NAPÚT 2007/7., 133–141. oldal
Tartalom
Gergely László
Játék és kötelesség
Karol Wlachovský
Rekviem a magyarországi szlovák irodalomért
1 In: Slovenské pohľady. 1969. 9. sz. p.
2 Andruška, Peter: Niekoľko poznámok na úvod. In: Literárna tvorba Slovákov z Dolnej zeme. Bratislava. 1994. 19. p.
3 u.o.
4 In: Zrod. 1984. 3.sz. p.
5 Kormos, Alexander: Slovenská literatúra v Maďarsku po oslobodení. In: Náš kalendár 1977. 184–188. p.
6 Sziklay László: Úvod. In: Výhonky. Budapest, 1978. 5. p.
Dolná zem
A nemzetiségi irodalom a magyarországi szlovákság tükrében
A dolnozemská literatúra jellemző jegyei. Akkor, amikor meg kell határoznunk az anyaország határain kívül élő, de az anyaország nyelvén író, alkotó költők munkásságának jellemző jegyeit, mindenekelőtt meg kell magyaráznunk a dolnozemská literatúra fogalmát. Az irodalomtudomány ezt a fogalmat úgy határozza meg, hogy azt az irodalmat tekinti „alsóföldi” irodalomnak, amely délre esik Szlovákiától. Ennek alapján ide tartozik a magyarországi szlovák irodalom, a romániai szlovák irodalom, illetve a volt jugoszláviai szlovák irodalom. Az államhatárok meghúzásával a szlovák kisebbség három Szlovákiától délre eső országban található meg. A 18–19. században a szlovák nép vándorlása során egyre délebbre keresett magának jobb megélhetés céljából otthont. Ezért ez a szétszórtság.
Michal Harpáň, a volt jugoszláviai szlovák irodalom jelentős irodalomtörténésze a következőket írja: „A dolná zem sajátságos kulturális fenomént képvisel – benne a szlovák kisebbségi irodalom »sajátos szellemi szervezetet«, amely fejlődik és változik.” („Dolná zem predstavuje svojrázny kultúrny fenomén – a slovenské menšinové literatúry v ňom »osobitný duchový organizmus« ktorý sa vyvíja a mení.”)1
Andruška Peter a háromféle kontextusról a következőket írja: „A dolnozemský szlovák írók háromféle kontextusa abból a valóságból ered, hogy saját nemzetiségi irodalmuk »kisebbségi« irodalmi kontextust alkotnak, emellett alkotásaik egyszerre érvényesülnek annak az országnak (kultúrának) az irodalmában, melyben élnek, és végül meghatározó – habár csak részlegesen és többnyire nagyon szélsőségesen – az anyanyelvi irodalom kontextusa, vagyis a »régi haza« kontextusa.” („Trojkontextovosť dolnozemských slovenských spisovateľov vyplýva zo skutočnosti, že tvoria vlastný národnostý – »menšinový« – literárny kontext, ich tvorba súčasne pôsobí v kontexte literatúry (kultúry) krajiny, v ktorej žijú, a napokon je determinovaná – alebo determinuje, hoci len čiastočne a väčšinou veľmi okrajovo – kontext literatúry materinského jazyka, a či »starej domoviny«.)2 Továbbá kifejti, hogy a „háromféle kontextusnak”, mint a magyarországi, romániai és a volt jugoszláviai szlovák nemzetiségi irodalmak közös jellemzőjének (bizonyos értelemben ezek az irodalmi közösségek egy negyedik kontextusba, a „dolnozemský”-be kapcsolhatók) minden országban megvan a specifikus sajátossága. („Trojkontextovosť ako spoločný znak slovenskej národnostnej literatúry v Maďarsku, Rumunsku a vo Vojvodine [v istom zmysle spájajúci tieto literárne spoločenstvá do kontextu štvrtého, dolnozemského] má v každej krajine aj svoje špecifické črty.”)3
Gyivicsán Anna a magyarországi szlovák költők helyzetét az alábbiakkal jellemezte: „Az eddigi költészetünk közvetlenül a nemzetiségi problematikából merít, ennek példája Papucsek Gergely alkotása, de ezzel a jelenséggel találkozhatunk más szerzőknél is. Gondolom, hogy ebből az aspektusból sajátos jegyeket hordoz a mi szlovák költészetünk, hiszen ezzel a problematikával a volt jugoszláviai szlovák irodalom abszolút nem foglalkozik, és ritkán fordul elő a Romániában élő szlovákok irodalmában.” („Naša doterajšia poézia čerpá i priamo z národnostnej problematiky, príkladom toho je najmä tvorba Gregora Papučeka, ale stretáváme sa s týmto javom aj u iných autorov. Myslím, že z tohto aspektu je naša domáca poézia nositeľkou istých svojráznych čŕt, veď napríklad slovenská poézia v Juhoslávii sa tejto otázke vôbec nevenuje a zriedkakedy sa objavuje aj v poézii Slovákov žijúcich v Rumunsku.”)4
Hazánkban a szlovák kisebbség irodalmát a 80-as években egyre kisebb számú művész, alkotó képviseli. Szépirodalmat bármely szlovák nyelvet beszélő, ismerő egyén írhat, de a tendencia sajnos csökkenést mutat e téren, mely esetleg megmagyarázható a többséghez való alkalmazkodással, az asszimilációval is. Felvetődik a kérdés, hogy miért? Talán magyarázatul szolgálhat az a tény, hogy a kisebbséget összefogó szervezetek semmilyen motivációt nem szolgáltattak. Jelenleg a pályázatok, versenyek kiírásával már az általános iskolai generáció is megmozdul, és törekszik irodalmi szintű rövidebb „művek” megírására. A hazai szlovákság ma is ismert és neves irodalmi képviselői megpróbálnak egyre több egyént bevonni e tevékenységbe, de mint a tapasztalat mutatja, eredményeket csak a saját gyermekeiknél érnek el.
A magyarországi szlovák irodalom helyzetével nem szabad kibékülni, hanem keresni kell azt az utat, mely a szlovák irodalom részévé válhat, illetve a magyar irodalom egy részét is képezheti. Amíg a magyarországi nemzetiségi irodalom nem állt stabil lábakon, amíg nem bizonyítottak az alföldi alkotók, addig nehéz volt meghatározni a nemzetiségi irodalmat. A II. világháború előtt a békéscsabai kalendárium (Čabiansky kalendár) közölte a dél-alföldi szlovákság műveit, majd kezdtek megjelenni a gyűjtemények, könyvek, színdarabok a kisebbség nyelvén. E generáció legnevesebb képviselői közé a Korbeľ testvérek, Gerči, Kašník, Nemčok, Hudák, Andrášik, Sekerka, Tomková, Mlznaričíková stb. tartoztak. A Békéscsabán megjelenő Slovenská rodina c. folyóirat hasábjain a gyermekek számára íródott irodalmi mellékletek gazdagították a szlovákság irodalmát. 1939–44-ig az alkotók publikációs lehetőségei a Slovenská jednotára tevődtek át. 1945–48 között a hetente megjelenő Sloboda adott lehetőséget az irodalmi alkotások megjelentetésére. A világháborút követő lakosságcsere-egyezmény következtében (1946–48) az irodalmi életet a legtermékenyebb irodalmi alkotás korszakaként jellemezhetjük. Az ezt követő időszakot (1955–1974) a versenyek korszakával magyarázhatjuk, melynek legnagyobb képviselője Pavel Sámuel lett a Hrušky mamovky Špiakovej című művével. 1975–1978-ig bizonyos mértékű csökkenés figyelhető meg a nemzetiségi irodalom területén. Majd 1978-ban számos versgyűjtemény jelent meg (Výhonky, Fialôčka fiala atď). A fejlődés szempontjából nagy előrelépést jelentett a 70-es, 80-as években a budapesti szlovák iskola növendékei közti tollragadás. Sajnálatos módon a fiatal generáció iskolaújságjaként szerkesztett Plamienokból nem lett nagyobb lélegzetvételű irodalmi folyóirat, bár néhány alkotója a szlovák nemzetiségi irodalom neves képviselőjévé vált. Szerkesztői szétszéledtek a továbbtanulás következtében. Néha-néha találkozhatunk műveikkel a Ľudové noviny hasábjain. Az 1981-es évben negyedévente kezd megjelenni a ZROD című folyóirat, mely számos irodalmi alkotást, nemzetiségünkhöz kapcsolódó tanulmányt tartalmaz. Ezt a folyóiratot követte 1988-tól 1990-ig a negyedévente megjelenő SME. Ennek a folyóiratnak az elindítása óriási sikernek örvendett.
Tény az is, hogy számos kiváló szakember, aki a szlovák nemzetiséghez tartozik, szlováknak vallja magát, kutatásait, szépirodalmát mégse a saját anyanyelvén, hanem magyarul írja, majd azt fordíttatni adja szakemberek számára. Összegzésképpen elmondható, hogy az irodalom minden keretek közt egy fontos részét képezi egy adott nemzetiség életének. Tükrözi az adott korszak problémáit, eseményeit, aktualitását. Egy nemzetiség önálló irodalom nélkül nem létezhet.
De térjünk vissza a hazai szlovák kétnyelvű, kettős kötődés témájára. Hazánkban jelentős szerepet kapott a kettős nyelvhasználat a szépirodalom területén is. E kettősség nem csupán az alkotó, szerző nemzetiségi identitásából, hanem a kialakult helyzetből kifolyólag is ebbe az irányba terelte a képviselőket. A jelenlegi nyelvi helyzet szempontjából a két nyelvet is ismerő, ismerni kénytelen irodalmárok a széppróza kettős nyelvhasználatával segítséget nyújtanak a felnövekvő, tanuló generáció számára.
A magyarországi szlovák irodalom. Mára annak köszönhetően, hogy a magyar népművelés az 1970-es években erősen felfelé ívelő tendenciát mutatott, a szlovák nyelv művelésének is új formái jöttek létre. Mindez főként a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének (megalakulása: 1948. december 18.) köszönhető, amely a cél érdekében szlovák klubokat, irodalmi színtársulatokat, ismeretterjesztő-tudományos előadásokat szervezett, illetve megpróbált kisebb-nagyobb sikerrel felnőttek számára esti iskolákat szervezni. Ennek a sorozatnak az eredményeként emelhetjük ki azt a tényt, hogy ezáltal a magyarországi szlovák kisebbség körében kialakult az a szlovák értelmiségi réteg, akik a kisebbségi oktatási rendszer keretei közt végezték tanulmányaikat. Ez a folyamat tette lehetővé azt, hogy ma nemcsak a szlovák kultúráról, hanem saját irodalmi alkotások születéséről is beszélhetünk.
Ebben az irodalomban vezető szerepet tölt be a költészet. Generációs és művészi szempontból is három csoportot különböztethetünk meg.
1. Az idősebb generáció: a volt népi verselők – a Čabiansky kalendárba írtak – utódjai. Rájuk jellemző a belső „muszáj”, „kell” írás. Költészetük intellektuális jegyeket hordoz. Ebbe a generációba tartozik Samuel Pavol és Antal György, írói néven Dolnozemský. Mindketten a mezőgazdaságban dolgoztak. Samuel az ötvenes években a lírai-epikai formáktól indult és költészete egészen az öniróniáig jutott el. Dolnozemský a nemzetiségi léten keresztül ábrázolja szeretetét a szülőföld iránt.
2.a A második generáció: nemzetiségi keretek közt szocializálódtak, szlovák nemzetiségi iskolákban végezték el középiskolai tanulmányaikat, majd a szlovák irodalommal és a szlovák nyelvvel mélyebben a felsőoktatásban, főiskolákon, egyetemeken ismerkedtek meg. Marik György, Papucsek Gergely, Kormos Sándor költők, Hrivnák Mihály és Kondacs Pál írók tartoznak ebbe a generációba. Kormos költészete kifejezi a világ összetettségét, s olyan emberi hangot szólaltat meg, melyben csöndes szomorúság nyilvánul meg. Papucsek Gergely költészetére jellemző, hogy a nemzetiségi létet ábrázolja, az anyanyelv iránti szeretetet. Marik György költészetében az előző kettő ötvözete, Kormos univerzalitása és Papucsek hangja egy szuggesztív alkotásban fejeződik ki.
2.b Azok a költők, írók tartoznak ebbe a csoportba, akik magyarul írnak, de tudatosult bennük a szlovák eredet, és ez tükröződik munkájukban. Ezt a vonalat képviseli Filadelfi Mihály és Dér Endre, kinek munkáit a Náš kalendár (Mi kalendáriumunk) közölte.
3. Legfiatalabb generáció: középiskolások, főiskolások, akik lelkesen törekszenek arra, hogy a szlovák írásbeliség, kultúra ne haljon ki Magyarországon.
Az 1945 utáni szlovák irodalom Magyarországon. A második világháború után a szlovák nemzetiség irodalma sajátos módon fejlődött, kisebb-nagyobb nehézségeken ment keresztül a nemzetiségi politika következtében. A Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége irodalmi versenyeket írt ki abból a célból, hogy ösztönözze a szlovák kisebbségi lakosságot az anyanyelven való alkotásra.
A „Magyarország felszabadulásának 10. évfordulójára” kiírt irodalmi pályázat eredménye az első irodalmi antológia megjelenése volt, mely jelentős mérföldkőnek számított a hazai szlovák irodalom területén, hiszen egy hosszabb hallgatást követően változásnak induló irodalmi ébredés figyelhető meg. Az 1955-ben megjelent Samuel Pavol verscímével egyező antológia, a Hrušky mamovky Špiakovej három prózai alkotást tartalmaz Chlebnicky Jánostól, Samuel Pavoltól és Zahoran Imrichtől, illetve Samuel Pavoltól három verset. Ebben a kötetben látott napvilágot Chalupka Samótól a Turčín Poničan dramatizált vers formájában, és Jánosík életének bemutatása szintén dramatizált formában. Megjegyzendő, hogy ez az antológia tartalmaz továbbá két néprajzi kutatást. Az antológiában megjelenő irodalmi alkotások még egyszerűek, de a hazai irodalmi fejlődés folyamatában értékes inspirációknak tekinthetjük a további alkotások terén.
Az 1956-os év nagy változásokat hozott a nyomtatott sajtóban is, hiszen megváltozott a magyarországi szlovákok újságjának, a Ľudové noviny jellege is. A lap politikai hetilapként jelent meg, melynek külön rovata közölte az irodalmi alkotásokat is. Itt kaptak teret a kezdetleges, spontán és még éretlennek mondható diákversek.
A következő versenykiírásra 1958-ban az irodalmi alkotások dominanciája a jellemző, közülük is a még gimnazista Papucsek Gergely versei, kinek költészetéhez nagy reményt fűztek a bírálók. Sajnálatos módon mind Papucsek Gergely, mind a kor egyedüli aktív költője, Samuel Pavol ettől a korszaktól kezdődően mély hallgatásba merült. Papucsek csak évekkel később, az 1970-es években tűnt fel újra, költői hallgatását azzal magyarázva, hogy verseit nem jelentették meg, s ezért úgy vélte, nem érett még meg alkotása. (Az 1958-as bírálat eredményét csak a következő év májusi Ľudové novinyban közölték. Itt olvashatjuk a debreceni Futala Ctibor „Nedele” és Samuel Pavol „Nemôžem zostať” című versét.)
Az 1959-ben kiírt irodalmi pályázatra, melynek témája a Szlovákok részvétele a Magyar Népköztársaságban, nem érkezett be egyetlenegy pályamű sem. Ez az érdektelenség figyelhető meg az 1970-es évek derekáig, ami kissé paradox, hiszen a népművelés területén, a néprajzi, történeti kutatások terén fellendülés ment végbe, a szépirodalomra viszont nem helyeztek túl nagy figyelmet.
Mintegy tízévi irodalmi hallgatás után a szlovákok évkönyvében, a Náš kalendárban prózai alkotásokat olvashatunk Kondacs Pavoltól (Rozvod), illetve Lami Istvántól (Ako bránil švagor Bubenka Budapešť). Az utóbbi szerző falusi eseteket mutat be, többnyire szülőfalujáról, Püspökhatvanról. Sajnálatos módon ezeket az elbeszéléseket nem sorolhatjuk a magyarországi szlovák irodalmi alkotások körébe, mivel a szerző magyarul írta, és utána fordíttatta szlovák anyanyelvű fordítókkal műveit. Nem tudni, mi okból, de alkotójuk a szövegeket a fordítók nevét fel nem tüntetve eredeti nyelvű művekként közölte.
Erre a korszakra erősen jellemző mindaz, ami a magyar politikai élet „automatizmus”-ával definiálható, tehát a kisebbségekkel való törődés, odafigyelés. A szocialista társadalomban a kisebbségeket érintő kérdéseket tekintve automatikussá vált, hogy a nemzetiségi kérdés majd automatikusan megoldódik, illetve a sajátos nemzetiségi problémákkal nem kell foglalkozni. Mindezt az alkotmányban meghatározott kisebbségi jogok érvényesítésével 1968-ban törölték, egyértelműen meghatározták az anyanyelv használatát, a kultúra, hagyományok ápolását, illetve az irodalom fejlődését.
Mindezt figyelembe véve érezhetővé válik az irodalom jelentősége, az, hogy az irodalom tovább akar élni, de célja egyelőre nincs kitűzve, ideológiai-esztétikai kritériuma nincs meghatározva. E cél elérése érdekében az 1974-ben kiírt irodalmi pályázatra már számos mű került versenybe. Kiemelném a minőségileg fejlődést mutató Hrivnák Mihály, Kondacs Pál prózáit, Kormos Sándor költészetét. Ebben az évben a próza első díját Hrivnák Mihály (Metamorfóza) megosztva kapta Lami Istvánnal (Spomienka motivovaná piesňou). Második helyezést Molnár Hana a Rozvod és dr. Zwada András a Prekrásna budúcnosť című elbeszélésekkel vívták ki maguknak. Harmadik helyezést Kondacs Pál Prevrat és dr. Zwada András Žiť by bolo dobre című művei értek el. A versek kategóriájában csak második lett Kormos Sándor, aki a Jarná pieseň és a Pieseň v jeseň o jari című verseivel indult a megmérettetésen.
Ezzel egy új korszak kezdődik el a magyarországi szlovák irodalomban, amikor is a művek költői megformáltsága, az irodalmi alkotás esztétikai hatása tökéletesedni kezdett, s számuk növekedésével a költői mondanivaló is új tereket hódított meg. Ettől a fellendüléstől kezdve mintha költőink, íróink bátorságot kaptak volna, hiszen a szlovákok folyóiratában számos új elbeszélés jelent meg. Így volt ez Hrivnák Mihállyal is, kinek újabb elbeszélései (Bažanty, Torzo és a Hodvábna sieť) láttak napvilágot, illetve Papucsek Gergely versekkel és Marik Juraj elbeszéléssel (Maco Chudák v minulom roku) jelentkezett.
Mindezek tudatában azt a következtetést vonhatjuk le mindebből – az irodalmi téren tanúsított passzivitásból –, hogy a két világháború közti, illetve a második világháború utáni társadalmi-politikai viszonyok teljes mértékben ellehetetlenítették a magyarországi kisebbséget a saját anyanyelvén való alkotásban, illetve a magasabb fokon való anyanyelvi művelődés, oktatás terén.
A szlovák irodalmi nyelv elsajátítása, mint azt már fentebb említettem, nem adatott meg mindenkinek, a szlovák iskolák létrejöttével csupán költőink, íróink kis létszáma tett érettségit és szerzett ezen a szakon felsőoktatási intézményben diplomát. Ezért a hazai irodalomra az 1920-tól 1970-ig tartó időszakban erősen jellemző a szlovák nyelvjárás használata, illetve a többség nyelvén való publikálás. A békéscsabai Dér Endre, Filadelfi Mihály és a püspökhatvani Lami István, illetve a szarvasi humorista, dr. Zwada András azért írnak magyarul, mert a szlovák nyelvet csak nyelvjárásban ismerik.
Kormos Sándor cikkében – Felszabadulás utáni magyarországi szlovák irodalom5 – az 1945 utáni magyarországi szlovák irodalmat a következő három nagy korszakra bontja:
1945 – 1954
1955 – 1974
1974 – napjainkig.
Ugyanezt a hármas tagoltságot állítja fel Bartalská Ľubica is az Ozveny rovín című könyvében, melyben ismerteti a magyarországi szlovák népi költők, prózaírók munkáit.
A szerző mérföldkőnek tekinti az 1955-ben megjelent első nagyobb lendületet adó antológiát, mivel a Hrušky mamovky Špiakovej kiadási événél húzza meg a határvonalat. A második világháborút követően volt egy nagyobb politikai vonatkozású egyezmény, mely érintette a magyarországi szlovákokat, ami nem más, mint az 1946/1947-es lakosságcsere-egyezmény volt. Ennek következtében számos olyan személy hagyta el az országot, kiknek munkái gazdagították a magyarországi szlovák irodalmat. Ezek a szerzők többnyire az alföldi szlovákság jeles képviselői voltak, s rendszeresen publikáltak a Csabai kalendáriumban. Verseikben már az 1946–48-as években megfogalmazták a „szlovákok vissza az anyaországba” mozgalom alapgondolatait. Mind a propagálás, mind az anyaország jelentőségének kihangsúlyozása megfigyelhető ezekben a versekben. Ennek tudatában a tárgyalt korszak irodalmát a következő kategóriába oszthatjuk:
1945 – 1947
1948 – 1974
1974 – napjainkig.
Úgy vélem, ha a magyarországi szlovák irodalmat, beleértve a népi költők munkáit, 1918-tól vizsgáljuk, akkor nem szabad megfeledkeznünk az 1918–1945-ig tartó időszakról sem.
A magyarországi szlovák irodalom 1918–1945. Az első világháborút követően az új államhatárok kialakulásával az országban diaszpórákban élt szlovák anyanyelvű emberek elszakadtak anyaországuktól, más államhatárok közé kerülve alkalmazkodtak a többségi nemzethez, illetve próbálták kultúrájukat megtartva, anyanyelvüket megőrizve egy közösséghez tartozóként élni életüket. A mindennapi élet mellett törekedtek egy magasabb kultúrát is létrehozni. Ez a magasabb kultúra számukra az irodalmi megnyilvánulásokban teljesült ki, olyan népi írók tollából, akik a költészet, dalszövegírás és színjátszás terén alkottak.
A két világháború közt kialakult népi költészet az akkori lapokban, az Evanjelický Hlásnikban és a csabaiak kedvelt évkönyvében, a Čabiansky kalendárban jelent meg. A Čabiansky kalendár 1936-os számában Szeberényi Lajos és Francisci Mihály, két evangélikus lelkész egy tanulmányban dolgozta fel a szlovák írók életrajzi adatait és műveit.
A népi verselők műveiben megfigyelhető az őszinte érzések kifejezése, a néphez, hazához, anyaországhoz való tartozás bizonyítása, az anyanyelvük iránti szeretet költői kinyilvánítása. Mindannyian szívükből fakadóan írnak, nyíltan vállalják a másságot, a kisebbségi helyzetet.
A magyarországi szlovák irodalom 1948–1974-ig. Ezt a korszakot a magyarországi szlovákság körében úgy is nevezhetnénk, mint az önálló irodalom kialakulásának időszakát. A kisebbséghez tartozó, az itthon maradtak közül aktív szerepet játszó, tevékeny generációról van szó, akik észrevették a saját anyanyelv, kultúra megőrzésének fontos szerepét. Ebben az időszakban számos versenykiírásnak eleget téve bukkannak fel költőink, íróink a mély hallgatásból, illetve kapcsolódnak be az irodalmi élet vérkeringésébe.
Műveiket a szlovák újság, a Ľudové noviny – melyet ennek a korszaknak az elején politikai lapnak kell tekintenünk – hasábjain jelentették meg, illetve a Náš kalendárban. Mint azt már feljebb említettem, ezt a korszakot számos pályázati kiírás jellemezte. Az irodalmi versenyek mérföldköveként tarthatjuk számon az 1955-ben Hrušky mamovky Špiakovej címmel kiadott antológiát, mely kiindulópontja a következő évek gazdag irodalmi vonulatának.
A szocialista rendszer tükröződése figyelhető meg mind a hetilapunkban, mind az évkönyvünkben. A lapok irodalmi jelentősége az 1960-as évektől kezdődően nő meg, amikor elbeszélőink, költőink megszólalnak, műveiket e lapokban publikálják. Itt már az irodalom mellett feltűnik a néprajzi adatok gyűjtésének, publikálásának a jelentősége is, az egyes nyelvszigeteken élő szlovákság kultúrájának ismertetése.
A magyarországi szlovák irodalom 1975-től napjainkig. Az 1974-ben megrendezésre kerülő irodalmi versenynek köszönhetően új utak nyíltak a szlovák nemzetiségi irodalom fejlődése terén, s történt mindez annak ellenére, hogy az anyanyelv használata az oktatási kereteken kívül visszaeső tendenciát mutatott. A kulturális rendezvényeken kívüli anyanyelven való megnyilvánulás jelei sajnálatos módon eltünedezőben voltak a magyarországi szlovák fiatalok körében. Mégis e fiatalabb generáció volt az, aki tudatosan törekedett a nyelvhasználatra, saját érzései kifejezésére, településük bemutatására művészi jelleggel.
A magyarországi szlovák irodalom első antológiája utáni mély hallgatást követően, 1978-ban jelent meg a Výhonky (Hajtások) című verseskötet, mely tartalmaz néhány elbeszélést is. Sziklay László, a neves irodalomtörténész a könyv bevezetőjében rámutat arra a tényre, mely szerint ez az első jelentősebb megnyilvánulása a magyarországi szlovák íróknak, költőknek, akik szintén ráébredtek a kulturális intelligencia hiányára, ami az iskolákra, a szlovák iskolákra vezethető vissza. A népi írók után saját magunknak kell felvállalni azt, hogy irodalmi megnyilvánulásokon keresztül megőrizzük nyelvünket, kultúránkat. A szlovák irodalom színvonalát közel sem tekinti tökéletesnek, azonban már a következő szavakkal illet: „V tejto knižke sú básne a novely, a ich značná časť je na úrovni dobrej beletrie.”6 („Ebben a könyvben olyan versek és novellák találhatók, melyek nagy része elfogadható szépirodalmi szinten van.”) Elfogadva a szerző gondolatait, egyet kell érteni vele abban, hogy ebben a kötetben még nem beszélhetünk önálló szlovák irodalomról Magyarországon. Még nem érték el költőink a kortárs magyar irodalom, illetve a szlovákiai szlovák irodalom képviselőinek szintjét. Az antológiában megjelenő versek nyelvi szintje még nem szakad el a nyelvjárás szintjétől, de már a szépirodalmi szlovák nyelv felé mutatnak. Az önálló irodalom kialakítása hídként funkcionál a többségi nemzet irodalma és az anyaország, anyanemzet irodalma közt. Ebben az antológiában már érezhetővé válik Kormos Sándor költői jelentősége, aki többoldalúságát bizonyítja, mikor bonyolult érzelemvilágát mind hagyományos formákkal, mind modern eszköztárral ábrázolja. Már ebben a kötetben érződik Kormos Sándor sajátos költői hangja, mely pár év elteltével, 1981-ben saját kötetben válik dominánssá. Marik György verseiben az izgalmas érzelemvilághoz már sajátos hangvétel párosul. A két prózaíró, Hrivnák Mihály és Kondacs Pál, a világ égető problémáit allegorikus formában igyekeznek kifejezni, s néhol szatirikus módon ábrázolják az emberi gyengeséget és a különböző karaktereket.
Az önálló magyarországi szlovák irodalom létrehozásának szándékát szélesebb társadalmi mozgolódás eredményeként kell felfognunk. E törekvés eredménye az úgynevezett háromgenerációs tagolódás, ami a fiatal, közép- és idősebb generáció felosztásban nyilvánul meg. A középgenerációhoz tartozó Papucsek Gergely, Kormos Sándor, Kondacs Pál, Hrivnák Mihály, Medvegy Pál és Bárkányi-Valkán Zoltán képviseli legerősebben azt tendenciát, hogy a szlovák nyelven való írás egyre több olvasóhoz jusson el, ezzel kívánták érzékeltetni a kisebbség nyelvének egyenrangúságát. Céljuk az irodalmi alkotások tökéletessége, az irodalom magasabb szintű művelése. Az olvasóközönség megnyerésével próbálták a fiatalabb generációt is maguk köré gyűjteni, és felvirágoztatni a magyarországi szlovák irodalmat. Mindezek egyik eredménye az 1979-től a szlovák hetilapban Papucsek Gergely szerkesztésében megjelenő rovat, melynek címe a Škola milovníkov literatúry lett. Szintén itt említendő, hogy Kormos Sándor vezetésével a budapesti Szlovák Általános Iskola és Gimnáziumban egy szlovák folyóirat lát napvilágot, melynek része a Naša múza, ahol a diákversek, -fordítások jelennek meg. Ezzel a szándékkal is ösztönözve a diákokat az anyanyelven való írásra, a költészettel való barátkozásra.
Az 1980-as év Nemzetközi gyermekév volt, melynek tiszteletére a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége – gondolva a hazai szlovák kisebbség gyermekeire – hat szerző műveiből állított össze egy verseskötetet és elnevezte Fialôčka, fialának. Az antológia Kormos Sándor azonos című verséről kapta az elnevezést. Ez a verseskötet folytatása annak a folyamatnak, melynek legfőbb célja a magyarországi szlovák irodalom kialakítása. A kötetbéli hat szerző a gyermekekhez szól: a szavak játékosságával, a mondatok egyszerűségével és a gyermeki lélek tisztaságával adják vissza az önálló irodalom kialakításának igényét. A kötet két legfiatalabb szerzője Fuhl Imre és Kara Gábor, akik nagyobb teret kapnak költői bemutatkozásukra. Mindketten a budapesti szlovák iskola hallgatói voltak, verseiket a Ľudové noviny hasábjain olvashatja az érdeklődő 1978 óta. Kormos Sándor, Marik György, Papucsek Gergely és Szabó Gyula középgenerációhoz tartozó költők verseiben a ritmusosság, az egyszerű szavak használata, hangutánzás, a rímekkel való játszadozás teszik érdekessé a gyermekek számára a költészet szépségét.
A Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének Irodalmi szekciója 1981-től – a három generáció számára megjelenést biztosítva – kiadja a ZROD irodalmi évkönyvet, melyben irodalmi alkotásokat, kritikákat és recenziókat olvashat az érdeklődő. A nyolcvanas évek elejétől a publikálók számára a Ľudové noviny, a Náš kalendár és a ZROD mellett lehetőség nyílik a szlovák folyóiratokban – Romboid, Nové slovo, Matičné čítanie – való publikálásra is. A Tankönyvkiadó Vállalat 1976 óta figyelmet fordított a hazai kisebbségek alkotásainak kiadására, melynek érdeme az 1977 és 1987 közt megjelent mintegy 40 kiadvány. A Tankönyvkiadó Vállalat segítségével a szlovák betű, szlovák szó egyre több nemzetiségi településre jutott el, és így többen megismerkedhettek a hazai szlovák kisebbséghez tartozó költők, írók munkáival. Az anyaországban a Slovenský spisovateľ vállalta fel ennek e kultúrának közvetítését azzal, hogy megjelentette Kormos Sándor és Papucsek Gergely önálló köteteit.
Mindezek tudatában, egyetértve Sziklay Lászlóval, Gyivicsán Annával, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magyarországi szlovák irodalom 1918-tól az 1980-as évekig valójában több fázison esett át. Az irodalmi mozgalmak, a különböző törekvések egy önálló irodalom kialakítását szolgálták, többek között azt, hogy a hazai irodalom elterjedtebb legyen az egyszerű nép körében, olvasóközönséget szerezzen magának, s mindezzel növelje az anyanyelven való kommunikálást. A Čabiansky kalendár oldalain megjelent naiv költők, írók munkái a haza szeretetét, az anyanyelv iránt érzett őszinte tiszteletet, az identitástudatunk megőrzését táplálják az olvasóban. Népi íróink a paraszti, illetve az iparos társadalmi réteg képviselői voltak, akik szerepet játszottak egy bizonyos magasabb, irodalmi kultúra kialakításában; szándékuk messzemenően nem volt tudatos, sokkal inkább automatizmussal jellemezhetnénk.
Szabó Mónika