NAPÚT 2008/3., 93–95. oldal
Tartalom
Jancsó Noémi
Galamb sétált
Kicsi Sándor András
Tátorján és rokonai
Dede Balázs
Szerves egyensúly
„Itt ez a hegy
És senki se jár rajta
Csak a tavaszi szél”
A költészet egyik legalapvetőbb témája a természet. Szépségét, erejét, a belőle meríthető nyugalmat, boldogságot a világ minden táján irodalmi művek sokasága magasztalja. Nincs ez másképp Japánban sem. Illetve mégis. Talán nem létezik még egy kultúra Földünkön, ahol a művészet, sőt a mindennapi élet szertartásai ennyire összefonódtak volna a természettel.
Japán szerencsés természeti adottságai nagy szerepet játszanak e kapcsolat kialakulásában. Az országban az óriási hegyek, példátlanul tiszta vizű tavak és folyók, háborítatlan erdők, hihetetlen fajgazdagságú növényzet és állatvilág paradicsomi környezetet biztosítottak a lakosságnak már a harmadik század környékén. A művészetek kialakulásához és fejlődéséhez kiegyensúlyozott gazdasági viszonyok kellettek, amik a Kínával való szoros kereskedelmi és kulturális kapcsolatok révén kezdetektől fogva adottak voltak. A legszámottevőbb tényező, amely alakította a művészetek szemléletét – a vallás – szintén kínai eredetű.
Az ősi vallás a sinto, melynek lényege a természetimádás. Szentként tisztelték a hegyeket, folyókat, egyes növényeket. Az emberi tevékenységek formája és mértéke is a természet védelmének jegyében telt, igyekeztek a legkisebb mértékben megbontani az eredeti egyensúlyt ember és környezete között. A sinto mellett a később megjelenő buddhizmus, illetve zen-buddhizmus tanai jól megférnek, olyannyira egymás mellett él ma is több vallás, hogy a japánok többsége több valláshoz is aktívan kötődik. Pár éve volt hír, hogy egy japán város melletti parkolóban a szemetelési problémákat egy buddhista szent szobrának kihelyezésével oldották meg, az emberek nem mertek szemetelni a szent „szeme láttára”.
A természet és a táj az építészetüknek is szerves része. A külső és belső teret minimálisan választják szét, épületnek és kertjének egységet kell alkotni látványban és gyakorlatban is.
A természet szimbolikus ábrázolása iránti törekvések a kertépítésben mint önálló művészeti ágban teljesedtek ki. A kert célja, hogy nyugodt környezetet biztosítson az elmélkedésre, elősegítse a testi-lelki harmónia elérését. Ezt az elmélyülést volt hivatott szolgálni a 16. században elterjedt tea-szertartás is. A szertartás céljára több pavilonból álló külön kertrészletet különítettek el kerítéssel, esetleg sövénnyel. A pavilonok közötti kijelölt ösvény készítette fel a résztvevőket a szertartás teljes átélésére. A szertartás nélkülözhetetlen kellékévé vált a kő kézmosó, a kis lámpás és az ikebana. Maga a kert mindig a természet mása, de nem másolata. Minden esetben ábrázolják a lenyűgözőnek vélt természeti elemeket: hegyeket, folyókat, tavat szigettel, tengert. Nem lehet olyan kisméretű egy kert vagy városi szabad tér, amelyben ne lehetne ábrázolni a természetet.
A téralakítás a természeti adottságokhoz való alkalmazkodást tekintette elsődlegesnek. Ahol elegendő hely állt rendelkezésre, ott dombokat emeltek, nagyméretű tavakat létesítettek, melyekben az elhelyezett sziklák vagy szigetek az örök életet jelképezik. A szigetekre általában íves vonalvezetésű fa- vagy kőhidak vezetnek, a kert egyik fő pontjává emelve azt. Ezekben a kertekben a dús növényzetet igyekeztek idősnek láttatni mohákkal, a kerti tárgyakat szándékosan rozsdásították. Ez a sinto elődök tiszteletét előíró tanításából következik, vagyis a kert minél régebbinek látszik, annál értékesebb. Az ilyen nagyméretű kertek elsősorban császári kertek, illetve templomok kertjei voltak.
Ahol a helynek szűkében voltak, ott szimbolikus ábrázolással sűrítették be a kihagyhatatlan elemeket, például a folyót kavicsok, a tengert homokba gereblyézett minták segítségével fejezték ki, és fejezik ki ma is. A látvány mindkét esetben, mintegy tájfestményként, egy nézőpontból tökéletes, ritkábban tengelyre fűzött kompozíció, amelyben meghatározott irányba haladva fokozódik a hatás.
Az ország domborzati különbségei miatt alakult ki két fő típusa a kerteknek. A hegyvidéki kertek elengedhetetlen elemei a tó és a vízesés voltak. A sík terepen ezt erőszakos tereprendezéssel is nehezen lehetett volna kivitelezni, így ott a kövek, sziklák váltak uralkodóvá a vízfolyásokkal szemben.
A kidolgozottság szintje szerint is lehet csoportosítani a kerteket, lehet részletes, normál vagy elnagyolt. A dolog érdekességét az adja, hogy ezek nem állnak hierarchikus sorrendben, egyik sem tekintendő jobbnak vagy rosszabbnak a másiknál, egyszerűen csak más stílust képviselnek. Persze ezt nehéz megérteni egy európai embernek, mi ösztönösen „gagyinak” tartanánk egy olyan kertet, amiben három sziklán és egy kis homokon kívül semmi sincs, a japánok azonban a mai napig lenyűgözőnek gondolják ezeket.
A 12. századtól a kultúra minden ága, így a kertépítészet is a zen-buddhista kolostorokban virágzott. A leghíresebb kert ebből a korból a Szaihódzsi mohatemplom kertje, melyet Muszó Kokusi, az elismert zen kertépítő szerzetes alkotott. Ahogy neve sejteti, a területet szinte teljesen moha fedi. A kert egy kisebb tó köré szerveződik, éles sziklák és erdő határolja. Két kilátóból szemlélhetjük a kertet: a dombtetőről, ahová keskeny ösvény vezet, illetve a tó partján álló csarnok tetejéről.
Később a kert méretei lecsökkentek, az épülethez közelebb kerültek, így alakult ki a „száraz kert” típusa. Ezekben a vizet homokkal, kavicsokkal helyettesítették. Ezek a nagyon kis kertek nem sétára valók, így nincs bennük ösvény vagy út, sem kilátódomb. A kert széléről való szemlélődést jelöli ki célul. A Rjóandzsi kolostor kertje téglalap alakú, 9×23 méter. A fallal határolt kertben nincs egyetlen növény sem, a kompozíciót a hullámosra gereblyézett homokon álló tizenöt szikla – melyek egyszerre sehonnan sem láthatóak – és azok árnyéka adja.
A japán kertek a tao tanait alapul véve – mely szerint a világban mindig két ellentétes erő hat – a kontrasztra építenek. Annyira komoly művészetnek számított a kertépítés, hogy rengeteg formai és egyéb kitételnek kellett megfelelni, viszont aki kertet tervezett, a társadalom legmegbecsültebb tagjai közé tartozhatott. A japán kert minden elemének szimbolikus jelentése van. A köveknek például szentek neveit adták, és akár nagy távolságokból szállították a megfelelő formájút a végső, méltó helyére.
A kertépítészettől függetlenül, de azonos szellemi háttérrel, a virágkötészet, az ikebana is nagyon magas szintre fejlődött. Lényege, hogy egy igen szegényes kompozíciónak, akár egy magányos gallynak is természetes, vagy ha lehet, azt meghaladó szépséget adjanak.
Eme rövid ismertetővel nem volt célom, hogy teljes körű elemzést adjak a japánok kertkultúrájáról, tájszemléletéről. Pusztán egy, a mienktől eltérő természethez való hozzáállás példájának szántam. Be kívántam mutatni, hogy milyen szellemi, kulturális, vallási alapokon nyugszik az a hozzáállás, amelynek bizonyos elemeit mi is megfontolhatnánk, csinálhatnánk mi is másképp. A globalizációtól bár nem menekülhetett meg Japán sem, így lazultak az évszázados szigorú szabályok, az emberekbe oltva mégis tovább él a legősibb törvény: a természet szeretete. Persze nálunk is mindenki szeret kirándulni egy kellemeset, sétálni a Margitszigeten, vagy egyszerűen csak kiülni a teraszra, hogy a kávénk elfogyasztását madárcsicsergés kísérje. De ettől még ugyanaz az ember, aki hétvégén kerékpározni tanítja a fiát a közeli parkban, nem biztos, hogy szelektíven gyűjti a hulladékot, környezettudatosságból vásárol kis fogyasztású autót, vagy egyszerűen csak nem dobja el a bicajozásban kifáradt lurkó felfrissülését szolgáló víz flakonját. Azonban nem kell túlzásokba esni, mint véleményem szerint a Greenpeace teszi, nem szabad irreális célokat kitűzni, elvakultnak lenni. Szimplán szeretni kell a természetet, óvni, lehetőség szerint kímélni. A környezetvédelemnek és természetvédelemnek megvannak azok a szervezetei, amelyek az országos vagy akár globális problémákat kívánják orvosolni. Ezek a problémák hatalmasak, kihatással lesznek nemcsak utódaink életére, de már a miénkre is, mégsem tudjuk jelentősen befolyásolni a dolgok menetét. A törvényeket, szabályozásokat, kvótákat nem mi hozzuk. Itt megjegyezném, hogy ez nem is baj, és bár a szomszéd Marika néni valószínűleg mindenhez ért, azért én mégiscsak szakemberekre hagynám az efféle komoly kérdéseket. Sokan úgy gondolják, hogy ezért nem is tehetünk semmit a bolygó egészsége érdekében. Nagyot tévednek. De még nagyobbat azok, akik tudják, hogy tehetünk, de úgy vélik, nem kell megtennünk. Pedig minden ember kötelessége kellene legyen, hisz elemi érdeke, hogy egészségesebb, élhetőbb környezetet teremtsen. Mindenkinek lehetősége szerint. A skála elég széles a lehetőségek terén. Egyre több az olyan vállalat, amely a környezetvédelem valamely ágában tevékenykedik: vizet tisztít, káros anyagokat semlegesít, erdőt telepít. Azonban egy magánszemély is sokat tehet a szent cél érdekében. Kezdetnek elég az is, ha a szemetet nem a patakba dobja. A követező lépcső, ha rászól arra, aki a szemetét a patakba dobja. Ehhez azonban gyökeres szemléletváltozás kellene, amit a legnehezebb elérni. Nevelés és átnevelés. Átnevelni nehezebb, kitartó, elkötelezett munka szükséges hozzá, és eszközök: újságok, kiadványok, rendezvények, filmek, versek, dalok, iskolai nevelés vagy akár a vallás. Mindegy, milyen indíttatásból válik valaki környezettudatos emberré. A gyermekét már kezdettől úgy fogja nevelni. Ez az, amit tehetünk és tennünk kell. Igyekezni a természettel barátságban élni, és erre rávezetni másokat. A Föld is igyekezni fog meghálálni…