NAPÚT 2007/7., 63–64. oldal
Tartalom
Kiss Szemán Róbert
válasza
Magyarországi szlovák alkotók művei
Lami István
Zarándokúton • Szülőföldemről
Megtartó vagy összetartó erő-e ma a nyelv vagy a hagyomány – vagy a hovatartozás köteléke? Ezzel a kérdéssel fordultunk a szlovák nyelv érintettségében vagy teljességében élő művészekhez, kutatókhoz. Íme válaszaik.
A közösségképző identitások összetevői egyénenként és generációnként is változnak. A múlt század elején eme egyéni és közös identitások alapját a társadalmi hovatartozás mellett a közös nyelv, a közös hagyomány, illetve az egy régióban való jelenlét képezte. A nagyobb közösségen – nemzet, állampolgárok összessége – belül a kisebb egységek, kisebb társadalmi csoportok ezek szellemében szerveződtek. Meghatározó jelentősége elsősorban a közös nyelvnek volt, tekintve, hogy a közös kultúra, közös hagyományok csak olyan közösségekben alakulhattak ki, amelynek tagjai képesek voltak megérteni egymást, gondolataikat megosztani egymással.
A nemzetállamok egységesítési törekvései az idők során először és koncentráltan éppen ezért a nyelveket, a nemzetállamon belül kisebbségben maradt közösségek nyelvét támadták és támadják. Elsősorban az állam által ellenőrzött területeken, mint például az oktatás és – paradox módon – az egyházi élet. E két komponensen keresztül jut el a legkönnyebben az állam, a központosító, egységesítő politika a családi nyelvhasználatig, annak befolyásolásáig.
Magyarországon ez a folyamat a két világháború közötti időszakban játszódott le. Domináns nyelvvé az ország valamennyi közösségében a magyar nyelv vált. A történelmi kisebbségek közéletéből eredeti nyelvjárásaik eltűnőben vannak, így valóban helyénvaló a kérdés, képes-e még egyáltalán befolyásolni a nyelv az egyén hovatartozását, illetőleg meghatározó eleme-e az egyéni identitásnak a nyelv, amelyet kizárólagosan vagy legalábbis domináns módon használ. Kérdéses továbbá az is, hogy a hagyományok, a közös tradíciók ismerete, adott esetben részbeni gyakorlása képes-e betölteni azt a közösségképző szerepet, amelyet korábban a nyelv és a hagyományok közösen játszottak.
A 2001. évi népszámlálás során furcsa jelenséget figyelhettünk meg. Az önmagukat egy-egy kisebbséghez tartozónak vallók száma nagymértékben meghaladta az egyes kisebbségi nyelveket anyanyelvüknek tekintők számát, illetve a kisebbségi kultúrákhoz kötődő egyének száma mindkét említett mutatónál magasabb volt. Ez egyrészt arról tanúskodik, hogy a nyelvvesztés felgyorsult, lényegében a befejezés fázisába érkezett, ugyanakkor – ez talán a rendszerváltást követő (politikai) identitásválság eredménye – az egyes kisebbségi közösségekből származók keresik a visszautat, alapot keresnek saját identitásuknak, és ezt a legkönnyebben szüleik, nagyszüleik identitásában, kultúrájában, hagyományaiban találják meg.
E jelenség kialakulása részben egybeesik a kisebbségi önkormányzatiság megjelenésével. Kisebbségi önkormányzatok, átvéve a korábban alakult, korábban aktív, ám az idők során lendületüket vesztett kisebbségi egyesületek, szervezetek közösségépítő szerepét, elsősorban olyan településeken alakultak, amelyeken egy-egy közösség korábban jellemzően jelen volt, illetve amelyeken a kisebbség kultúrája, nyelve, egyházi és családi hagyományai nem ismeretlenek. A kisebbségi önkormányzatok lehetőségei a közösségek szervezésére, aktivizálására korlátozott anyagi lehetőségeik ellenére is jócskán meghaladják a korábbi önszerveződésekét, így szélesebb körben képesek eljutni a közösséget alkotó, annak szűkebb magjához, illetve szélesebb bázisához tartozó személyekhez. Összefogásuk céljával rendszeres hagyományápoló rendezvényeket tartanak, amelyek keretében a kisebbségi nyelv ugyan megjelenik, ám azok számára is érthetőek az ott történtek, akik ezt a nyelvet már nem értik. Elsősorban ilyen rendezvényeken találkozhatunk a kisebbség nyelvén énekelő, szavaló előadókkal, akik azonban már egymás közötti kommunikációra nem használják a kisebbségi nyelvet. Közös csoport- és közösségképző alapjuk a közösségi kultúra, a hagyományok.
Ezzel lényegében meg is válaszoltam a címben feltett kérdést. A kisebbségek körében általános érvényű, hogy a nyelv mint a közösségi hovatartozás ismérve szinte teljesen a háttérbe szorult, kivéve egy egyre szűkebb, jórészt értelmiségi, illetve idősebb korú, folyamatosan fogyó réteget, amivel párhuzamosan megnőtt a jelentősége a hagyományok ápolásának, a kultúrához, elsősorban annak népi rétegeihez való kötődésnek.
Nem tudhatjuk azonban, hogyan hat a modern kultúra a magukat ma még kisebbségi közösségekhez tartozók jövőjére. Kérdéses, hogy az archaikus népi kultúra, az évszázados hagyományok egyáltalán mennyire maradhatnak fenn egy olyan közösségben, amely nyelvében, modern kultúrájában már egy más nyelvű közösséghez tartozik. Véleményem szerint a mai kettős kötődés, amelyben az egyén még kapcsolódik egy inkább már csak nyomokban ismert kultúrához, az azt hordozó közösséghez, emellett pedig a napi kulturális igényeit javarészt már nem ebből a nyelvi és kulturális közegből elégíti ki, néhány évtized múltán teljes egészében eltűnik. A kérdés csupán az, mi váltja majd fel: kizárólagosan az átvett, a környező többség nyelvén megélt kultúra, vagy egy globális, teljességgel idegen nyelvű és hagyományú modern civilizációs kötődés, amely már megtagadja a hagyományait, elszakad eredeti nyelvétől, és felolvad a nagyobb egységhez való tartozás mámorában.
Paulik Antal