NAPÚT 2007/7., 124–128. oldal
Tartalom
Kiss Szemán Róbert
Galamblelkek apostola
Gergely László
Játék és kötelesség
Álom és valóság között…
A Vertigo Szlovák Színház második évtizede küszöbén
A Vertigo Szlovák Színház, mely kezdetben a Vertigo Szlovák Színjátszó Csoport nevet viselte, ez év június elején ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Ebből az alkalomból egy kis megemlékezésre került sor a budapesti Szlovák Intézetben, melynek keretében a nézők nyolc előadásból láthattak részleteket.
Nyolc előadás. Sok? Kevés? Ha az időt veszem alapul, lehet, hogy kevés. És sok, ha arra gondolok, hogy tíz évvel ezelőtt még csak álmodoztunk, rajongtunk azokért az előadásokért, melyeket szlovákiai fesztiválokon láttunk, és irigyeltük főleg a déli szomszédainkat, a vajdasági színjátszókat, ahol még mindig nagyon élénk a szlovák színházi élet. Sokat hallottam és olvastam arról, milyen nagyszerű szlovák színjátszó csoportok működtek valaha Magyarországon: sajnos, ennek a nagy korszaknak már csak a töredékét láttuk… És megszületett a döntés… igen, összejövünk, mi, szlovákok, akik Magyarországon élünk, néhányan, akik „idetelepültek”, illetve akik itt születtek, együtt körülbelül tízen… És alapítunk egy SZÍNHÁZAT! Azt mondtam magamnak: végül is, film- és TV-dramaturgiát végeztem Pozsonyban (igaz, hogy elég régen), rendezni ugyan nem rendeztem, de megpróbálhatom, ehhez hozzájön némi szervezőkészség, és aztán már csak elkápráztatjuk a szlovákjainkat. Nos, sokkal, de sokkal nehezebb volt, mint ahogy elképzeltem (a rendezés is, az elkápráztatás is…).
Miért is alapítottuk a színjátszó csoportot? A cél elsősorban szlovák nyelvű színházi előadások létrehozása volt. A nemzetiségi kulturális kínálat színesítése, a mérleg serpenyőinek kiegyenlítése, melyeken – elsősorban az utóbbi évtizedekben – a zenés és táncos hagyományaink voltak túlsúlyban. Viszont, ha őszinte akarok lenni, eleinte főleg kíváncsiság, lelkesedés, az erőpróbára való kísérlet és a rejtett képességek kiaknázása vezetett minket. Talán csak később tudatosult bennünk, hogy komoly kulturális missziót kellene betöltenünk, és ennek a feladatnak – úgy gondolom – eleget is teszünk. Igyekezetünk célja az is volt, hogy a nézők a színpadról hallott szlovák nyelven keresztül erősítsék a szlovák nyelv iránti érdeklődésüket színházon kívül is. És hát mindenekelőtt szerettük volna betölteni azt a jó pár éve keletkezett űrt és legalább részben megfelelni annak a magas morális értéknek, melyet az előttünk járók hagytak ránk követendő színházi örökségként. Tudatában vagyok annak, hogy mi, a színházzal foglalkozó emberek nem vagyunk egyedül, akik fáradozunk azon, hogy a magyarországi szlovák közösség figyelme az irodalom és színház felé is irányuljon, tehát azon művészeti ágak felé, melyek a legnagyobb mértékben és színvonalon hivatottak átadni, megőrizni és fejleszteni a nyelvet. A színház ezenfelül több művészeti ág attraktív közös tere is.
De miért éppen Vertigo? És mit is jelent ez a szó? E kérdésekkel az utóbbi években nemegyszer találkoztam. Rendben is van ez így. Azt jelenti, hogy a magyarországi szlovákok elfogadták a Vertigo Szlovák Színház létrejöttét, és ami örömteli, sokan lelkesedéssel fogadták azt. A szó jelentésének taglalásától és a választás miértjétől most eltekintenék (nem Hitchcock azonos című filmje, és végképp nem a U2 CD-je nyomán választottuk, hiszen ez utóbbi jóval később jelent meg, mint ahogy a társulat megszületett), elég hozzá annyi, hogy a választás nagyjából véletlenszerű volt, de általam és a csoport által elfogadott. És hogy a vertigo – szédülés nem egy kellemes állapot? Hát, ez attól is függ, hogy szó szerint vagy átvitt értelemben magyarázzuk… Ki nem szédült még el a gyönyörtől, a szépségtől, amikor egy szeretett emberrel találkozott, vagy amikor a láthatáron lemenő vörös napot, illetve a végtelen tengert nézte, vagy…?
A kezdetekkor, az ominózus 1996 őszén (igen, mi már akkoriban jöttünk össze, és hivatalosan 1997. január 1-jén alakultunk, szóval az idei júniusi ünnepséggel egy kicsit csúsztunk…) nem hittem – nem reméltem, hogy a Vertigo fennmarad, sőt növekedni és erősödni fog, és hogy megéljük a tizedik születésnapját. Hiszen az elején úgy tűnt mindez, mint egy álom, mint egy bizonytalan végeredményű kísérlet… A Vertigo Szlovák Színjátszó Csoport az Országos Szlovák Önkormányzat (OSZÖ) mellett az OSZÖ patronálásával, de nem annak hivatalos intézményeként jött létre és működött. Időközben bizonyos változáson ment keresztül: a csoportból – az OSZÖ legmagasabb fóruma, a Közgyűlés határozata alapján – Vertigo Szlovák Színház (VSZSZ) lett. Ez 2003-ban történt. Tehát ekkor már nem lógtunk „légüres térben”. Biztos háttérre tettünk szert, az OSZÖ egyik intézményévé váltunk, melynek eredménye magasabb állami támogatás volt, 2006-tól már a költségvetési törvény által garantálva.
J. G. Tajovský: Anya |
Nemrégiben kezdtünk hozzá az amatőrökkel Ivan Holub szlovák drámaíró Temetés című tragikomédiájának próbafolyamatához. Belekóstoltunk az abszurdba… meglátjuk, hogyan fogadják majd a nézőink.
A Vertigo működésének évei alatt különböző helyeken lépett fel: Budapesten (többször a Magyarországi Nemzetiségi Színházak Találkozóján is, az utolsón nagy örömünkre a Legjobb előadás díját is elnyerte), Magyarország szlovákok lakta régióiban, Szlovákiában, például Pozsonyban a Szlovákok világtalálkozóján, 2004-től pedig évente vendégszereplés az a.ha színházban, Martinban (Turócszentmárton) a Scénická žatva – Színpadi aratás fesztivál keretében, Lučenecben (Losonc) az Őszi színházi napokon, Breznóban (Breznóbánya) a Divadelná chalúpka – Színházi kunyhócska fesztiválon, valamint Vajdaságban (Kovačica) és Csehországban (Prága).
A Vertigo az alapító, amatőr csoporton kívül Szlovákia és Magyarország különböző színházainak hivatásos művészeivel dolgozik. Például az említett Karvaš-darabban négy város színészei – Budapest, Pozsony, Komárom és Eger – játszottak. Meg kell említenünk, hogy magyarországi szlovák hivatásos színészünk jelenleg nincsen. Nyilván mindenki – és főleg azok, akik színházban dolgoznak – el tudja képzelni, mennyire nehéz egy ilyen, nem állandó társulattal megszervezni a próbákat, illetve az előadásokat. Bizony, néha eltelik két-három hónap is, amikor is a színészek elfoglaltsága miatt nem tudjuk az egyes darabokat egyáltalán előadni… És az „érem másik oldala”: a mindenkinek (mármint a művészeknek) megfelelő dátum valami miatt nem jó a megcélzott közösségnek (és közönségnek), erről a későbbiekben is említést teszek.
Színházról beszélek, de szeretném hangsúlyozni, senki ne gondoljon klasszikus kőszínházra. A Vertigo ugyan a dicső színház nevet viseli, azonban ez egy olyan intézmény, mely az épületet – tehát a próba és az előadások helyszíneit – csak bérli, hasonlóan, ahogy a hivatásos művészeit is „bérbe veszi”. Ez a realitás, amit csak azért hangsúlyozok, hogy senki ne vonjon le hibás következtetéseket az intézmény megnevezéséből. És hogy működik a Vertigo színház? Egy állandó alkalmazottja van (másodszor is szerény személyem – a színházról a főállásom mellett 1996 óta gondoskodom, 2003-tól mint az igazgatója), a többiek, akár az asszisztensem, aki az utóbbi másfél évben folyamatosan, igény szerint segít, illetve a művészi gárda és technikai személyzet megbízási szerződések alapján dolgozik. A színház a közelmúltban átvette saját helyiségeit – egy irodát és raktárt –, melyet 2004-ben célirányzott állami támogatásnak köszönhetően sikerült megvásárolni. Mostanáig kihasználtam azt az előnyt, hogy az OSZÖ központjában az irodám a kulturális referens és a színház igazgatójának a munkahelye. A színháznak saját mikrobusza van, szintén elkülönített támogatásnak köszönhetően, és alapvető technikai felszerelésekkel rendelkezik. A Vertigo elsősorban tájoló típusú színház, amely maga is gyakran utazik nézőihez vidéki fellépésekre, de végül is ez a célja.
Nos, ha már a közönségről beszélek, harcolunk a kegyeiért. Nincsenek mögöttünk tömegek, akikre támaszkodhatnánk, léteznek azonban csoportok, sőt egész falvak, akiket sikerült meghódítanunk, akik ismernek minket, a színészeinket, és drukkolnak nekik. Érzésem szerint nagyobb az empátiájuk az amatőrökkel szemben, akiket nagyobb mértékben tartanak a „sajátjuknak”. A hivatásos művészeket sokszor nem tudják hova besorolni, és csak ha már több darabban tűnnek fel, akkor kötik őket össze az adott színházzal. A Vertigo esetében ezek határozottan Dér Denisa és Nagy András. A nézők elsősorban A padban ismerték meg őket, mely eddig 30 előadást élt meg, de játszottak és játszanak mindegyik, a hivatásos művészek által létrehozott darabban. Ha az előadások számáról kell nyilatkoznom, A pad a „kedves” kivétel. Pl. A menedéket tízszer, Karvaš vígjátékát hétszer, viszont Barč Ivan Anya c. drámáját már tizenötször mutattuk be, ebből tíz alkalommal Budapesten, a Szlovák Intézetben (ez esetben a nézők utaznak a fővárosba az előadásra). Egyes előadások alacsony száma egyrészt azzal függ össze, hogy – ahogy említettem – nincs állandó társulatunk, így alkalmazkodnunk kell a „nagyobb” színházak műsorrendjéhez, másrészt pedig azzal, hogy a magyarországi szlovákok kulturális kínálata igen élénk, ami persze pozitív jelenség, viszont gyakran hihetetlenül nehéz olyan időpontot találni, amely mind a színészeknek, mind a helyi szervezőknek megfelelne. Az amatőrök meg a színházzal munka mellett foglalkoznak, és sokan közülük a nemzetiségi kulturális területen más téren is aktívak. Azonban kivételesen örvendetes, hogy Tajovský Anya és Bűn egyfelvonásosai, a falusi környezetben játszódó klasszikusok maximális visszhangra találtak a nézők körében, és ez az egyik darabunk, mellyel lassan bejártuk egész Magyarországot (a bemutató óta 18 előadás).
Az előadásainkra elsősorban azok a nézők járnak, akik általánosságban is agilisak és aktívak, gyakori résztvevői a kulturális rendezvényeknek és emellett még a színházat is szeretik. Olyan nézők is akadnak azonban, akiket ez a művészeti ág különösképpen nem vonz, de az előadásra valamiféle szolidaritásból, illetve a szlovák nyelv iránti érdeklődés miatt jönnek el. Összefoglalva: nézőink nagyobb része jól bírja a szlovák nyelvet és az előadásokra elsősorban a művészi élmény, az érdeklődés és a kíváncsiság miatt jár. Ha újra számokat kellene említenem, hiszen „a számok magukért beszélnek”, annak ellenére, hogy nem mindig százszázalékosan irányadóak, a Vertigo az első években évi 10 előadással büszkélkedhetett, a múlt évben ez már 25 előadás volt. Ezt a számot véleményem szerint csupán kis mértékben tudjuk növelni (ha egyáltalán…). Hiszen gondolni kell arra, hogy színházi darabokkal vannak jelen a szarvasi és a vendégszínházak is. A magyarországi szlovákok létszáma meghatározó tényező, az előadások száma emiatt is korlátozott.
És ami a repertoárt illeti? Mely darabok állnak szlovákjaink szívéhez közel? Ha ezek a valamikori színjátszó csoportok esetében elsősorban a vígjátékok voltak, ma a repertoár valóban igen gazdag, mindemellett a választást nagyon át kell gondolni. Olyan darabokat kell választanunk, melyek a lehető legszélesebb réteget szólítják meg, mind korösszetétel, szociális helyzet, mind lakóhely, illetve iskolai végzettség szerint is. Jómagam a dramaturg helyzetéből adódóan bizony sok mindent el tudnék képzelni, azonban reálisan kell gondolkodnom és maximálisan alkalmazkodnom a nézők elvárásaihoz és számához.
Nos, ez tömören a Vertigo Szlovák Színház hosszú (?) útjának története. Ahogy a magyarországi szlovák író, Pavol Kondač mondaná, rögös út. Azonban, amíg a végén a nézők érdeklődése, nevetés és könnyek, hálás taps és „gyertek el újra” felkiáltások várnak ránk, érdemes rajta, még ha sok erőfeszítéssel is, továbbhaladni.
Daniela Onodiová
(Lampert Csaba fordítása)