NAPÚT 2007/7., 97–102. oldal

Tartalom

Illés Károlyné
Napszövetre mentve

Zsilák Mária
Egy tájszótár frazeológiája

¹ A hivatkozott fejfákra vonatkozó irodalom megtalálható Kustár R. (2003) és Novák L. F. (2005) munkáiban.
² Novák 1978, 2005
³ Novák László 1982, 303–304.
⁴ Leška 1810, 18; Tóth-Szöllős 1968, 18.
⁵ Pesty in 1984, 112; Dunaegyháza lakossága a 18–19. század fordulóján 1600 fő volt (Leška 1810, 18.). 1857-ben 2187, 1870-ben 2192 lakosa volt (Galgóczy 1877, 111.); ma a településen közelítőleg 1500-an élnek.
⁶ Levél J. Dobrovskýnak, kelt 1800. május 4-én. Leška in Krbec 1958, 442. Fordítás K.R.
⁷ Kustár 2003
⁸ Novák 1978, T. XI: 1–6.; Novák 2005
⁹ Hofer 1982, 316–318.; a Felvidéken 1586-ból, 1591-ből és 1596-ból maradt fenn feljegyzés az ember alakú faragott fák sírra helyezésének tiltásáról (Bednárik 1972, 41).

Kustár Rozália

Kéklő fejfák

A „Tótország”-béli temető és faragott fejfái

    A magyar nyelvterületen előforduló faragott fejfákról (általánosan elterjedt, bár nem pontos szóhasználattal: kopjafákról) már számos néprajzi elemző és népszerűsítő közlés született. Viszonylag kevesebb figyelem jutott azonban annak kutatására, hogy a faragott fejfák állításának szokása a magyar nemzetiségű, főleg református falvakon kívül ismert volt néhány magyarországi, más nemzetiségű protestáns településen is, az itt bemutatandó Dunaegyházához földrajzilag közelebb eső példákat említve pl. a német nemzetiségű Hartán, Nemesnádudvaron, a szlovákok által is lakott Apostagon és Albertirsán¹. Figyelemre méltó Novák László megállapítása, aki a Duna–Tisza közi települések fejfakultúráját legátfogóbban dolgozta fel²: „A magyarság közé betelepített idegen etnikai közösségek, akik átvették a fejfaállítás szokását, sőt a díszítését is ők produkálták a legmagasabb szinten³.”
    A dunaegyháziak faragott síremlékei a helyi asztalosok keze nyomát őrzik, jellegzetesen „helyiek”.
    Dunaegyháza történetéről röviden talán elég annyit elmondani, hogy a község újratelepülésének pontos ideje nem ismert, a különböző források az 1701–1715 évek közé teszik, miközben a betelepülők között a szlovákok mellett magyar nemzetiségűek is voltak, és talán a korábbi – rác nemzetiségű – lakosok egy része is visszatért⁴. Az említett egyéb nemzetiségűek idővel szlovákká lettek, és a falu kb. a második világháborúig viszonylag zárt közösséget alkotott. Innen adódhat csúfneve is: a környező falvakban csak „Tótország”-ként emlegették a Budapesttől 80 km-re délre fekvő Dunaegyházát. A helyi lakosság vallási hovatartozása is egységes volt, amiről Pesty Frigyes helynévtárában így vallanak a helység elöljárói: „Miután az egész falu lakosai nemzetiségükre nézve szlávok, ’s vallásukra nézve, négy zsidó családot kivéve ág: evang: vallást követők, – annál fogva hihető, ’s igen természetes is, hogy ezek az ország felsőbb szláv megyékből, – továbbá Silezia és Csehországból vallás miatti üldözéskor ide lejövén letelepedtek, ’s itt megnépesedtek.”⁵

    Mint a legtöbb magyarországi település esetében, Dunaegyháza határában is több újkori temetőről van adatunk.
    A falu 18. századi temetője a mai lakott területen belül, a Rózsa-dombon volt, egy olyan dombháton, melyet egy patak és egy vizenyős terület (a Káposztás kertek) határolt. Itt az 1910-es évektől kezdtek építkezni, és az ott lakók elmondása szerint gyakran akadnak embercsontokra.
    Štefán Leška (1757–1818), a felvilágosult nyelvtudós levelezéséből, aki a 18. század végén volt evangélikus lelkész a faluban, tudhatunk meg néhány adatot az akkori lakosok egészségügyi állapotáról: „Nálunk az emberek gyakran halnak hideglelésben, sokszor több nyavalyájuk is van egyszerre. Ez már néhány hónapja így tart, és nekem hetente kétszer-háromszor, de néha négyszer is gyászbeszédet kell mondanom.”⁶
    A második temető a falu déli végében volt, ahova a 20. század elejéig temetkeztek, majd az út másik oldalán nyitották meg 1920-ban a ma is használt temetőt. Ma a korábbi területet vegyes erdő nőtte be, az egykor itt lévő fejfákat a helyiek elmondása szerint tüzelőnek használták a második világháború után.
    A mai temetőt három oldalról drótkerítés, míg délről részben csak a gyökeréből felsarjadt, élő sövényként meghagyott orgona határolja.
    Az egyéb vallásúak, akik többnyire katolikusok, szintén ebbe a temetőbe temetkeznek.
    Ugyan a régi temetők temetkezési rendjét nem ismerjük, adatközlőink tanúsága szerint a második temető nagyon hasonlított a mostanihoz. Mindegyik temetőt a Duna gyakori áradásaitól védett, környezetéből kiemelkedő dombháton jelölték ki.
    A ma is használt temetőt a keleti temetőkaputól az 1950-es években épült ravatalozó és a mögötte lévő kerekes kút felé vezető út déli és északi részre osztja. A legkorábbi sírokat a temetőnek a belterülettől legtávolabbi, délnyugati végében találjuk, a sírok dél-észak irányú sorokat alkotnak. Megfigyelhető, hogy a temető déli felében többnyire egyes temetkezések vannak, a sírsorok az elhalálozás sorrendjében alakultak ki. Családtagok közös helyre való temetését általában csak a drágább, nem helyi készítésű síremlékeknél figyelhetjük meg. A második világháború után terjedtek el döntően a kettős sírok: a házastársak egyikének halálakor előre megváltják a sír melletti sírhelyet, hogy egymás mellé temethessék őket, és idővel nagyobb, közös síremléket állítanak. Ez a szokás a halottkultuszban mélyebb változást okozott: megváltozott a temetkezés rendje és a sírok gondozásának hagyománya.
    Faragott fejfa három esetben jelöli két személy sírját, miközben két esetben a sírhant mérete nem nagyobb, mint az egyes síroké. Kétszer házaspárt, egyszer pedig testvérpárt temettek el így.
    A temető korábbi főtengelyét a módosabb családok fekete gránitobeliszkjei jelölik ki, illetve ide, egy kovácsoltvas kerítés által határolt területre kerültek a korábbi temetőből áthozott sírkövek, melyek egykor a község lelkészeinek és előkelőbb családjainak sírjait jelölték.
    Külön sorba kerültek a gyerekek, az újszülöttektől a 12-14 éves korúakig, bár a 12-14 éveseket előfordult, hogy hozzátartozójuk sírjába vagy a felnőtt sorba temették.
    Az életükben leginkább szociális helyzetük miatt számkivetetteket, pl. azokat, akiket az önkormányzat költségén temettek/temetnek el, a temető északnyugati részében, az északi kerítés tövében, a temető legelhagyatottabb részében találjuk.
    Mára a régi temetőrész sírjainak kb. 70%-a jeltelen, ezekről csak annyit tudunk, hogy egykor többnyire faragott fejfa jelölte őket.

    A síremlékek elhelyezése, típusai. Adatközlőink elmondása szerint a halottat általában fejjel nyugat felé helyezik a sírba, majd a fejfát a halott lábához, a sír keleti végébe tűzik. Miután elkészül az állandó síremlék, a korábbi fejfát, mely elveszti eredeti funkcióját, áttűzik a halott fejéhez, és koszorútartónak használják. A síremlékek így általában a sírok keleti végében vannak elhelyezve, felirattal többnyire kelet felé, de néha a sírhant felé – nyugati irányban. Csak ritkán fordulnak elő a sír nyugati végébe állított sírkövek, ezek felirata általában szintén a kelet felőli oldalon van.
    A szociális különbségek visszatükröződtek a síremlékekben. Szépen elkülönülnek a módosabb családok sírjai, akik a két háború között nagy fekete márványobeliszkeket emeltettek. Ezeket szignózásuk alapján Budapesten, illetve Dunaföldváron készítették.
    Beton síremlékek már a temető legkorábbi részében megmaradtak, de jellemzőbbek a 40-es évektől. Néhány kő, illetve beton síremlék szintén helyi eredetű lehet, amire egyszerű kivitele, a fejfákéhoz hasonló díszítőmód (fűzfamotívum, kék festés) és a magyartalan, hibás feliratok utalnak. Ezen emlékek legjellemzőbb típusai a sírhant egyszerű körbebetonozása és 45 fokban megdöntött négyszögletes feliratos táblával való ellátása vagy a kevés íves sírkő leegyszerűsített utánzása.
    A gyereksírokat nem jelölték faragott fejfával. A kő, illetve beton síremlékeken gyakran a gyermekek keresztnevének becézett alakját tüntetik fel.
    A legarchaikusabb formát a faragott fejfák – vagy ahogy ma a helyiek nevezik: kopjafák – képviselik, melyek egyben a helyi famegmunkálás hagyományának legszebb példái. A helybeli szegényebb családok a helyi asztalossal, ácsmesterrel, bognárral csináltatták a fejfát, néha még azt is feltüntetve, hogy az elhunyt melyik hozzátartozója állta a költségeket.
    A még meglévő fejfákat felirataik alapján 1920–1944 közé keltezhetjük, adatközlőink szerint a korábbi temető fái ugyanilyen formát mutattak – ezekből sajnos egy sem maradt fenn, és az új temető dokumentálásra került fejfáinak száma is csupán 39 db, bár egykor a temető leggyakoribb, legjellemzőbb sírjelei voltak.
    A még fellelhető fejfák részletező bemutatására 2003-ban egy néprajzi konferenciakötetben került sor, annak reményében is, hogy talán méltó módon megbecsüli majd e helyi értékeket a közösség⁷. Sajnos a munkánk megkezdésétől eltelt idő óta is eltűnt néhány faragott fejfa a temetőből.

    A faragott fejfák jellemzői, díszítőelemei. Az egyes fejfák formáját, díszítését a helyi hagyományokon túl meghatározza az adott készítő mester egyéni tudása, formakincse, stílusa, de munkáját csak a közösség állandó ellenőrzése mellett végezhette, és meghatározó volt a szerszámok és a megmunkálandó anyag azonossága is, illetve a megrendelő vagyonossága. Ez utóbbira a fejfák nagysága és a faragott díszek magassága utal.
    A mind a négy oldalukon egyforma kiképzésű téglalap átmetszetű oszlopos fejfák Dunaegyházán általában 15-20 cm szélesek és 10 cm vastagok voltak. Átlagos felszín feletti magasságuk 146 cm, ebből 30-40 cm magas a faragott dísz. A földbe kb. egyharmadnyi szakasz került leásásra, így a fejfát kb. 2-2,2 m hosszú akácfa gerendából faragták.
    A fejfák túlnyomórészt kékre voltak festve. Csupán két esetben figyeltük meg sárga festés nyomát és három esetben barna festést, melyből két esetben biztosan az újrafestés alkalmával kenték át a fákat erre a színre. Adatközlőink is dominánsan a kék festést említették, eltérő példát nem ismertek. A fejfák kék színe szintén a helyi hagyományokra utal. Ez a szín volt egyes adatközlők szerint a gyász színe Dunaegyházán, de általában ezzel a színnel díszítették a falubeli házakat, olyannyira, hogy a környékbeliek „Tótország” legnagyobb jellegzetességének a kék színt tartották.
    A fejfák vésett motívumai között leggyakoribb a fűzfa és az egyszerű, lomb nélküli faábrázolás, mely néha a felirat felett és alatt is megtalálható. Ezen kívül megjelenik még a csillag és az ágmotívum. A felirat felett és alatt bevésett minta általában sekélyebb vésetű, mint a felirat, sok esetben mára már nagyon elmosódott. Ezek a díszítőelemek azok, melyekben leginkább megnyilvánult a fejfakészítő egyéni stílusa. Egy esetben a faragott fejfán lécekből kialakított – fénykép elhelyezésére szolgáló – keret is van a felirat felett.
    A betűket V alakú vésővel, mélyen vésték a fába, ezért ma is viszonylag jól olvashatók. Mivel a közigazgatás nyelve Dunaegyházán már a 19. században is a magyar volt, ezért szlovák feliratokkal a temetőben nem találkozunk, viszont a magyar feliratokban több jegy utal – főleg a magánhangzó-használatban – a falu etnikai másságára (pl. „nyukszik”, „éstenben”, „hamváira”, „édesanya siratytya holtik”, „íltt 59 ívet”). Minden fejfán bevésett felirat idézi az elhunyt személyét, előfordul, hogy napra pontosan kiírták születésének és halálának dátumát, ritkábban foglalkozását is (pl. asztalosmester). Néha a fejfákon is megjelenik a készítő monogramja (például VD) vagy a gyászoló családtagokra történő utalás („emlíkül készétete fia SzGy”, „kedves firje gyaszolja is harom csalagya”).
    A temetőben megtalálható fejfák között faragott díszítésük alapján több típust különböztethetünk meg: egyágú (17 db); egyágúként induló, majd kétágúvá váló (2 db); kétágú (16 db); négyágú (1 db) és félkörívesen legömbölyített tetejű fejfa (2 db).
    A motívumok esetleges szimbolikus nyelvezetére nem sikerült adatot találni. A fejfák közös jellemzője, hogy a díszítésük csillag alakú faragásban végződik. A csúcsdíszeket minden esetben a gerenda teljes szélességét kihasználva faragták ki. Bár a faragás módja és elemei nagyon hasonlóak, a megmaradt nagyon tagolt, díszes fejfacsúcsok között csupán négy (két-két) egyforma akad.
    A 24 év fejfaformáit vizsgálva több egyéni stílusban dolgozó mester kézjegyét különböztethetjük meg. A faragott motívumok tanulmányozásán túl ebben segítséget nyújt a bevésett díszítések különbözősége. Eszerint egy csoportba sorolhatjuk a lemélyített táblájú, fűzfával és domború, illetve homorú csillaggal díszített fejfákat. Az elhalálozások évszámát figyelembe véve készítésük ideje 1920–1924 közé esik, ezeket tekinthetjük a legkorábbiaknak a temetőben megmaradt fejfák közül. Egy mester készítette 1924–1929 között a szomorúfűzzel díszített egy- és kétágú fákat. Más készítőtől származnak a csipkézett faragású díszekkel, szétágazó gyökerű fa ábrázolásával jellemezhető kétágú fejfák, melyeket 1943–1944 táján faragtak.
    A környékbeli falvakban hasonló fejfákat csak Soltról ismerünk, de ott korántsem ennyire változatosak⁸. A 20. század elejétől a falu viszonylagos izoláltsága egyre inkább meglazult, több helyi hagyomány a második világháború után teljesen eltűnik. A 40-es évektől elmaradnak a helyi asztalosok által készített faragott fejfák is.
    A 18. században az Alföldre betelepülő nemzetiségek sírjelkultúrájának eredete kérdéses, hiszen a 16. századtól Európa protestáns vallású területein általános volt a faragott fejfák állításának szokása⁹. Formakincsük az idők során változott, a 20. század első feléből fennmaradt dunaegyházi emlékek a magyarországi szlovákság jellegzetes, egyedi faragóhagyományának példái.

Felhasznált irodalom

Bednárik Rudolf: Cintoríny na Slovensku. Bratislava 1972.
Galgóczy Károly: Pest-Pilis-Solt megye monográphiája. Történelmi, föld- és természetrajzi, közhatósági, társadalmi, nemzetgazdasági, régi és újkori leírás. Budapest, 1877
Hofer Tamás: Archaikus sírjeleink kérdéséhez. In Hoppál Mihály – Novák László ed. 1982, 308–324.
Hoppál Mihály – Novák László ed.: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. Budapest, 1982
Krbec M.: Korešpondence Štepána Lešky s Jozefom Dobrovským. Slavia XXVII, 1958, 430–444.
Kustár Rozália: Faragott fejfák a szlovák nemzetiségű Dunaegyházán. In Bárth J. szerk. Bács-Bodrogtól Bács-Kiskunig. Az V. Duna–Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiség-kutató konferencia (Baja, 2002. július 18–19.) előadásai. Baja–Kecskemét, 2003, 131–150.
Leška, Štepán: Písničky Duchovní, ktérež Cýrkev Ewangelická Kyškýrešská, při obnowowání památky poswěcení Chrámu Božího, každoročně wtu Nedělí po dni 10. Řigna, s plésáním zpíwati má. Složení a wydané, s připogením kratičké hystorcye Méstečka Kyškýressu, v cýrkevních w něm příběhů, od Štěpána Lešku, při též Cýrkwi na ten čas Slowa Božího Kazatele. w Pesstě (Pesten) 1810.
Novák László: A Duna–Tisza köze temetőinek néprajza. Cumania V – Ethnographia. Kecskemét, 1978, 219–305.
Novák László: A temető helye a halottkultuszban, különös tekintettel a sír és sírjelölés kérdésére. in Hoppál Mihály – Novák László ed. 1982, 285–307.
Novák László Ferenc: Fejfa monográfia (Az Arany János Múzeum Kismonográfiái 15.) Nagykőrös, 2005
Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. Pest-Pilis-Solt vármegye és kiegészítések. szerk. Bognár András, Pest Megyei Téka 6, Szentendre, 1984
Tóth-Szöllős Mihály: Dunaegyháza község története. Kecskemét, 1968

A lap tetejére