NAPÚT 2007/7., 115–124. oldal
Tartalom
Uhrin Erzsébet
Másodnyelvi szerepben
Daniela Onodiová
Álom és valóság között…
1 Kollár, Ján: Paměti z mladších let života. In: Vybrané spisy Jana Kollára II. Státní nakladatelství krásné literatury, hudby a umění. Praha, 1956.
2 E jelenséget érinti mellékesen Elena Várossová: Slovanská vzájomnosť a integračný princíp u Jána Kollár című tanulmányában, ahol a Visszaemlékezések kapcsán „diagnosztikai anamnézis”-ről beszél. In: Kraus, Cyril (szerk.): Ján Kollár (1793–1993). Zborník štúdií. Veda, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, Bratislava, 1993. 53.
3 Vö Kollár, Ján: Paměti z mladších let života. A legfájdalmasabb év az életemben; a kétségbeesés határán című fejezettel. In: Vybrané spisy Jana Kollára II. Státní nakladatelství krásné literatury, hudby a umění. Praha, 1956. 73–78.
4 Blaho, Pavol: U.ott. 32. A szöveget saját fordításomban közlöm.
5 Nedělní, svátečné i příležitostné Kázně a Řeči od Jana Kollára. V Pešti, tiskem Trattnera a Karoliho. 1831. III.
6 [Kollár, Ján]: Čítanka anebo kniha k čítání pro mládež ve školách slovanských v městech a dědinách. V Budíně v Královské universické tiskárně 1825.
7 [Kollár, Ján]: Čítanka… im. 7. A részletet saját fordításomban közlöm.
8 [Kollár, Ján]: Čítanka… im. 8. A részletet saját fordításomban közlöm.
9 Vö. (Fénelon, François de Salignac) Fenelóni Saligniák Ferenc: Telemakus bujdosásának történetei. Ford. Haller László. Kassa, 1755. Bessenyei György: Tariménes utazása. Balassi Kiadó, Budapest, 1999. és Jozef Ignác Bajza: René mládenca príhody a skusenosti, Bratislava, 1955 című regényeivel.
10 Vö. Kollár 1828. ápr. 2-án írott levelével: „Zuversicht, da die Slaven, ausser den beyden Partheyen gemeinschaftlichen Fundationen, jetzt noch einen neuen, besondern Fond von 16.550 Fl. W. W. bloss zur Salarisirung ihres Predigers zusammengeschossen haben.” Listy Kollára Kopitarovi a Miklošićovi. In: Sborník statí… im. 52.
11 Vö. Januška, Jur: Kollár, kňaz a kazateľ. In: Jan Kollár (1793–1852). Sborník statí o životě… im, 168-178.
12 Említi Blaho, Pavol: In: Jan Kollár (1793–1852). Sborník statí o životě… im. 45–47.
13 A pesti szlovák evangélikus egyházközség új templomának megépülését Kollár már nem érte meg. Tischer József tervei alapján épült fel 1858-ban. Egykori metszetét lásd Kemény Lajos–Dr. Gyimesy Károly [szerk.]: Evangélikus templomok. Athenaeum, Budapest, 1944, 559. A templom a Rákóczi út 57. szám alatti bérháztömbben, az ún. Luther-udvarban áll, és mivel kikerült az egyházi tulajdonból, jelenleg a harci művészetek központjaként működik.
14 Kollár „szláv kölcsönösség” koncepciójának számos előzménye közül itt legalább a költő egyik legközelebbi barátjának, Pavol Jozef Šafáriknak (1795–1861) Geschichte der slawischen Sprachen und Literatur nach allen Mundarten (1826, Buda) című munkáját meg kell említeni.
15 Vö. a 4. §-sal In: Kollár, Johann: Ueber die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der slawischen Nation, Pest, gedruckt mit von Trattner-Károlyischen Schriften, 1837. 11–13. Németre maga Kollár fordította az egy évvel korábban, a Hronkában csehül megjelent szöveg alapján. A szöveg kiadásának törénetét szerkesztőként Miloš Weingart dolgozta föl Jan Kollár: Rozpravy o slovanské vzájemnosti című kiadványának előszavában. Praha, Nákladem Slovanského ústavu. – V komisi Fy. Orbis, Tiskem Státní tiskárny, 1929. III–LIII.
16 Hogy az 1820-as, 1830-as években milyen fogadtatásra talált a szláv kölcsönösség eszméje az egyes szláv népeknél, az az adott nép politikai helyzetétől függött: az orosz visszhangról lásd újabban Pokina, G. V.: Igyeja szlavjanszkoj vzjaimnosztyi v Rosszii. In: Nyikolszkij, Sz. V. – Szmirnov, L. I. – Svedova, I. V. (szerk.): Jan Kollar – poet, patriot, gumanyiszt. Moszkva, Roszszijszkaja Akadgyemija Nauk Insztitut szlavjanovegyenyija i balkanyisztyiki, 1993. 87–97., a lengyelek többnyire elutasítóan viszonyultak hozzá éppen az orosz elnyomás miatt, a kisebb szláv népek azonban gyakran üdvözölték. Németből való szerb fordítása például 1845-ben jelent meg Belgrádban Dimitrije Teodorovič tollából, melynek prenumerációs listáját tekintve meglehetősen népes körben mutattak iránta érdeklődést.
17 Kollár, Jan: Ueber die literatische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der slawischen Nation. In: Miloš Weingart (szerk.): Jan Kollár: Rozpravy o slovanské vzájemnosti. Praha, 1929, Státní tiskárna. 39.
18 Nedělní, svátečné i příležitostné Kázně a Řeči od Jana Kollára… im. III–IV.
19 Nedělní, swátečné a příležitostné Kázně a Řeči od Jana Kollára… im. I. rész 499–511. II. rész 512–524.
20 „nábožnost, pracovitost, nevinná veselost, milování své řeči a snášenlivost naproti jiným národům” Uott 500. A részletet saját fordításomban közlöm.
21 Kollár műveit olvasva számos esetben támadt már olyan érzésem, hogy Kollárnak e passzusait csábító volna megkísérelni a kollektív tudattalan lélektani fogalmaival is leírni.
22 Vö. a 9. fejezettel. Kollár, Ján: Paměti z mladších let života. In: Vybrané spisy Jana Kollára II. Státní nakladatelství krásné literatury, hudby a umění. Praha, 1956. 31. A részletet saját fordításomban közlöm.
23 A Pesti Hírlap Kollár-ellenes cikkeiről legújabban Vö.: Popova, I. P.: Jan Kollar i „Pesti Hirlap” In: Nyikolszkij, Sz. V. – Szmirnov, L. I. – Svedova, I. V. (szerk.): Jan Kollar – poet, patriot, gumanyiszt. Moszkva, Roszszijszkaja Akademija Nauk Insztitut szlavjanovedenija i balkanisztiki, 1993. 141–146.
24 Štúr, Ľudovít: Jánovi Kollárovi V Prešporku dňa 7. februára 1846. In: Štúr, Ľudovít: Dielo I. Bratislava, Tatran, 1986. 323. A részletet saját fordításomban közlöm.
25 Uő. uott. 324. A részletet saját fordításomban közlöm.
26 Hlasowé o potřebě jednoty spisowného jazyka pro Čechy, Morawany a Slowáky. W Praze, w kommissí u Kronbekrgra i Šiwnáče, 1846.
27 Uott. Odpowěd Jana Kollára na psaní Ludowíta Štúra ode dne 7 Unora 1846. 127–168.
28 Odpověď Jana Kollára na domluwy a dipisy jiných, zwláště mladších Slowáků. In: Hlasowé o potřebě jednoty spisowného jazyka…. im. 182. A részletet saját fordításomban közlöm.
29 Karásek, Josef: Jan Kollár ve Vídni 1849–1852. In: Jan Kollár (1793-1852). Sborník statí o životě… im. 63. Fő feladata az volt, hogy a minisztérium által föltett négy kérdésre megfeleljen. A kérdések legfőképpen arra irányultak, 1. milyen eszközökkel lehet meggyőzni a szlovákokat, hogy egyenjogúaknak tekintsék magukat a magyarokkal, 2. milyen legyen a magyarországi evangélikus egyház szervezete és a lelkészeinek díjazása, 3. milyen legyen a bevezetendő közigazgatási rend Szlovákiában, milyen régiókra és járásokra osszák föl azt, 4. milyen eszközökkel lehet megakadályoznia a magyarok szlovákokkal szembeni túlkapásait és milyen javításokat kell eszközölni az iskolarendszeren ennek érdekében. Vö. Gedanken und Plan zu einer zeitgemässen Reorganisierung der Schulen- und des gesammten Volkserziehungswesens in der Österreichischen Monarchie besonders in der Slowakei von Johann Kollár. Közli: Karásek, Josef: Kollárova Dobrozdání a nástin životopisný z roku 1849. In: Sbírka pramenův ku poznání literárního života v Čechách, na Moravě a v Slezsku. Vydává III. třída České akadémie císaře Františka Josefa pro vědy, slovesnost a umění. Skupina druhá. Korrespondence a cizojazyčne prameny. Číslo 7. V Praze, Nákladem České akademie… 1903. 5.
Galamblelkek apostola
A kivonulás Ján Kollár életében és műveiben
„so ist der Dichter zugleich Lehrer, Wahrsager,
Freund der Götter und der Menschen”
(Goethe: Wilhelm Meisters Lehrjahre)
A kivonulás és életrajzi vonatkozásai. Ján Kollár életútjának és művészetének egyik központi motívuma a kivonulás. Vagy inkább kivonulások ismétlődő aktusa, amelyek végigkísérik a költő és lelkész életét gyermekkorától haláláig. A kivonulás köré szerveződik az életmű jelentős hányada, általa írhatók le olyan folyamatok, amelyek új megvilágításba helyezik a 19. század első fele legjelentősebb szlovák és cseh nemzetébresztőjének, gondolkodójának, szláv filológusának szerteágazó munkásságát.
A kivonulás és a hozzátartozó művészi szerepek fölrajzolásának célravezető módja, ha a költő személyiségrajzából indulunk ki, és ehhez – a lélektudományok általánosan elismert módszeréhez nyúlva – Kollárt magát beszéltetjük. A költő személyes jellegű megnyilatkozásai közül a legkoherensebb, pszichológiai vizsgálódásra is alkalmas szöveget visszaemlékezései szolgáltatják.1 A Visszaemlékezésekben Kollár sorra veszi életútjának legfontosabb szakaszait, mindenütt kitér gondolkodásmódjának, egyéni ízlésének fejlődési állomásaira, fölsorolja nemcsak életének legfontosabb színtereit, hanem azon személyek részletes jellemrajzával is szolgál, akik pályájára nagy hatást gyakoroltak, és mindeközben nagy teret szentel az őt ért élmények, benyomások megragadásának. Kollár visszaemlékezései tehát vallomások is, azaz confessio, amely a Szent Ágoston-i hagyomány protestáns értelmezésére épül. Az egyházatya confessiójával számos ponton rokonságot mutat, így például abban is, hogy az életpálya végéhez közeli nézőpont érvényesül az elbeszélésben, vagyis egy szellemi és lelki eseményekben gazdag élet summájaként íródtak, bennük a rendezés és rendszerezés igényével sorjáznak egymás után a tények és események. Az elbeszélő emlékezetének rostáján kihullanak mindazon események, amelyek nem a végpont, vagyis az elbeszélés jelene felé mutatnak.2 A kollári életpálya tehát olyan ívet rajzol ki, amelynek kezdőpontján a mosóci parasztgazda fia áll, végpontján pedig Ján Kollár, a szláv nyelvű Európa egyik legelismertebb alkotója és tudósa. A kezdő- és a végpont között feszülő távolságot – sőt szakadékot – hidalják át azok a drámaiságot és izgalmat sem nélkülöző események és történések, azok a Kollár személyiségéből, gondolkodásmódjából és meggyőződéséből fakadó kivonulási aktusok, amelyek magyarázattal szolgálnak az életpálya alakulására, annak meredek ívére.
A Visszaemlékezések első kivonulási aktusa, amely jelentős hatást gyakorolt életpályájának alakulására, az apjával való konfliktusból fakadt. A nem minden archetipikus jellegzetesség nélkül való apa-fiú ellentétre az adott okot, hogy az ifjú Kollár, aki kiváló előmenetelről tett tanúbizonyságot a körmöcbányai gimnázium alsóbb osztályaiban, folytatni akarta felsőbb iskolai tanulmányait. Az apja azonban inkább a gazdaságban akarta fia hasznát venni. A konfliktus tétje tehát a művelődés által megszerezhető tudás, az önállósággal járó szabadság volt. E tudás megszerzésének és a vele járó felemelkedésnek a vágya, azaz a felvilágosodás és a napóleoni kor igen fontos fenoménja volt az, amely miatt Kollár kilépett a családi kötelékből.3 A tizenöt éves Kollár leszámolt azzal a viszonyrendszerrel, amely nem nyújtotta számára az önmegvalósítás esélyét – ettől fogja végérvényesen a saját lábára állt, Besztercebányán befejezte a felsőbb gimnáziumi osztályokat, majd beíratkozott a jénai egyetemre, ahol teológiát hallgatott.
Kollár fiatal férfi korának alapvető attitűdjét a nemzeti elhivatottsággal párosult lelkészi hivatástudat határozta meg. Kollár 1819-ben érkezett meg a pesti evangélikus gyülekezethez, káplánként működött itt a beteg és hivatalát ellátni egyre kevésbé képes Molnár János lelkész mellett. Lelkészi hivatalához komoly nemzeti küldetéstudat is társult, amelyet a pesti evangélikus egyházközségben zajló eseményeket kommentálva a szakirodalom gyakran maga is ószövetségi hasonlatokkal írt le. Pavol Blaho például beszámolt róla, hogy Kollárnak a megérkezése utáni vasárnap erőszakkal kellett megszereznie a német ajkú egyházközség hivatalnokától a Deák téri templom kulcsát, hogy megtarthassa a szlovák nyelvű istentiszteletet. Ezek után a következő mondattal kommentálta Kollárnak ezt a cselekedetét: „Ez után a szomorú emlékezetű nap után Kollár megszűnt habozni, elhatározta, hogy marad, kitart Pesten, nem futamodik meg az ellenfelei elől, kivezeti népét a fogságból (kiemelés tőlem), kiharcolja számára az egyenlőséget, szabadságot és mindazt, ami ezzel kapcsolatos!”4 A kivonulás tehát Kollár gyermek- és ifjúkora után felnőtt kori egyházi és közéleti működésének is központi gondolatává, szervező erejévé vált. Az egyéni kivonulás nemzeti exodussá vált. Az 1787-ben alapítottpesti evangélikus gyülekezetet ugyanis nagy számban német és szlovák anyanyelvű hívek alkották, ám a szlovákok minden szempontból a kisebbséghez tartoztak. Kollár 1831-ben Prédikációk és beszédek című művének Előszavában a következőképpen jellemezte a rábízott gyülekezet állapotát: „A szlovák lelkek száma az evangélikus egyházban ezer volt, köztük mintegy 70 gyermek, de el voltak hanyagolva, szét voltak szóródva, hogy egymást sem ismerték; azelőtt szlovák istentiszteletet csak nagyritkán végeztek, semmiféle iskola és tanító nem működött, csak németek, akikkel a szlovák gyermekek nem tudtak szót váltani, sőt a felnövő szlovák ifjúságot a hitre soha nem oktatták és az Úrvacsorára sem készítették föl: kétségkívül azért, mert egy igehirdető nem tudott eleget tenni mindkét félnek. A szlovákok, látván, hogy elhanyagolják őket a németekhez képest, akiket persze jobban elláttak, részesítettek az istentiszteletben, minden vallással és vallási fölkészüléssel szemben szinte hideggé és érdektelenné váltak.”5
Ki Egyiptomból! A nemzeti exodus állomásai. A szlovák evangélikusok helyzetét fölmérve Kollár komoly szervező- és gyűjtőmunkába fogott, amelynek egyik első eredménye az volt, hogy 1821. október 21-én megkezdte működését a Józsefvárosban a pesti evangélikus egyház szlovák iskolája. Ján Kollár a szlovák iskola számára Olvasókönyvet szerkesztett és írt, amely 1825-ben, azaz egy évvel később jelent meg,6 mint legfontosabb költői művének, a Slávy dcérának az első kiadása. A húszas évek derekán tehát szinte azonos eszmei, érzelmi talajból nőtt ki mind a költői, mind a pedagógiai mű – a kettő közötti kapcsolatot ez idáig meglehetősen árnyékba borította az a tény, hogy a két könyv műfajilag valóban távol áll egymástól. A Slávy dcéra Kollár művészi szubjektumának, az Olvasókönyv a racionalista teológus lelkipásztornak és pedagógusnak a műve. Ugyanakkor azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a két mű intencionáltsága szinte azonos: az elsőben a 19. század eleji költészeti arzenál, a másodikban a protestáns racionalista pasztoráció került bevetésre nagyjából azonos cél érdekében. Az olvasókönyv mint műfaj többnyire csak közvetetten utal összeállítójának személyes ízlésére. Ugyanakkor azonban Kollár művében tanári köntösben közvetlenebbül is megnyilvánul a szerzői személyiség. Milyen ember az, aki az Olvasókönyvben a Tanár szerepében megjelenik? Hogyan viszonyul a diákhoz, mire oktatja? A megítéléséhez idézzük fel a tanár-diák párbeszéd néhány jellegzetes kezdeti mondatát:
Tanár: Mi vagy te, kedves gyermek? állat vagy-é talán, vagy mi?
Gyermek: Úgy gondolom, ember vagyok, akárcsak maga, mert olyan a külsőm, mint magának. De mi az az ember? kérem, magyarázza meg nekem.7
A Tanár kérdésével nemcsak elindítja ezt a beszélgetést, hanem irányt szab az egész könyv folyásának is. A kérdés második felének megformálása a mai pedagógiai elvárások fényében mindenképpen meglepőnek és lekezelőnek hangzik, ám a kor pedagógiai irodalmának ismeretében kevésbé az. A Tanár teljes tudásának és tekintélyének súlyával lép föl. A kérdés, amellyel a Tanár a Gyermekhez fordul, ontológiai vonatkozású antropológiai kérdés, a gyermek létére kérdez rá, s hogy a válasznak helyes irányt adjon, egy antitetikus viszonyrendszer egyik pólusát jelölve meg szembeállítja a gyermeket az állati teremtménnyel.
A Gyermek válasza nincs híján némi visszautasító élnek, sőt határozott öntudat sugárzik belőle: a válasz első fele ugyan nem szándékosan, ám mégis a gondolkodásnak a Tanáréval azonos képességét hangsúlyozza, amelynek a gyermek is birtokában van. A válasz további részében a gyermek nem hagy kétségeket ember volta felől, leszögezi e tényt, végül önmagát a Tanárhoz hasonlítva az analógia módszerével bizonyítja azonosságukat. Majd hangnemet vált, és arra kéri a Tanárt, magyarázza meg neki, mi is az az ember, amely csoportba mindketten egyenlő jogon tartoznak. A tanári szerepkör kollári értelmezésben tehát barátságos alá-fölérendeltségi viszonyt tételez, amely a tapasztalt és többet tudó, valamint a tapasztalatlan és kevesebb ismerettel rendelkező ember között jön létre. A gondolkodás és a lélek barátságos viszonyát a felvilágosodás kori racionalista teológia alapján a következőképpen magyarázza:
Tanár: Amikor olykor csirkét eszel, észreveszed, hogy a fejében agy található. Ez a te fejedben is van. Ez gondolkozik-e?
Gyermek: Ezt nem mondhatnám. Úgy valami más gondolkodik bennem.
Tanár: Igazad van! Ami benned gondolkodik, az nem a test, hanem a Szellem. A benned gondolkodó Szellemet Léleknek hívják. Hallgasd meg most mindazt, amit az emberről elő akarok adni.
Gyermek: Szívesen és megköszönöm magának.8
A tanár e párbeszédben jó szándékú ismeretátadónak bizonyul, a tanuló pedig a tanár ismereteit szeretné magáévá tenni, tudásának elsajátítására vágyó „kis” ember. E viszony egyik változata a felvilágosodás kori nevelési és utaztató regényekből jól ismert kapcsolatnak, amely idősebb, tapasztalt embereket Tariménes, Télemachos vagy René9 mesterévé teszi. Ők hivatottak arra, hogy a zöldfülű ifjakat megismertessék a körülöttük lévő világban uralkodó törvényszerűségekkel.
A nyelvi szempontból hátrányos helyzetű szlovák gyermekek oktatása és a felvilágosodás tudásra szomjas ifjainak vezetése mellett a pesti szlovák evangélikus gyülekezet számos egyéb teendőt adott lelki vezetőjének. Kollár pesti működésének kezdete óta folyamatosan arra törekedett, hogy a szlovák gyülekezetet egyházjogi szempontból is önállósítsa. Ennek a függetlenséget célzó kivonulásnak további jelentős állomása volt az 1828-as év, amikor a gyülekezet, Kollár levelének tanúbizonysága szerint, 16 550 arany összegyűjtésével megteremtette az önálló, a közös német–szlovák alapítványtól független szlovák lelkész működésének anyagi alapját.10 A gyülekezetet vezető lelkipásztor szerepköre természetesen a protestáns egyház történelmi hagyományainak megfelelően formálódott. Az ifjúi tudásszomjat kielégítő szekularizált tanári szerep mellett erősödött Kollárban a gyülekezetét az evangéliumi igazságra vezérlő, állhatatos lelkipásztor elhivatottsága. Kollárnak a német többségű presbitériummal és a magyar egyházi hierarchiával szembeni küzdelme, az anyanyelvi vallásgyakorlásért folytatott harca méltán ébreszthetett önmagában is protestáns egyházalapítói allúziókat. A szlovák gyülekezet önállóságáért folytatott harc az 1833-as győzelemmel ért véget, amikor Ferenc király és császár véget vetett sok megaláztatással járó alárendeltségének.11 Kollár gyülekezetét ily módon kivonta a német többségű egyházközség ellenőrzése alól. A kivonulás és a pusztában való bolyongás több mint egy évtizede után megjelent a szemhatáron az ígéret földje, ahol a szövetség jeleként föl kellett építeni a Templomot. Kollár óriási erőfeszítéseket tett, hogy művét befejezze. Egyik leggazdagabb híve Hvizdák Zsófia volt (1838-ban megírta életrajzát), 50 000 korona értékben két házát hagyta a szlovák evangélikus egyházközségre.12 E nagylelkű adománnyal a szlovák evangélikus gyülekezet számára belátható közelségbe került, hogy megkezdhesse saját templomának felépítését.13
„Ein stilles unschuldiges Schäflein” – a szláv kulturális kölcsönösség koncepciója. A szlovák evangélikus egyházközség önálló templomának megépítéséért többet Kollár csak a szláv nemzet közös szellemi katedrálisának létrehozásáért tett. A 19. század eleji Európa térképén az oroszon kívül nem létezett olyan nemzetállam, amelynek keretében bármely szláv nép szabadon foghatott volna hozzá a modern nemzet építésének feladatához. A nemzetállami határok hiányából, a szláv nyelvjárások és nyelvek átjárhatóságából, valamint a pángermanizmus példájából természetes módon következett a szláv nemzet egységes koncepciója.
Kortársai közül Kollár dolgozta ki a legalaposabban a szláv kölcsönösség elméletét, munkája során azonban minden olyan körülményt gondosan került, amely a pángermanizmus törekvéseivel való rokonságára utalt volna. A mimikri egyik formája a pánszlávizmus fogalmának kerülése volt – Kollár mindig kínosan ügyelt a „szláv irodalmi kölcsönösség” terminus technicus használatára.14 Az irodalmi kölcsönösségről a szláv nemzet különféle törzsei és nyelvjárásai között című német nyelvű tanulmányában a szláv nemzetet és nyelvet egy nemzetként mutatta be, amely négy fő törzsre és nyelvjárásra oszlik: az oroszra, a lengyelre, a csehszlovákra és az illírre (délszlávra)15. Egymás nyelvének, történelmének és irodalmának magas szintű ismeretét követelte a szláv kölcsönösség híveitől: a legképzettebbeknek nemcsak a négy fő nyelvjárást, hanem azok valamennyi alfaját ismerniük kellett. A számos országban, különféle államszervezetekben élő szlávok számára Kollár e koncepciója komoly művelődési programot képviselt: az adott állam hivatalos nyelvével és kultúrpolitikájával szembehelyezkedve az eszmei Szlávia birodalmába invitálta őket. Kollár nemzetkoncepciója valamennyi szláv ember, nép és nemzet számára nyelvi-etnikai alapon biztosította a kivonulás lehetőségét egy olyan imaginárius világba, amelyben hatályon kívül helyeződnek a korban létező politikai formációk, államszervezetek.16 Kollár képzelt vagy valós politikai szándékait természetesen elkendőzni kényszerült. Avégett, hogy e koncepció ne hasson úgy, mintha az európai status quo politikai semmibevétele volna, amelyre a kor forradalmai, összeesküvései és a napóleoni példa számos analógiát kínált, Kollár gondosan deklarálta a szláv irodalmi kölcsönösséget bemutató műve 3. §-éban, hogy a szláv kölcsönösség nem veszélyezteti a világi felsőbbségek hatalmát, a határokat és országokat, hogy távol tartja magát a politikától, és békében él valamennyi kormányzati formával. Az eszmefuttatás költői képbe torkollik: Kollár rá oly jellemző fordulattal a békés bárány bibliai toposzából formálva hasonlatot így jellemzi a szláv irodalmi kölcsönösséget: „Sie ist ein stilles unschuldiges Schäflein, das zwar zu einer grossen Heerde gehört, aber auf seiner besondern Wiese weidet.”17
A szláv nemzet apológiája és ostorozása. A húszas évek elején a Pestre érkező fiatal káplán legfontosabb feladatának nyájának összeterelését tekintette, amelynek azután pásztora lehet. Az egyházi élet mindennapi gyakorlatában ez a szlovák evangélikus egyházközség önállóságának már említett megteremtésével volt egyenlő, amelyhez szükségesnek bizonyult a szláv nyelvi és vérségi közösségi ideológia megteremtése. Kollár a teremtés nehéz munkájához pantokrátori eltökéltséggel látott hozzá, amelyről a húszas évek prédikációit kötetbe gyűjtő könyvének előszavában, kifejezésmódját a bibliai toposzok képi világából kölcsönözve, a következőképpen nyilatkozik: „E prédikációk igehirdetője nagy sivatagot talált Pesten, műveletlent és egészen elhanyagoltat. Az anyag és test megvolt, ám részek és végtagok nélkül, lélek és élet nélkül: először tehát arról kellett gondoskodnia, hogy ezt a halott testet életre keltse és lélekkel töltse meg.”18
A formátlan anyagból mintáz tehát emberi közösséget, és átlelkesíti azt. A teremtés Igéhez kapcsolódó allúziói is folyamatosan jelen vannak a kollári életműben. A szlovák lutheránus folyamatosan belenőtt a Králicei Biblia nyelvébe, amely a szlovák evangélikusok évszázados szakrális és kulturális örökségeként biztosította a kapcsolatot a cseh és a szlovák protestáns közösségek között. Az örökség átvételével párhuzamosan Kollár kísérletet tett annak mérsékelt megújítására, modernizációjára is. A kollári nyelvújítási kísérlet alapja valójában ugyanaz a racionalista modernizáció, amely a közép-európai nemzeti nyelvek többségénél az egységes nemzeti irodalmi nyelvek kialakulásához vezetett.
A nemzeti önismeret fokozott igényének hatására Kollár szenvedélyesen belevetette magát a szláv nemzeti tulajdonságok lepárlásának nehéz feladatába, majd annak eredményeit lírai alkotásában, prózai műveiben és prédikációiban egyaránt hirdette. A szláv nemzet öt legjellemzőbb tulajdonságának két prédikációt is szentelt.19 Ezekben a „galamb-nemzet” képében kristályosodtak ki a legfontosabb szláv nemzeti tulajdonságok: az „istenesség, dolgosság, ártatlan vidámság, saját nyelvük szeretete és más nemzetekkel szembeni türelem”.20 A „galamb-nemzet” toposza, amely máig élő hagyománya a szlovák és a cseh nemzeti önismeretnek, az Isten és az ember közötti szövetség Özönvíz utáni megújításának allúzióján kívül természetesen hordoz romantikus és népi konnotációkat is. Fontosságára a kollári életművön belül számos passzus utal, ám mindezek közül talán az egyik legfigyelemreméltóbb, ahogyan Kollár Visszaemlékezéseiben hangsúlyozza a galambok veleszületett, gyermeki szeretetét – mintegy a saját gyermeki lényében, az önmagában megtestesülő ősi szláv tulajdonságként mutatja be azt:21 „Visszaemlékezvén gyermekkoromra, még három körülményt kell említenem, legelőbb is a galambok mérhetetlen szeretetét, amely nálam szinte galambőrületbe csapott. Galambot látva reszkettem örömömben, minden pénzemet rájuk fordítottam, mindenféle ürüggyel más városokba, falvakba tettem utakat, hogy galambokat lássak vagy vásároljak, galambházakat és -fészkeket saját kezűleg készítettem, repültem utánuk a mezőkre, gyakran veszélyes helyekre fölmásztam utánuk, galambfiókákat idomítottam és megtanítottam őket utánam repülni, mint egykor Mohamed.”22
A szláv nemzet prófétájának szerepe persze nem korlátozódik csupán a nemzet apológiájára, hanem természetes része annak ostorozása is, amennyiben a próféta szavai és szándékai nem hallgattatnak meg. Kollár Slávy dcérája III. énekének 60. szonettjében, amely szintén csak az 1832-es bővített kiadás számára készült, a költő prófétai hevülettel ostorozza népét hibái miatt, amelyek a következők: a rabszolgaságra való hajlam, a közöny és tunyaság, az idegeneknek való alárendelődés. Mindezek következménye, hogy a nép önmagát és prófétáit egyaránt keresztre feszíti. Kollár értelmezésében a szláv próféta feladata nemzete életre hívásával kezdődött, majd a nemzeti élet kereteinek megteremtésével folytatódott, amelynek során kialakultak a nemzeti élet szabályai és törvényei. E szabályok és törvények betartása fölötti őrködés szintén a nemzet prófétájának szerepköréhez tartozik. Mózesi analógiával szólva Kollár megszerezte és kőbe véste a szláv Parancsolatokat. Ezek őrzése, terjesztése és betartatásának kényszere egyaránt a kollári mű egyértelmű igénye. Ennek érdekében Kollár jól működő szláv literátus-hálózatot hozott létre, amely Prágától Moszkváig és Varsótól Belgrádig terjedt: tagjai kivétel nélkül szláv anyanyelvű tudósok, költők, diplomaták, filológusok voltak. E hálózat irányítói szerepkörét Kollár egyértelműen magának és legbensőbb baráti körének tartotta fönn, és minden külső és belső ellenféllel szemben mozgósította. Külső támadás kezdetben a szláv világ felől csak elvétve érkezett, fő ellenfelei elsősorban a magyarországi német és magyar körökből kerültek ki.23 Ugyanakkor azonban a közép-európai szláv nemzeti mozgalmak erősödésével Kollár fokozatosan szembekerült az önálló nemzeti nyelvek szükségességét képviselő fiatalabb nemzedékkel. A szláv kölcsönösség imaginárius világának ellenségeiként érzékelte Kollár a štúri nemzedék képviselőit is, akik az önálló szlovák irodalmi nyelv kodifikálására tettek kísérletet 1843-ban. Kollár, amennyire csak tehette, akadályozta őket az új irodalmi nyelv terjesztésében és népszerűsítésében. Ezt érzékelve Ľudovít Štúr fenyegető levelet írt Kollárnak, amelyben fölszólította, hogy hagyja abba áskálódásait az általa alapított, 1845. augusztus 1-jén indított Slovenskje národńje novini és az új szlovák irodalmi nyelven képviselt nemzeti politika ellen. Amennyiben ennek nem tesz eleget, hangzott Štúr fenyegetése, kénytelen lesz engedni azon hangoknak, amely „fölháborodott hangok Ön ellen kiáltanak és azt követelik, hogy élesen lépjünk föl és írjunk Ön ellen mint aki törzsének ellensége és megveti azt”.24
A szláv nemzet Mózese, aki kivezette népét az egyiptomi fogságból, törvényeket adott neki és megmutatta az ígéret földjét, az új nemzedék szemében bálvány. Štúr semmi kétséget sem hagy afelől, hogy az általuk képviselt irány a nemzet egyedüli üdvözítő útja: „És bizony Isten kezdeményezésünket és törzsének saját életét, még ha tízszer annyit is tenne, és ha Önnek az a bizonyos szándéka sikerülne, már nem állítja és semmisíti meg. Azonban nagy felelősség és saját emléke terheli a lelkiismeretét, és ha nem változtat véleményén, bepiszkolja magát az utókor előtt.”25
A prófétai szerep azonban a negyvenes évekre elválaszthatatlan összeforrott Kollár személyiségével – nem is maradt adósa az új szlovák irodalmi nyelv híveinek. Štúrnak szóló válaszlevelét a Hangok a csehek, morvák és szlovákok irodalmi nyelve egységének szükségességéről című kötetben közölte, amely Comenius írásával kezdődően Bél Mátyáson, František Palacký és Pavol Jozef Šafárikon keresztül összesen harminchárom művet kötött csokorba.26 Kollár teljes költői, filológusi fegyverzetében a štúri levél terjedelmének mintegy hússzorosával-harmincszorosával válaszolt ellenfelének.27 A Štúrnak szóló írást egy másik levél követi a kötetben, a Jan Kollár válasza a főleg fiatalabb szlovákok kérdéseire és írásaira címet viseli, és záró bekezdésének passzusai kétséget sem hagynak azzal kapcsolatban, hogy Kollár prófétai szerepkörére rájátszva bibliai példabeszédek köntösében figyelmezteti a fiatal, Štúrékat követő nemzedéket, hogy ne merészeljen eltérni a Kollár által képviselt nyelvi és nemzeti programtól:
„Amiért is ti, szlovák törzsünk fiai, ne engedjetek minden szél nyomásának és minden új tanításnak, ne higgyetek minden léleknek, hanem tegyétek próbára őket, az istentől valók-e: mert sok hamis próféta jött világra. Ne hallgassatok azokra, akik nektek a nyelv más Evangéliumát hirdetnék, mint a Hatrészest, és a nyelv más királyságát akarnák megalapítani közöttünk, mint a Králiceit. Ha azután valamikor is valamilyen ámító és kísértő hozzátok közelednék, és bevezetne benneteket a legsziklásabb tátrai völgyekbe és fennsíkokra így szólván: mondjátok, hogy e kövek változzanak kenyérré: ti ezt válaszoljátok: nem egyedül árvai zabbal, sem liptói krumplival, sem zólyomi kásával él a szlovák, hanem a műveltebb csehszlovák nyelvjárással is. (…) Mert meg van írva: Uradat istenedet imádd és bölcs rendelését, amely bennünket szlovákokat és cseheket már sok évszázados testi és lelki kötéssel egybekötött: és amit isten egybekötött, ember szét ne válassza!”28
Kollár a nyelvi és nemzeti renegátokkal szemben használt eszközökben nem bizonyult válogatósnak a későbbiekben sem. Az 1848–49-es forradalom kiábrándító magyar és szlovák tapasztalatai csak erősítették benne a meggyőződést, hogy mindazon szlovákok ellen, akik semmibe vették a nemzeti élet és nyelv általa kőbe vésett parancsait, adminisztratív eszközökkel is föllépjen. Miután a magyar kormány börtönéből 1849-ben kiszabadították a császáriak, március 18-án Bécsbe menekült, s az 1848-ban létrehozott Schwarzenberg-Stadion-féle, magyar–szláv ügyekkel foglalkozó minisztérium megbízottjaként tevékenykedett 1853-ban bekövetkezett haláláig.29 A szlovákok új nemzedéke pedig folytatta a kivonulást a szláv kulturális kölcsönösség és a csehszlovák nyelvi egység zászlaja alól.
Kiss Szemán Róbert