NAPÚT 2007/7., 129–132. oldal

Tartalom

Daniela Onodiová
Álom és valóság között…

Szabó Mónika
Dolná zem

¹ Erről részletesen beszámolok a Napút 2005. 3. számában
² 

Evangélikus Passio-játék	2004. április 9.	45 ea.
népi feldolgozás, Naphívogató	2004. szeptember 24.	17 ea.
Vaclav Čtvertek: Rumcájsz és Csibészke	2005. június 2.	16 ea.
Ivan Bukovčan: Keringő a padláson	2006. február 23.	14 ea.
Jozef Hollý: Kubo	2006. július 1.	8 ea.
Viktorie Hradska: Finita la comedia	2007. április 17.	6 ea.
Daniela Kapitáňová: Temető könyv	2007. május 18.	8 ea.
valamint irodalmi műsorok, zenés összeállítások		8 ea.
		122 ea.

Játék és kötelesség

A szarvasi Szlovák Nemzetiségi Színház távlatai

    Nemzetiségi színháznak lenni nehéz dolog. Ezt nem lehet választani, sajátossága egyben különlegességében is rejlik. Pedig színház csak egyféle létezik – mégis: mintha a színházi szakma választotta volna le, vagy talán be sem engedte maga közé. Biztosan igaza lehet, hiszen valami egészen másról és egészen hasonlóról van szó. Minden nemzetiség szeretné legelitebb kultúráját bemutatni, egyben kifejezni egyenlőségét – egyenjogosultságát – és függetlenségét megtartva bizonyítani erősségét, létezésének soká tartó bizonyosságát.
    A szlovák nemzetiség szerencsés helyzetben van. Egyre több fórumon – sőt, akár azt is mondhatnánk, egyre szélesebb közrétegben – kezd nyilvánvalóvá lenni múltbéli gyökereinek sokágúsága, a szlovák nyelv számos kifejezésének beépülése a magyar nyelvbe. A magyarországi szlovákok fokozott öntudata, a nemzetiségi politika lehetőségei csak az ezredfordulóra értek meg egy önálló színház alapítására. A folyamat és a személyi, környezeti feltételek révén Szarvason alakult meg 2004. január 1-jén a hivatásos magyarországi Szlovák Nemzetiségi Színház.¹
    1. Az elmúlt évadok tervezése során egy stabillá formálódó rendszerre építettünk, miközben rá kellett ébrednünk, hogy a hagyományos színházi forma nem adaptálható; sajátos utat kell megtapasztalnunk. Megkíséreltük megfogalmazni azt a legtisztább, céljainkhoz leginkább közelítő színházi műfajt, mely önálló arculattá formálódik, színházunkat meghatározza, és egyben szakmai szempontból is fontos az elfogadtatáshoz.
    Elsősorban a népi kultúra egy sajátos színpadi formáját kerestük – a zene és a tánc elemeit ötvöztük a színpadi szó, a hang kifejezőeszközeivel. Mintha egy különleges etno-színház elemei bontakoztak volna ki, de egyelőre csak egy-egy előadás formarendszerét sikerült teljessé tenni. Már a nyitó előadásunk, a Passio-játék is különleges ötvözése volt a népi ének- és játékelemeknek. Ehhez, szinte ösztönösen segítségünkre volt a szarvasi szlovák általános iskola növendékeinek és egy asszonykórus tagjainak részvétele – sajátos keveredését adva az amatőr és a profi színjátszás elemeinek. Az alföldi szlovákság népszokásainak kissé meseszerű feldolgozása jelentette a következő lépést – Naphívogató –, de a valódi áttörést Jozef Hollý zenés vígjátéka, a Kubo hozta meg. Ezzel a lakodalmas népies revüvel, mint ahogy ezt ez a furcsa műfaji meghatározás is jelzi, közvetlen tudtuk megjeleníteni a szlovákság jeles napi szokásait, örömeit-bánatait, beleágyazva egy népszínmű keretei közé. Talán ebben az előadásban sikerült a leginkább a nemzeti anyanyelvi színjátszás hagyományainak gondolati és formavilágát megvalósítanunk. Az előadás nagy létszáma miatt azonban felvetődött a kérdés, hogy működési és működtetési szerkezetünkben tovább vihető-e az ilyen nagy létszámú darab. A Kubót, mely egyben a szlovák népi színjátszás legismertebb darabja, csak jelentős anyagi támogatásokkal tudtuk létrehozni. A művészi célt és elkötelezettségünket szembe kellett állítani a bekerülés költségeivel, az előadásonkénti kiadások igen magas árával, illetve, hogy az előadást utaztatni szinte lehetetlenség. Létrehoztunk egy igen látványos, értékes előadást, és mégsem tudjuk széles körben közönségünk felé eljuttatni; a tapasztalatokat levonva át kellett alakítanunk műsortervünket.
    2. A magyar színjátszás, furcsa módon, szinte képtelen volt befogadni – alapszinten még megismerni is – a szlovák drámairodalmat. Sem tanulmányaink alatt, sem pedig aktív rendezőként nem fordítottunk figyelmet megismerésére – talán azt is meg lehet kockáztatni: kissé gőgösen elfordítottuk fejünket, mert ezt így szoktuk meg, így tanították. Igen. A nemzetiségi színjátszásnak talán ez az egyik legfontosabb feladata – átlépni a fennkölt társadalomszemléletünk porosodó külsőségein. Ha merjük megtenni!
    Műsortervünk kialakításakor igyekeztünk egy minél szélesebb közönségréteget megszólítani; a népi-szórakoztató, elsősorban a vidékhez szóló darabok mellett a városi-polgári gondolkodásba ágyazott darabokat is színpadra kívántuk állítani. A 2006-os színházi évadunk első bemutatója Ivan Bukovčan szatirikus vígjátéka, a Keringő a padláson című darab volt. Az előadás sikere, kitűnő fogadtatása és az előadásszám növekedése arra késztetett minket, hogy a szlovák nyelv mellett magyarul is elkészítsük előadásunkat. Szakmai körökben is felfigyeltek színházunkra – és ezzel egy újabb, eddig nálunk nem játszott szlovák szerző darabját tudtuk bemutatni.
    Továbbra is fontos elv számunkra, hogy elsősorban szlovák szerzők művei kerüljenek repertoárunkba, és a szlovák irodalmat mind szélesebb körben tudjuk megismertetni. Kétségtelen, hogy a nemzetiségi irodalom is képviselteti magát, de műfaji hiánya és erőssége miatt az anyaország – Szlovákia – irodalmát kell képviselnünk. Talán egy kivételről azért beszélhetünk: a közeljövőben szeretnénk, ha szerzőként jelen lenne színházunkban a hazai és nemzetiségi irodalmunk egyik kimagasló képviselője, Závada Pál.
    3. Négyéves működésünk során eddig hat nagyszínházi bemutatót és két zenés irodalmi estet tartottunk. Annak ellenére, hogy előadásainkat a kőszínházi formától eltérően nem tudjuk folyamatos repertoárral játszani – en suite formában –, mégis utazásaink és vendégfellépéseink révén egy igen jelentős előadásszámot, 122, értünk el.²
    Eddigi előadásaink sajátos formában jelenítették meg a magyarországi szlovák nemzetiség gondolkodását, életérzéseit, igyekeztek feldolgozni különleges hagyományvilágát és zenei kultúráját. Hagyomány és konvenció, sajátságos igényformálás és különös megjelenítési formák keveredtek eddigi működésünk alatt.

Ivan Bukovčan Keringő a padláson

    4. Évadonként újabb és újabb feladatokkal, kihívásokkal kerültünk szembe, és szinte előadásonként minden munkát újra kellett értékelnünk. Mindenképp érdemes tapasztalatainkat megfontolnunk, hiszen a színház mindig újszerűségével, napi érzékenységével képes szolgálni és szórakoztatni – játszani és jelen lenni.
    Rá kellett ébrednünk, hogy a túlzott irodalmiság eltávolít a közvetlen élménytől; arisztokratikussá, távolságtartóan modorossá tesz.
    Egy-egy előadás bemutatása érdekében nem szabad feláldoznunk az adott évadot; a játszhatóság mindig meghatározó. Csak az a színház él, amelyik folyamatosan játszik, napi szinten is dolgozik.
    Nem szabad félni a hagyományokra épülő eszközöktől, formáktól. Ha képesek vagyunk egy közösség tagjaival azonosulni, akkor minden eszköz megengedett: a hagyományok átörökölhetőek, miközben a forma mindig képes a megújulásra.
    5. Amiről nem szívesen ejtünk szót, az a színházunk pénzügyi helyzete, lehetőségei. Talán felesleges lenne ebbe a témakörbe alaposabban belemenni, hiszen a társadalmi-gazdasági állapot amúgy is oly mértékben meghatározza életünk mindennapjait, hogy ez elől kitérni, erről vitázni bárgyúság lenne. Ez van, és ezt tudomásul kell venni. Ez természetesen nem az egyetértést jelenti, csak jelzi, hogy a változtatásokat nem itt, és nem ebben a formában kell megejteni. Változtatni kell, de nem feledkezhetünk meg elsődleges feladatunkról: nemzetiségi színházat működtetünk és kötelességünk ezt holnap is megtenni. Átmeneti kort élünk – és mi is változunk, változtatunk! Ebben a világban kötelességünk, hogy minden eszközzel érzékenyen reagáljunk a változásokra, a változtatókra. A színházművészet eszköz, a nemzetiségi színjátszás pedig már kötelesség. Minden megfogalmazott gondolattal, hanggal, mozgással és játékkal fel kell vállalnunk felelősségünket, közösségformáló szerepünket. Olyan megnyilvánulássá kell tennünk színházunkat, ahol minden előadás kultúránk poetikuma, és ez erősebb kell legyen, mint politikuma.
    Az elmúlt évadokban minden adódó lehetőséget megragadtunk, hogy működésünket egyszerűsítsük, játékrendünket teljes mértékben repertoár jellegűvé alakítsuk. Mivel a nemzetiségi színjátszás egyik sajátossága éppen az, hogy a legváltozatosabb helyszínekre is képes eljuttatni az előadásokat akkor, amikor erre igény és kérés mutatkozik. Az egyeztetések nehézségei, a megnövekedett rezsiköltségek és az utazások, utaztatások miatt előadásainkra jelentősen nagyobb összeget kell fordítanunk – miközben, főleg a kisebb nemzetiségi közösségek képtelenek olyan bevételt produkálni, mely segíthetné működésünket. A megoldást egy változatosabb, kisebb létszámot üzemeltető műsorszerkezet adja, melyet az idei évadban már legfőbb elemeiben bevezettünk.
    A szűkülő pénzügyi nehézségek ellenére nem csökkenteni, hanem egyre több előadást szeretnénk tartani. Csak előre léphetünk: az a színház, amelyik nem játszik, nem élő színház! Olyan repertoárt, választékos programot igyekeztünk kialakítani, mely széles műfajiságával mindig az újra, az egyedire törekszik.
    Elsősorban kamara- és stúdió-előadásokat vettünk fel műsorrendünkbe. Ez lehetővé tette, hogy kéthavi rendszerességgel legyen egy-egy bemutatónk. A szlovák drámairodalom népszerűsítésére, mind szélesebb réteggel való megismertetésére elindítjuk Felolvasó Színházunkat, ill. egy újszerű táncszínházi sorozattal is próbálkozunk.
    6. Feladatunk tehát bőséggel van. Az, hogy milyen formában és hogyan valósítjuk meg, természetesen folytonosan változik; eszközeinket és módszereinket állandóan meg kell újítanunk – csak céljaink tartalma nem változhat.

    Mint nemzetiségi színház, munkánk során szükségszerűen rendszeres kapcsolatban vagyunk a környező országokkal, ezért adódik a lehetősége egy regionális együttműködési formának is. A határokon átnyúló nemzetiségi, nemzetközi regionális működés jelentős segítség lehet a különböző kultúrák összehangolásának, céljaink és tapasztalataink megosztásának. Lehetőséget és jövőt adhat, csak az együttműködés természetes közegét – jelen esetben ez a színház – kell megfogalmaznunk.
    Hasonló elveket fogalmaz meg uniós tagságunk. Mindkét nemzet – állam – egyaránt teljes jogú tag, ennek ellenére mindez még nem érvényesül színházunk működésében. Természetesen ez nem csupán a közös pályázásokat jelenti, hanem olyan újszerű kommunikációt is jelenthet, amelyet meg kell tanulnunk kezelni, felhasználni. Talán a nemzetiségi színházak ezt könnyebben elérhetik, mint a kőszínházi működtetés – de ez egyben nehézségét is jelent. Csak akkor lehet önnön gátlásainkat ez ügyben felszabadítani, ha a hivatásos szakma elfogadja, önnön részének tekinti a nemzetiségi színjátszást – és a kulturális kormányzat is kellő anyagi támogatásban részesíti színházait.

Gergely László

A lap tetejére