni a gyeptípusok elkülönítésének hiányát. Kétségtelen, hogy pázsitfűféléket bajosabb egymástól megkülönböztetni, illetőleg az egymáshoz hasonló egyedeket elvonatkoztatva általános faji egységbe sorolni, ezeket pedig társulástípus jelölésére felhasználni (a népi növényismeretnek egyébként is ez a legbizonytalanabb területe)”.
Herman Ottó 1898-as gyűjtőnaplójából valók az alábbi adatok: „Láposztályozás, Tyukod. 1. Ördögláp, mely szabadon úszva helyét változtatta. 2. Ingó láp, mely helyt állva, vízen terült el, s elbírta az embert. 3. Leragadt láp, melynek gyökérzete az alatta levő víz fenekét érte, s mely kevésbé ingott” (1983: 58). Lovassy Sándor ugyancsak az egykori Ecsedi-láp vidékéről az ingóláp és keményláp megkülönböztetést említi (1931: 31). Az Amazonas medencéjének caboclo (erdőlakó’) néven emlegetett telepeseinek egy várzea zónában élő közössége az ingólápokat („floating medow”) az azt alkotó növényféleség szerint osztályozza. Az alábbi ingólápokat különböztetik meg: canaranal – amelyikben a szarvasmarha-takarmányként használatos canarana (Panicum spectabile, egy kölesféleség) dominál, muriruzal – amelyikben a muriru növényközösség dominál, és matupazal – amelyikben a matupá dominál (Parker et al. 1983: 189). A magyarban a láp mellett használatosak voltak olyan kifejezések, mint mohos „az Erdélyi Szigethegységben és a Keleti-Kárpátokban elterjedt havasi duzzadó lápok” elnevezése (Péntek és Szabó 1980: 136), a lápoknak az őket alkotó növényféleségek szerinti kidolgozott elnevezés-rendszere azonban nem ismeretes.
Hasonlóképpen a magyar erdő szónak a lengyelben legalább két megfelelője van: las (általában) erdő’ és bór (különösen) fenyőerdő’. (Mindamellett a magyarban is használatosak a tölgyes, bükkös, fenyves stb. kifejezések.) Nem kizárt, hogy a magyar nyelv régebbi változataiban az erdőnek is létezett egy azóta eltűnt elnevezés-rendszere, erre utalnak a valaha erdő’ jelentésű kerek, mórágy, vad szók is. Hasonlóképpen érdekesek az erdő állandó jelzői: a kerek, rengeteg, sűrű, gyakor.
Végezetül egy további példán, a Gunda Béla által is tárgyalt tátorján (1989: 71) esetén mutatok rá a magyar etnobotanika egy érdekességére. A tátorján növénynév is és fergeteg’ jelentésű is egyben, a tudományos névadásban a Crambe tataria neveként rögzült. Rapaics Raymund az 1930-as évek elején a szélhordta kórókból kiindulva próbálta megfejteni, mások, legutóbb Ligeti Lajos (1980) szerint e szavunk elsődlegesen – török eredetű – növénynév. A dél-alföldi néphit a forgószelet és a vihart tátorján-nak nevezi és ebben látja a sárkányt. Márpedig a tártorján-szélben egyébként a táltosok verekszenek (1925: 99). Békés megyében az 1980-as években a tátorján szónak mindkét jelentése élt: jelentése erős, nyári vihar’ (Rácz 1988: 41) volt, míg Oláh Andor gyűjtésében a tátornyagyökér (azonosítatlan, talán Crambe tataria) egy csorvási receptben (libaganéval, fél kiló cukorral, egy liter kisüsti pálinkában) szerepelt tüdővész ellen (1987: 117).
Válogatott irodalom
Berlin, Brent: Ethnobiological Classification. Principles of Categorization of Plants and Animals in Traditional Societies. Princeton, N. J.: Princeton University Press, 1992.
Gunda Béla: „A vad és termesztett növényeink elnevezésének néhány problémája.” Magyar Nyelv 86(1990)3–4: 172–180.
Győrffy István: „Bokréta erdélyi növénynevekből.” Szegedi Füzetek 2(1935)1–4:64–69, 5–9:158–168.
Herman Ottó: A pokol cséplője. Bp.: Magvető, 1983.
Ligeti Lajos: „Tátorján.” Magyar Nyelv 76(1980)2: 129–143.
Nagy Rózsa: „Adatok a baranyamegyei Nagyváty növényekkel kapcsolatos szokásaihoz és néphagyományaihoz.” Magyar Népnyelv 4(Debrecen–Kolozsvár 1942)268-308.
Parker, Eugene, Darrell Posey, John Frechione and Luis Francelino da Silva: „Resource explotation in amazonia: Ethnooecological examples from four populations.” Annals of Carnegie Museum 52(1983)163–203.
Péntek János & Szabó T. E. Attila: „Egy háromszéki magyar falu népi növényismerete.” Ethnographia 87(1976)1–2: 203–225.
Posey, Darrell: „Wasps, warriors and fearless men: Ethnoentomology of the Kayapó Indians of Central Brazil.” Journal of Ethnobiology 1(1981)165–174.
Szabó Attila & Péntek János: Ezerjófű. Etnobotanikai útmutató. Bukarest: Kriterion 19761. Bp.: Nemzeti Tankönyvkiadó, 19962.