NAPÚT 2007/7., 92–96. oldal
Tartalom
Ocsovszki Ildikó
Večierkára szólít
Kustár Rozália
Kéklő fejfák
Illés Károlyné
Napszövetre mentve
Békési ködmönminták népművészetünkben
A Békés megyei szlovákok ünnepi viseletében fontos szerepe volt a szűcsök által készített díszes ködmönöknek. Így nem hiányozhatott a férjhez menő lányok kelengyéjéből sem. Mindig megbecsült ruhadarab volt, kopottan vagy szakadtan is tovább őrizték. Talán ennek is köszönhető, hogy a népi díszítőművészetünk számára inspirációt adó ködmönök aránylag szép számban megtalálhatók múzeumainkban és a magángyűjteményekben. A Békés megyében élő és dolgozó szűcsök jól ismerték a megrendelőik eltérő ízlését, igényeit, s ennek megfelelően alakították ki a készítendő ruhadarabok jellemző jegyeit és díszítő motívumait.
Nemzetiségeink közül a legnagyobb lélekszámú közösség a szlovákság volt megyénkben. A 19. század elején több szűcsközpontja is alakult. Ezek a következők: Szarvas, Békéscsaba, Tótkomlós, Mezőberény. A kiváló mesterek a szűcsközpontokra jellemző sajátos kompozíciót, díszítményt, színvilágot, szabásvonalat fejlesztettek ki, mely egymástól és a magyarokétól is eltért.
E tanulmány célja bemutatni, milyen erőfeszítéseket tettek a megye művelődési intézményeinek munkatársai, az egyes települések lokálpatriótái, a népi kultúrát tisztelő és szerető egyének sokasága a szlovák nemzetiségi kultúra említett szegmensének fennmaradásáért, azért a motívumvilágért, mely tovább él napjaink népi iparművészetében a szlovák lakosság számarányának csökkenése ellenére.
A népművészeti alkotások egyik alapfunkciója, az esztétikai élményszerzés, a szépség, a harmónia iránti vágy kielégítése, független a nemzetiségektől. Így nem csoda, hogy a régi szlovák mesterek munkái a hatvanas évek végén egyre gyakrabban kerültek az érdeklődés középpontjába, mint megújuló népi díszítőművészetünk tiszta forrásai. Erre az időszakra tehető a megyei díszítőművészeti mozgalom éledése. A feladat s a cél nagyszerű! Megyénk népművészeti hagyományainak felelevenítése, ápolása és minél szélesebb körben való megismertetése. Legelőször a szűcshímzésekhez nyúltunk, melyek nagyrészt szlovák eredetűek. A szűcsmunkák próbára tették, s egyben megerősítették a mozgalmat. Gyűjtésük, feldolgozásuk és művelésük vált az akkor alakuló szakkörök feladatává, s ez tovább erősítette a bontakozó mozgalmat. Kaszaperen, Békéscsabán, Nagybánhegyesen, Mezőberényben, Szarvason néhány lelkes és ügyes kezű asszony szervezte meg ezeket az öntevékeny csoportokat. Az akkori Mezőkovácsházi Járási Művelődési Központ bázisfeladata volt a szakkörök létének és munkájának megerősítése. 1970-ben indult az első népi díszítőművészeti szakkörvezetői alapképzés is a megyénkben, melynek központilag jóváhagyott tematikája volt, s a Megyei Művelődési Központ szervezte. Így a szakkörök vezetése hozzáértő emberek kezébe került. A szakkörvezetők neves néprajzosok biztatására (Borbély Jolán, Flórián Mária, Fügedi Márta, Varga Marianna) alkotóelemeire bontották a ködmönök ornamentikáját, s az új funkciónak megfelelően a régi hagyományok tiszteletben tartásával – folthatás, motívumok, színek – próbálták újrafogalmazni és a mai használatnak megfelelően alkalmazni ezt a csodálatos mintakincset. Nem volt könnyű dolguk, hisz a bőrre varrott ornamentikát textilre kellett „áttenni”. A hagyomány korszerű alkalmazásával ki kellett alakítani a legmegfelelőbb kompozíciót terítőre, asztali futóra, párnára, függönyre, viseleti darabokra, melyek már textilből készültek. Mások lettek a mintaelhelyezés szabályai ezeken a tárgyakon, mint a ködmönökön voltak, hisz ott a díszítmények az irharátétekhez igazodtak. Az újratervezésnél – a hagyományos szűcsornamentikának megfelelően – két rendezőelvet kellett szem előtt tartani: a ritmust és a szimmetriát. A minta és a színhagyomány figyelembevételével aztán az egyes szűcsközpontok sajátosságaira következtetni lehetett. Hisz a legszínesebb, legdíszesebb, legapróbb mintaelemekből álló ornamentika a tótkomlósi szlovák ködmönök jellegzetessége, míg a békéscsabai és mezőberényi ködmönök díszítményeire az egyszerű, világos, áttekinthető, levegős mintaszerkezet és az erős felső tagolású apró elemekből összeállított motívumkincs a jellemző. A szarvasi szlovákok ködmöne mind színeiben, mind formakincsében a legpuritánabb. Ezeket a helyi sajátosságokat kellett figyelembe venni ahhoz, hogy az új alkotások magukon viseljék a szűcsközpontok helyi jellemzőit. Csak így volt lehetséges megőrizni egy közösség századokon át kialakult ízlését, forma-, motívum- és színvilágát.
Az alapanyag kiválasztása is nagy feladatnak bizonyult. Erről a munkáról a szűcsmunkák felgyűjtésének, a motívumok újrafogalmazásának elindítója, Szabóné T. Nagy Zsófia így beszél:
„Az volt az első probléma, hogy milyen alapanyagra varrjunk. Nem követek el szentségtörést, ha a bőr helyett textilen jelenítem meg a szűcsvirágokat?! Először nyers színű filcre nyomtam elő a mintákat, ezek szépen sikerültek, de állandó használatra nem feleltek meg, mert körülményes az anyag tisztán tartása, filcesedik, formáját, alakját veszti. Később a nyers színű, egyenletes szövésű lenvászonra dolgoztunk, de folyamatos beszerzése nem volt biztosított. Végül olyan alapanyagot találtunk, amely a kereskedelemben kapható, a homokszínű napszövetet.”
Ez a választás megfelelőnek bizonyult, azóta a legszebb alkotások homok- (bézs) színű és nyersfehér szövetre készülnek. Ezek a színek hasonlítanak leginkább az eredetileg használt bőr színére. A szöveten használt hímzőfonal a kereskedelemben a mai napig kapható Mouline osztott hímzőfonal két szála volt. A fonal selymes fénye hasonlít a ködmönökön használt szűcsselyemre, s ugyanakkor a mosást, vasalást jobban bírta. A zöld szín két színárnyalatának kikísérletezése Chabrecsek Andrásné nagybánhegyesi szakkörvezető nevéhez fűződik. Azt a két árnyalatot találta meg, ami mellett a többi szín „él” és nem rikít.
A szakkör szlovák asszonyai jól ismerték a vetett ágy vagdalásos technikával díszített lepedőinek széldíszítményeit, a változatos subrikákat és azsúrokat. Ezeket gyűjtötték fel a régi darabokról, s megpróbálták újra megvalósítani. Így kerültek ezek a míves technikai megoldások az asztalterítők, asztali futók, függönyök széleire. A szövet kihúzott szálait szőtték vissza a sokféle minta szerint. Ez a megoldás bevált, hisz esztétikusan keretezte s kiemelte a színes kompozíciót. Az asztali futók keskenyebb végére a szlovák dísztörülközők rojtjai kerültek. Vékony, az alapanyag színével megegyező színű fonalból kötött rojt szép befejezése volt ezeknek a daraboknak. Ennek aztán később mégsem lett folytatása, mert a fiatalabb nemzedéknek már gondot okozott a bonyolult csomózással készült rojtkötés elsajátítása.
A sok-sok kísérletezés és próbálkozás után megszülettek az első sikerek is. 1972-ben az X. Országos Kis Jankó Bori hímzéspályázaton Szabóné T. Nagy Zsófia II. díjat kapott a tótkomlósi szűcshímzéssel díszített fényképalbumára. A kísérleti munka gyümölcse 1977-ben érik be teljesen. A Nyíregyházán megrendezésre kerülő Országos Népművészeti Kiállításon Chabrecsek Andrásné és a nagybánhegyesi asszonyok „Gránátalma” Nívódíjat kaptak. Kollekciójuk eredeti forrásanyaga a tótkomlósi szűcsök által készített régi szép ködmönök voltak. Ez akkor olyan eredménynek számított, amire az ország szakmai közönsége felfigyelt. Egy olyan megye nemzetiségi kultúrája kapta ezt a magas elismerést, ahol a múlt századok néprajzosai szerint a magyar népművészet jellegtelen volt. (Az azóta előkerült mezőberényi szőrhímzésekről kiderült, hogy a magyar hímzőkultúra legősibb rétegéhez tartoznak.)
Áldozatos és kitartó munkával így sikerült országosan is elismert és mások által is szeretett kultúrát feléleszteni, létrehozni. Ettől az időtől fogva a szűcsornamentika újraéledése és továbbélése már megállíthatatlan folyamattá vált. A további évek nagy megmérettetésein megszülettek a szarvasi, békéscsabai és mezőberényi sikerek is.
A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveire jellemző rendkívüli időszak, a népművészet újraélesztése és reneszánsza után némi megtorpanás következett. A régi szakkörök tagjai kiöregedtek, a szakkörvezetők megfáradtak, vagy újabb tájegységek hímzőkultúrájának feldolgozásához kezdtek.
A stafétaváltás, a régi sikeres szakkörök megszűnése, újabb szakkörök alakulása az 1990-es évek végére tehető. Átalakul a képzés rendje is, kétéves képzés keretén belül OKJ-s szakmai bizonyítványt kapnak a hallgatók kézi- és gépi hímző képesítéssel. Az itt végzett asszonyok, lányok többsége pedagógus, szerencsére akad köztük olyan is, aki beszéli a szlovák nyelvet és ismeri a történeti, néprajzi, népművészeti hagyományokban gyökerező sajátosságokat. Ezek a szakkörvezetők (oktatók) tudatos kutató és feltáró munkát is végeznek, hogy még jobban megismerjék azokat a tárgyakat, amelyek még feldolgozatlanok. Gyűjtenek, elemeznek, hogy tudatos tervezőkké váljanak. Ebben az időben jelentős esztétikai-szemléleti változások mennek végbe a népművészet területén, s ennek hatására olyan tárgyak születnek, melyeknek jelentősége és értéke abban rejlik, hogy nem díszességükben hordozzák a népművészetet, hanem szemléletükben, az anyag, a forma, a díszítmény harmóniájában, vagyis karakteres, egyéni arculatú használati tárgyak, környezetalakító alkotások. A szakkörvezetők új szemléletű tervezőkké, alkotókká váltak. Ezzel az új formanyelvvel egy új közeget alakít ki magának ez a múltja iránt fogékony, felnövekvő nemzedék.
E felfogás szerint működő szakkörök közül a szlovák kulturális értékek ápolását, a hazai szlovák hímző motívumkincs feldolgozását, bemutatását vállalta fel az a közösség, mely 2000-ben a Szlovák Kultúra Házában jött létre, s melynek működését a Csabai Szlovákok Szervezete biztosítja. Rövid fennállása óta eredményeivel bizonyította, hogy méltó utóda az első, nagy sikereket felmutató szakköröknek. 2004-ben a IX. országos textiles konferencia Terített asztal pályázatán kiemelt első díjat kapott a csabai szlovák ködmön ornamentikájával készült garnitúráiért. 2005-ben a szakkör vezetője, dr. Illés Károlyné az országos népművészeti kiállításon terveiért NESZ (Népművészeti Egyesületek Szövetsége) díjat kapott. A szakkör fennállásának néhány esztendeje alatt számtalan gyönyörű kiállításon mutatta be munkáit itthon, Szlovákiában, Romániában, Szerbiában, Németországban, Franciaországban, sőt a tengeren túl is. Annak a közös örökségnek egy részét, mely egyformán gazdagítja a magyar és a szlovák nemzet kultúráját.
A kiállításokon bemutatott népi iparművészeti alkotások közönségsikere bizonyítja, hogy a nagy múltú szűcsmesterség megmaradt emlékei mindenképpen megérdemlik megbecsülésünket és azt, hogy a mai körülményekhez igazítva újra életre keltsük őket kultúránkban. Ehhez szükséges, hogy hozzáértő módon figyeljük környezetünket, életformánk alakulását, ismerjük meg múltunkat és örökségünket, mentsük meg belőle a ma embere számára is értékes elemeket.
Tótkomlósi ködmön 
Békéscsabai ködmön 
Dél-alföldi szűrminták |
Szakirodalom
Hentz Lajos: Mezőberényi szűcshímzések (Békéscsaba, 1980, A Megyei Művelődési Központ segédanyaga díszítőművészeti szakkörök számára)
György Tábori: Kožuchy Slovákov v Békešskej župe (Budapest, 1975, Národopis Slovákov v Maďarsku)
Dr. Illés Károlyné: A tótkomlósi szűcshímzések motívumvilága. A szarvasi szűcshímzések motívumvilága (In: Békési Műhely, Békés megye textilkultúrája régen és ma, Békéscsaba, 1983)
Dr. Illés Károlyné:A Békés megyei szlovákság ködmön-hímzésmintái (szakterminológia). Dombegyház, 1989 (szlovák nyelvű szakdolgozat, kéziratban)
Dorogi Márton: Adatok a szarvasi szűcsmesterséghez (Gyula, 1960). A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványa (13)
Dr. Illés Károlyné, Szlovák hímzések Békés megyében (Békési Műhely, 19??, A soknemzetiségű Békés megye hímzései)
Tábori György: Ködmönök. Népművészeti örökségünk (10), Szerk.: Gecsei Lajos – Dr. Köteles Lajos, A tárgyi néprajz Békés megyei emlékeiből (Békéscsaba, 1987)